Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Az SZDSZ kezdettől fogva közös eszmei alapokon álló szövetségesének tekintette a Fideszt, s ezt fejezte ki a „természetes szövetséges” megnevezéssel, megkülönböztetve e kapcsolatot a szociáldemokratákhoz vagy a kisgazdákhoz fűződő szövetségesi viszonytól. Alátámasztotta ezt mindaz, ami az ellenzéki kerekasztal működésének hónapjaiban történt: az SZDSZ és a Fidesz akkor – úgy tűnt – mindig együtt lépett. Együtt tagadták meg a háromoldalú megállapodás aláírását, együtt kezdeményezték a népszavazási kampányt, együtt léptek fel a rádiót és tv-t ellenőrző kuratórium ellen, együtt tárták a közvélemény elé a belbiztonsági szolgálat visszaéléseit.

Összezördülések

A választásokat megelőző hetekben azonban a viszony megromlott: a Fidesz nyilvánosan támadta az SZDSZ-t, mert nem alakult ki együttműködés a jelöltállításban, kereste az alkalmat, hogy támadja az SZDSZ gazdasági programját, majd szembefordult az SZDSZ-szel március 15-e megünnepléseinek ügyében. Minden jel arra mutat, hogy a március 15-e körül történteknek különösen nagy szerepük volt a választások kimenetelében, az SZDSZ itt sok szavazót veszített.

A Fidesz március 15-e előtti magatartását a politikai taktika diktálta, hiszen egy évvel korábban a Fidesz is egyértelműen ellenezte a közös ünneplést, most viszont kész volt a DEMISZ-szel együtt ünnepelni. Tizenötödikén a Fideszesek nem piros-fehér-zöld, hanem saját narancsszínű zászlóik alatt, többnyire az SZDSZ-esekkel együtt vonultak, MÁRCZIUS címmel – egyedül ők – választási lapot terjesztettek a felvonulók között; aligha vezették tehát elvi megfontolások őket, amikor az előkészítés során az MDF-fel együtt a kampánymentes közös ünneplés mellett léptek fel.

Sokan azzal magyarázták ezt az SZDSZ-től eltávolodó magatartást, hogy a Fidesz szavazótábora jórészt azonos az SZDSZ-ével, ezért a két párt elsősorban egymással versengett a szavazatokért. Akik így vélekedtek, abban bíztak, hogy a szoros együttműködés a második fordulóra majd helyreáll. Nem így történt: a Fidesz a második fordulóra is csak helyi megállapodások megkötésére volt hajlandó az SZDSZ-szel. Ezek a megállapodások csak egy irányban működtek: az SZDSZ szavazói győzelemre segítették Szájer Józsefet és az eredmények tanúsága szerint felsorakoztak Fodor Gábor, Orbán Viktor, Németh Zsolt és más Fidesz-jelöltek mögé; az SZDSZ-es jelöltek viszont többnyire nem kapták meg a várt támogatást a Fidesz szavazóitól. Az első fordulóbelinél és a vártnál sokkal gyengébb eredményünk részben ezzel magyarázható.

Mindez alighanem két tényezőre vezethető vissza. Egyrészt a Fidesz szavazótábora messze nem volt olyan tudatos, mint sokan hitték. Egy részük inkább érzelmi alapon, s nem a Fidesz programjával azonosulva szavazott az első fordulóban a Fideszre, és ez a vonzódás az SZDSZ-re nem volt átvihető. (Nem állja meg tehát a helyét az a feltevés, hogy a két párt szavazótábora nagyban átfedte volna egymást.) Másrészt a Fidesz vezetése nem mozgósította szavazóit az SZDSZ-jelöltek mellett, és a két forduló között tovább hangsúlyozta semlegességét az MDF–SZDSZ-viszonyban. Úgy kezdeményezte pl. a kampány eldurvulásával kapcsolatos pártközi konzultációt, hogy nem tett különbséget a rágalmazó, gyalázkodó és a rágalmazott, gyalázott között. Amikor az MDF kisajátította a pártközi konzultációra irányuló kezdeményezésüket, ez ellen nem emeltek nyilvánosan kifogást. A kampány utolsó napján feltűnő módon bejelentették, hogy nem zárkóznak el a részvételtől egy MDF vezette, SZDSZ nélküli koalícióban. Ugyan miért szavaztak volna ezután a Fidesz szavazói SZDSZ-jelöltekre a második fordulóban? A választásokat követő hetekben azután a Fidesz többször felajánlkozott az MDF-nek, megismételve a második forduló előtt váratlanul kinyilvánított koalíciós készségét.

