Kontra Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Őseim apai ágról reformátusok, anyai részről pedig katolikusok voltak, a maguk templomába jártak, de sohasem bántották egymást a hitük miatt. A két drávaszögi falu tájszólása és szóhasználata között sem volt összebékíthetetlenebb a különbség, mint a most szemben álló felek között, akik közé a Drávaszög szorult – kifosztott senki földjeként.

Felső csücskében, közvetlenül a magyar határ mellett van Darázs, a szülőfalum, rajta keresztül vitt a mára beszántott Török út a mohácsi vész felé. Magyarok és sokácok éltek itt évszázadokra visszanyúló közös hittel és sajátos néphagyományokkal, és ők voltak az elsők, akik nemtetszésüket merészelték kifejezni a legújabb „felszabadításkor”. Házaikat természetesen nyomban birtokukba vették az új honfoglalók, a plébánost elűzték, a sekrestyét kifosztották, a templomot felgyújtották.

Ez a műemlékáldozat számomra nem csupán egy a sok közül: gyerekkoromtól fogva sokszor megfordultam a falai között. Szerettem a gledícsiafák fanyar gyümölcsét, amely az odavezető út mellett termett. Szerettem az októbereket, amikor az utolsó vasárnapon minden család elhozta földje legszebb termését, és kosarakban és házi szőttesekben az oltár elé helyezték. Nem őrizte senki, csak az oltárról letekintő szentek, mégsem nyúlt senki a zsebbe kívánkozó körtékhez és birsalmákhoz. A sárga barázdás sütőtököt felemelni is megerőltető lehetett, a marharépa nyugodtan bekerülhetett volna a világrekordok közé, a kukoricacsövek pedig mintha nem is a Péter-templom magányos mezején nőttek volna ilyen hosszúra. De volt ott bab szárastul, duzzadó vasrózsa, óriáskrumpli és -zeller, de a legtöbb szőlőből volt, a vidék igazi természeti kincse: sehol nem érett ilyen gyöngyházfényűre, mint a darázsi hegyen, a pincesor fölött.

Minden évben felkerestük nagyszüleink és távolabbi eleink sírját is a hónap végén, mindenszentek előtt. A templom ajtaja ilyenkor nyitva állt: mintha élet és halál körforgását jelképezte volna. Régen látott ismerősökkel lehetett találkozni ilyenkor, együtt töprengtünk elvándorláson és elöregedésen, a hegy lecsupaszodásán. A házak háború nélkül is megroggyantak, de most még azok is elmentek, akik maradni akartak. Tavaly októberben azonban az emlékezés törékeny ünnepe végképp összetört. A templom lángolt, a harangok a romok közé zuhantak.

---

Az udvarunkon húzódó magas partról egyszer hatalmas földtömeg omlott alá. Üreg támadt a helyén, mely úgy festett, mintha egy barlang bejárata lett volna. Mindenféle történetek keringtek róla, engem leginkább az utolsó római katonáról szóló mese ragadott meg. A katonát visszavonuló csapatok hagyták hátra a katakombákban, hogy az aranypénzeket őrizze: egy gyönyörű lány elcsábítása miatt azzal büntették, hogy örökké az aranyakat fényesítse, ám ha a pénzek elhomályosodnak, iszonyú halállal vetnek véget életének…

Hiába figyelmeztettek a szüleim, hogy rám szakadhat a part, csak túrtam tovább az üreget vakond módjára, csontok kerültek elő az ásóm nyomán, feketére szenesedett ágak és gyökerek, cserépdarabok, amiket összehordott az ár, mert valamikor erre folyt a Duna. Laskó kikötője a templomdörömb alatt volt, talán a folyó hordta össze a dombot is, amikor itt még tengernyi volt a víz, és lerakta hozzánk azt a római mécsest, amire rátaláltam. Forgattam a kezemben a hűvös fekete tárgyat, becsesebb lett a többi előbányászott kincsnél, a zöld üvegnél, a lóagyarnál, a kődarabnál: felért Aladdin csodalámpájával. Megdörzsöltem az oldalát, a földdarabok lepotyogtak róla, de csak nem történt meg a csoda. Eltelt néhány év, a partot téglával rakták fel, a falu más részein is betemette a feledés a katakombák bejáratait, csak egy kút maradt a szakadék ösvénye mellett, amely visszhangjaival felidézte újra a régi rejtélyt. A „csodalámpát” továbbra is nagy becsben tartottam. Akkortájt hozta létre a faluban a művelődési egyesület a néprajzi és helytörténeti gyűjteményt, egy neves muzeológus rendszerezte a tárgyakat, szúrós szagú anyaggal tartósította őket, a falu népe hordta össze a viseleteket, szokásokat felelevenítő tárgyakat, vittem én is a római mécsesemet. A szakember azonban némi morfondírozás után kategorikusan kijelentette, hogy nem római mécses, hanem egy bronzkori totemisztikus madárszobor…

