Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Az SZDSZ-t jórészt olyan értelmiségiek hozták létre, akik a megelőző években a margóra szorultak a magyar társadalomban, a kívülálló értelmiségiek életformáját élték. Politizálásuk sok tekintetben a nyugati parlamenten kívüli mozgalmakéra, illetve a nyugatnémet zöldekére emlékeztetett: kötetlen légkör, az öltöny és nyakkendő hiánya stb. Aktivistáik többségének esze ágában sem volt hatalomra törni, hivatásos politikussá válni. Emiatt nem láthattunk egyszemélyi vezetést, körülhatárolt tisztségeket az SZDSZ-en belül egészen a választási kampány finiséig. Ez előny is volt, sokak számára vonzóvá tette az SZDSZ-t. A választási kampányban azonban nem futtattunk Antall Józseffel versenyképes listavezető miniszterelnök-jelöltet, nem tudtuk kormányképes párt benyomását kelteni. Pedig ahol érdemi vitára került sor, ott többnyire egyértelmű volt az SZDSZ-es vitázók fölénye, s aki a tartalomra figyelt, az ezt az Antall–Kis-vitában is érzékelte. Az SZDSZ-es vitázók azonban mindent csak egyszer, tömören, szabatosan mondtak el, a szükséges körítések nélkül, feledve, hogy nem tudományos ülésen, hanem választási show-n vesznek részt.

Politikai fellépésünk másik fontos „hátrányos” sajátossága az igazmondás volt: nem tartoztunk a Fidesz által „ígérgetőknek” nevezett pártok közé. Nyíltan megmondtuk, hogy nem ígérünk gyors javulást az életszínvonalban, hogy nem tudjuk azonnal megfékezni az inflációt, hogy a munkanélküliség növekedésére kell számítani. (Bár azzal, hogy 1994-re 5 százalék körüli inflációs rátát ígértünk, sajnos engedményt tettünk, ami hiba volt, meg is támadott érte mind a Fidesz, mind az MDF.) Nagy példányszámban terjesztett szórólapjainkon is magyarázni igyekeztünk programunkat, annak realitását, igaz, ez az adósságkezelési elképzelések kiteregetésekor nehézségeket is okozott. Mindennek következtében nem lehettünk olyan vonzóak a választók szemében, mint rövid, hangzatos, ám egymással össze nem egyeztethető jelszavakat hangoztató vetélytársaink.

Politikai fellépésünk harmadik „hátrányos” sajátossága a nemzeti és kisebbségi kérdésben elfoglalt álláspontunk volt: egyfelől a tartózkodás mindenféle nemzeti elfogultságtól, másfelől nyíltan vállalt kiállásunk a legjelentősebb magyarországi kisebbség, a cigányság mellett. A magyar választók számottevő részénél ezzel hátrányba kerültünk a hazafias frázispufogtatókkal, illetve a nyíltan vagy burkoltan cigányellenesekkel szemben. Ugyanakkor nem lett volna helyes másképp eljárnunk.

Politikai fellépésünk, programunk negyedik „hátrányos” vonása – és itt már kevesebb egyetértésre számítok, mint az első három dologban – az SZDSZ baloldalisága. Magyarországon és általában a Szovjetunión kívüli Kelet-Európában olyan helyzet alakult ki, amelyben a jobb- illetve baloldaliság kritériuma a kommunistákhoz való viszony. E kritérium alapján az SZDSZ kétségkívül nem baloldali párt. Lehetetlen azonban nem tudomásul venni, hogy Kelet-Európán kívül mást jelent a baloldal–jobboldal megkülönböztetése, és nagy port vert párizsi hozzászólásában Kis János sem tehette ezt meg. Ha az állam gazdasági szerepe felől tekintjük az SZDSZ programját, akkor az SZDSZ vitathatatlanul nem baloldali párt, és fő riválisától, az MDF-től jobbra áll; ha azonban a szociális kérdéseket, a szakszervezetek szerepét, a nemzeti mozzanatnak a társadalomban játszott szerepét, a kulturális és életmódbeli különbözőséghez való viszonyt, az iskola szabadságát és sok mást veszünk figyelembe, akkor bizony az SZDSZ programja, egész habitusa alapján balra áll az MDF-től. Hiába van igazunk abban, hogy a baloldal–jobboldal különbségtétel tulajdonképpen nem alkalmas ma Magyarországon a politikai erők megkülönböztetésére, unos-untalan szembekerülünk vele, s programunk alapján hiába is próbáljuk, képtelenek leszünk elhárítani a baloldaliság „vádját” –helyesebb tehát vállalni és világossá tenni „középbal” voltunkat.

Mindez átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy hol rontottuk el.

Társtalanul a világban

Az SZDSZ említett hátrányai megnehezítették a nemzetközi kapcsolatteremtést. Profilunk nem felelt meg ahhoz, hogy a nagy nyugati kormánypártok maguktól közeledjenek hozzánk, mi magunk pedig a baloldaliság vádjától félve, és korábbi külpolitikájuk miatt rájuk neheztelve nem kerestük komolyan a kapcsolatot a nyugat-európai szociáldemokrata pártokkal. Az igazi problémát azonban az okozta, hogy mivel sokáig „alternatív pártként” léptünk fel, a külföld csak későn kezdett el komolyan venni bennünket. Hiszen a francia UDF-nek pl. legalább annyi keresnivalója lett volna nálunk, mint az MDF-nél.