A Fidesz vezetői azzal magyarázták „semlegességüket”, hogy ők nagykoalíciót tartanak kívánatosnak, s ezt semleges magatartásukkal tudják elősegíteni. Nos, éppen az ő semlegességük hozta hátrányos helyzetbe az SZDSZ-t a második fordulóban a kereszténydemokratákkal és részben a kisgazdákkal szövetséges, a Néppárt és a HVK sok szavazatát is besöprő MDF-fel szemben, s teremtett akkora különbséget a két párt parlamenti ereje között, hogy az SZDSZ nagykoalíciós törekvései illuzórikussá váltak. Az első forduló után, a keresztény-nemzeti választási szövetség bejelentése után ez a pozícióbeli különbség már elég nyilvánvaló volt. Az is nyilvánvaló volt – Antall József többször elmondta –, hogy az MDF csak akkor hajlandó a nagykoalícióra, ha a két nagy párt között patthelyzet alakul ki. Az, hogy a Fidesz vezetői mindennek ismeretében jártak el úgy április első hetében, ahogyan eljártak, kétféleképpen magyarázható: vagy politikai analfabéták (ami korábbi lépéseik ismeretében nem tűnik valószínűnek), vagy valójában nem arra törekedtek, amit mondtak.

Ami összeköt és ami nem

Az igazi kérdés azonban az, hogy miért viselkedett így a Fidesz. A választási érdekek önmagukban erre nem adnak magyarázatot. Ha olyan eszmei közösség fűzte volna össze a két pártot, mint ezt sokan feltételezték, akkor az erősebb lett volna, mint a választási érdekek ütközése. A feltételezett eszmei közösség azonban nem létezett, s ezért a Fidesz nem „természetes szövetségese” volt az SZDSZ-nek, hanem olyan korábbi szövetségese, amely bármikor lehet ellenfele is.

Az SZDSZ és a Fidesz a két szervezet megalakulásától kezdve rendszeresen lépett fel együtt, és képviselt azonos álláspontot az ellenzéki kerekasztalon belül. Ennek az együttes fellépésnek azokban a hónapokban mindig az volt a lényege, az SZDSZ-t és a Fideszt az különböztette meg az EKA többi pártjától, hogy következetesebben, ha tetszik kíméletlenebbül álltak szemben az MSZMP–MSZP-vel. A politikai tárgyú magánbeszélgetésekben is úgy tűnt, hogy a Fidesz aktivistái hasonló értékeket, hasonló politikai filozófiát követnek, mint az SZDSZ ideológusai. Nagyon sok a hasonlóság a két pártprogram gazdasági, szociálpolitikai, politikai fejezeteiben is. Azon a néhány ponton, ahol a gazdasági és szociális programok között eltérések voltak – s erre a Fidesz szakemberei elég harciasán hívták fel a figyelmet –, az eltérések inkább a szakmai megítélés, mint a politikai elvek különbségének tűntek számomra, s volt nem egy olyan pont is, ahol a Fidesz-programban szereplő megoldást meggyőzőbbnek találtam, mint a sajátunkat.

Ugyanakkor már hónapok óta mind több jelét érzékeltem annak, hogy a feltételezett eszmei közösség mégsem áll fenn. Mindig meglepett, amikor egyes Fideszesektől azt hallottam, hogy az SZDSZ és az MDF programja között nincs is olyan nagy különbség. Én ugyanis úgy véltem, s vélem ma is, hogy egy világ választja el egymástól a két programot, a két értékrendet, a kétféle „szellemiséget”. De nemcsak a gazdasági modellről, az elképzelt rendszerről van szó, hanem a gazdasági stabilizáció útjáról is. Az MDF vezetői szemlátomást könnyebbnek látták – s látják – a kilábalás útját, mint az SZDSZ szakemberei. A programokat olvasva úgy tűnt, hogy a Fidesz és az SZDSZ álláspontja ebben közel áll, s Fidesz vezetők mégis úgy nyilatkoztak – mint Németh Zsolt április végén a 168 órának –, hogy „az MDF programja nagyjából tartalmazza azokat az alapvető koncepcionális elemeket, amelyek az ország válságból való kivezetéséhez, a válság kezeléséhez szükségesek”.

Fontosabbnak tartom azt, hogy a Fidesz programjában sokkal kevésbé vannak kidolgozva a politikai rendszerre vonatkozó pontok, mint az SZDSZ-ében. A Fidesz-program megelégszik a többpártrendszer és a parlamenti demokrácia, az állampolgári jogok melletti általános állásfoglalással, és hiányzik belőle az ellenzék szerepének, a sajtó függetlenségének, a politikai, kulturális, vallási, etnikai, létformabeli kisebbségek védelmének egyértelmű rögzítése, ami az SZDSZ demokráciafelfogását az MDF-étől megkülönbözteti.