A helyi múzeum a templom mellett kapott helyet az egykori postamesteri lakásban, amely önmagában ritka építészeti emlék. A dörömb oldalában valahányszor kidőlt egy darab föld s betemetett egy ólat, újra szárnyra kelt a katakombák híre, melyek behálózták a templom környékét. A szóbeszédet igazolták később az építészeti leletek is: a mostani templomot az egykori római erődítmény alapjaira építették, sőt néhány strukturális elemet is meghagytak. A rómaiak egykori jelenléte legendás történeteket hagyott maga után, s a tárgyi emlékek sem hagyták elfeledni őket. A laskóiak gondját viselték az épületnek, meghagyták a templom oldalában a tiszti eskükövet a híres vésett felirattal.

Ebben a templomban prédikált Sztárai Mihály is, a rapszodikus természetű hittérítő, akinek anekdotáit ma is emlegetik a laskóiak. Esténként ugyanis nem a sziklazúzó, szenvedélyes hitvitázó hangja szólt a templom dörömbjén, hanem ébenfa hegedűje. Lelkipásztor létére nem vetette meg a pajzán nótákat sem, s tőle tanulta a falu apraja-nagyja az írás tudományát. A falu márványtáblával emlékezett rá a templom oldalában: A LASKÓI GYÜLEKEZET KEGYELETTEL ÉS HÁLÁVAL GONDOL EGYHÁZA MEGALAPÍTÓJÁRA ÉS ELSŐ LELKIPÁSZTORÁRA, SZTÁRAI MIHÁLY REFORMÁTORRA ÉS PÜSPÖKRE, AKI ITT 16 ÉVIG SZOLGÁLT. ÁLDOTT LEGYEN EMLÉKEZETE. Állnak azok a falak is, ahol később Ács Gedeon, Kossuth papja hirdette a református igét, naplójában DÖRÖMBNEK nevezte ő is azt a dombot, amelyre a templom épült, s amelynek szellemét Baranya Júlia örökítette meg Bécsben kiadott Gyertyafényben című munkájában.

Első verseim emléke is ide köt: gyerekkoromban Varga Sándor lelkipásztor írógépén pötyögtem le rímeim, és tőle kérdeztem meg először, mit jelent az ŐSÖK JUSSÁN felirat a Zsolnay-szobor felett. Törékeny, valami mégis megóvta, hogy cserepeire hulljon, csupán a csatajeleneteket ábrázoló domborműveket verték le a talapzatáról, mégis a falu összetartozásának szimbóluma maradt, ahogy az ezüst keresztelőkehely a paplakon. Ide kötötte őket a születés, az esküvő és a halál. Minden megörökítésre szánt családi esemény mögött ott áll a fénykép hátterében a felirat: az ŐSÖK JUSSÁN.

De most vége. Felgyújtották a templomot. Mintha aggasztotta volna az új honfoglalókat, hogy az egyház az utolsó mentsvár, amely egybefogja még a maroknyi megmaradtat fűtetlen istentiszteleteivel, akik nem menekültek el a közeli Eszék ostroma elől. Imádkozni jártak akkor is a templomba, amikor szomszédaik házait fosztogatták és foglalták el a legújabb felszabadítók. Főleg az idősebbek maradtak, akiknek az előző világégéskor sem volt hova menniük.

A templommal szemben a művelődési házban volt a könyvtár és az olvasóterem, ma rendőrök lakják. A falunak történelme során még együttvéve sem volt negyven rendőre, akiknek ráadásul most legfőbb foglalatossága a helybeliek terrorizálása és ütlegelése. Természetesen azt a három fiatalembert is alaposan elverték, akik időben észrevették, hogy a rendőrséggel szemben ég a templom. Nyomban riasztották a környéket, és az emberek az itatásra szánt tartalék vizükkel oltották a tüzet. Áram nem volt régóta. Akik először rohantak a fullasztó füsttel telt épületbe, mindjárt rájöttek, kik göngyölhették össze a szőnyegeket, és kik locsolhatták le gázolajjal, amiből a helyi földműveseknek annyi sem jutott, hogy a búzát elvessék. A harang szavára összesereglett a falu: a helyi rendőrség hiába próbálta megakadályozni (!) az oltást.

A falak még ma is állnak, hiába lőttek a cserepekre újabb sorozatokat a pravoszláv újév éjszakáján, hiába vitték el a férfiakat január végén újra a kopácsi rétre homokzsákokat rakni, helyettük az asszonyok tettek kétségbeesett kísérletet, hogy a hatóságok tudomására hozzák tűrőképességük végességét sodrófákkal felfegyverkezve: „Hát lőjetek ránk, ha ettől kiderül a ti igazságotok! A templomunk akkor is mi vagyunk.”

• Esszé