Hiányzó elhatárolódás 

A fő különbséget azonban abban látom, hogy a Fidesz mindmáig nem tisztázta viszonyát az 1945 előtti Magyarországhoz, és ezzel összefüggésben nem tette világossá válaszát a „Mi jöjjön a kommunista rendszer után?” kérdésre. Ez valószínűleg azért van így, mert a Fidesz e kérdésben megoszlik (a Fidesz eszmeileg nem kevésbé gyűjtőpárt, mint az MDF vagy az SZDSZ), s célszerűbbnek látták e kérdéseket egyszerűen zárójelbe tenni. Programjukból, egész retorikájukból kitűnik, hogy más elutasítandót nem ismernek, mint a kommunista rendszert. A rádió „Mondd, te kit választanál?” című, a Fideszt a választóknak bemutató február 28-i műsorában Molnár Péter „a kommunista rendszer előtti emberibb világról” beszélt, Orbán Viktor pedig egyszerűen megkerülte az 1945 előtti magyar tradíciókhoz való viszonyra vonatkozó kérdés megválaszolását. Ezek aligha elszólások vagy kihagyások, hiszen nem ismeretesek olyan fideszes megnyilatkozások, amelyek e kérdésekben egyértelműek lennének.

Orbán Viktor a Reformnak adott nyilatkozatában úgy fogalmazott: a Fidesz az MDF-nek „állandóan a körmére koppint, ha paktál a kommunistákkal”. Ugyanakkor abban a kérdésben, hogy milyen legyen a kommunista rendszert felváltó új világ, a Fidesznek mintha nem volna elvi nézeteltérése az MDF-fel. Érdekes módon ezt támasztja alá a Fidesz fellépése a koalíciós kormány programjának vitájában. A Fideszesek alaposan felkészülve, megsemmisítően bírálták a programot, de bírálatuk – lényegében csak a földkérdéstől eltekintve – a program megalapozottságára, konzisztenciájának hiányára korlátozódott, nem tette kérdésessé a programban megjelenő célokat, értékeket.

Ez az oka megítélésem szerint annak, hogy amint a kommunista párthoz, a kommunista rendszerhez való viszony megszűnt a politizálás központi kérdése lenni – márpedig ez legkésőbb 1990 elejére bekövetkezett –, megszűnt a Fideszt az SZDSZ-hez fűző kitüntetett viszony is. Ez magyarázza a Fidesz folyamatos távolodását az SZDSZ-től, egészen az MDF-nek való koalíciós felkínálkozásig. Súlyos hibát követtünk el mi, az SZDSZ ideológusai, programkészítői, amikor ezt nem vettük észre kellő időben, s egészen a második fordulóig csak taktikainak hittük a konfliktusokat. Még az első forduló után is az SZDSZ és a Fidesz szavazatait összeadogatva tápláltunk hamis illúziókat.

Félreértés ne essék: továbbra is közel áll hozzánk a Fidesz politikai stílusának sok vonása. A gazdasági, szociális, közigazgatási, politikai kérdések egész sorában közel áll egymáshoz vagy megegyezik a két párt programja. Aligha véletlen, hogy március 15-én végül is a Fidesz és az SZDSZ közösen, az MDF-től elkülönülve tüntetett, hogy sok a közös párthelyiség stb. A Fidesz mint párt politikai platformja egészében azonban elvileg különbözik az SZDSZ-étől. Nem abban van a különbség, ami benne van – abban továbbra is nehezen találnék olyasmit, amit ne tudnék vállalni –, hanem abban, ami hiányzik belőle. Így azután egy MDF-es is aligha talál olyasmit a Fidesz-programban, amit ne tudna elfogadni.

Ez az oka annak, hogy ha a politikai érdekek egy adott szituációban – és a választások előtti szituáció ilyen volt – szembeállítják a Fideszt az SZDSZ-szel, akkor a politikai érdekellentét ilyen mértékben meg tudja határozni a Fidesz magatartását. Nincs ugyanis olyan eszmei összetartó erő, amely a politikai érdekek taszító hatását ellensúlyozná. Vegyük észre, milyen gyakran beszélt interjúiban Orbán Viktor politikai érdekekről, és milyen ritkán eszmékről, értékekről, amikor az utóbbi hónapokban pártjának magatartását magyarázta.

Mi következik ebből? Nem az, hogy ne kellene szövetségre törekedni a Fidesz-szel! Természetesen erre kell törekedni, hiszen a Fidesz az a párt ma a parlamentben, amellyel erre leginkább megvan az eszmei alap. Lehet köztünk szövetség alkalmilag is, tartósan is, de ezt megfelelő előkészítéssel kell kialakítani, s nem lehet arra számítani – mint azt az SZDSZ vezetői oly sokszor tették –, hogy „természetes szövetségesünk” majd úgyis mellénk áll, mint ahogy mi mindig melléjük álltunk az ő ügyeikben. Nem számíthatunk erre az Országgyűlésben sem. Ha együttműködést akarunk, akkor azt mindig kétoldalú frakcióközi tárgyaláson kell előkészíteni, időben és alaposan.

• Esszé