Tegyük hozzá: nekünk hosszú ideje voltak eleven, nem hirtelen összeszedett külföldi kapcsolataink, melyek kelet-európai harcostársainkhoz fűztek bennünket. Velük kifejezetten kellemesen éreztük magunkat, nem esett nehezünkre, hogy e kapcsolatokat szorgalmasan ápoljuk, és valamelyest még reklámozzuk is. Viszont hagyományos értelemben vett diplomáciát folytatni külföldön terhünkre lett volna, és ezért nem is csináltuk komolyan.

1989 őszén adódott volna még egy jó alkalmunk, az amerikai meghívás. Közbejött azonban a Csurka-féle rádiójegyzet, és az, hogy az MDF elnöksége nem volt hajlandó ettől elhatárolni magát. Ezek után nem óhajtottunk velük közösen tenni eleget az amerikai kormánymeghívásnak, és így ezzel az utazással átengedtük nekik az amerikai és ennek nyomán általában a nyugati kormányszintű elismertetést. Ha valahol súlyos hibát követtünk el, hát ez az volt. Végtére is mi volt a Csurka-jegyzet ahhoz képest, amit a választási kampány utolsó heteiben kaptunk az MDF-től, s ami nem tartott bennünket vissza attól, hogy nagykoalícióról beszéljünk. Itt az öndiszkriminációt választottuk, s ezt azután diszkrimináció követte Nyugat-Európa kormányai részéről. Így aztán az MDF és kizárólag az MDF jelent meg a magyar közvélemény előtt olyan pártként, amelyet a külvilág kormányképesnek ismer el.

Programpártból akciópárt

Amikor az SZDSZ 1989 tavaszán, a második közgyűlésen elfogadta és közreadta programját, és bekapcsolódott a kormánypárttal folytatandó tárgyalásokba, az ellenzéki erők közt legfontosabb megkülönböztető jegyének éppen kormányképessége tűnt. A történelmi pártokkal szemben volt tagsága, voltak aktivistái, valódi párt volt; az MDF-fel – és a történelmi pártokkal – szemben volt kidolgozott programja. A meginduló tárgyalásokon az SZDSZ ugyan valósággal felolvadt az ellenzékben, a közvélemény előtt rejtve maradt szakértőinek a tárgyalásokon játszott aránytalanul nagy szerepe; mindamellett az érdeklődő közönség a televíziós szereplésekből is érzékelhette, hogy az SZDSZ-nek vannak leginkább szakértői, az SZDSZ indul kész programmal az új Magyarországért folytatott csatába. Az SZDSZ ekkor – emlékezzünk csak Lengyel Lászlónak a 2000-ben és a HVG-ben megjelent sorozatára – mint kidolgozott programmal és felkészült szakembergárdával rendelkező, ám széles körű tömegtámogatást nélkülöző szervezet jelent meg a közfelfogásban, szemben a tömegeket maga mögött tudó MDF-fel, amely viszont, szakember és program hiányában, alkalmatlannak tűnt a kormányzás átvételére. A nyári időközi választásokon, ahol az MDF hatalmas sikert aratott, az SZDSZ még önálló jelöltet is csak egy helyen tudott állítani, s messze elmaradt az MSZMP-től is.

A nyári választásokat követően augusztusban, a Next 2000-üggyel indult meg az SZDSZ „hosszú menetelése”. A Next 2000-ügyet a háromoldalú megállapodás alá nem írása és a népszavazás követte, majd a sorozatot a belügyi botrány zárta. Ezek voltak az SZDSZ nagy győzelmei, amelyek mint a kommunista hatalommal kíméletlenül szembeszálló pártot különböztették meg a közvélemény szemében az állampárttal egyezkedő MDF-től. Ezekben a hónapokban az SZDSZ taglétszáma megötszöröződött, és a közvélemény-kutatási adatok szerint támogatottságát tekintve egymás után előzte meg a szociáldemokratákat, a Fideszt, a kisgazdákat, az MSZMP–MSZP-t, majd a választások előtt néhány héttel utolérte az MDF-et is.

Elmosódott program


Mégis: ebben a folyamatban végzetesen háttérbe szorult az, ami az SZDSZ-t alakulásakor jellemezte: a program és az SZDSZ-t a program megvalósítására alkalmassá tevő szakmai felkészültség. Az augusztustól januárig folyt akciók ezt bizonyos mértékig elkerülhetetlenné tették. Az viszont már súlyos hiba volt, hogy ez a hangsúlyeltolódás messze túlment azon, ami az eseményekből következett volna. Nem aktualizáltuk idejében és minden szükséges irányban az 1988. tavaszi programot, és nem „fordítottuk le” választási programmá. A Fórum alig néhány hónappal a választások előtt állt elő a maga programjával, és ügyesen fordította le azt hangzatos jelszavakra. Helyzetünket az is nehezítette, hogy egy évvel korábban egy harmadikutas MDF-programmal szemben fogalmaztuk meg a magunkét, a kampány idején viszont már egy nemzeti-konzervatív programmal szemben kellett volna érvelnünk, amire nem voltunk kellően felkészülve.

Nem tettük kellőképpen világossá – holott programunk és hagyományaink alapján erre meglett volna minden alapunk –, hogy mi vagyunk a hazai magánvállalkozás kibontakozásának következetes képviselői. Ehelyett belekergettek bennünket abba a csapdába, hogy mi az idegen tőkét és a hazai nagy monopóliumokat képviseljük, s a Fórum lépett fel a „nemzeti” tőke, a hazai vállalkozás szószólójaként. Az is igaz, hogy a mi realista, a pénzügyi szigor fenntartását kilátásba helyező programunk nem lehetett olyan vonzó a makroökonómiai összefüggéseket nem mérlegelő vállalkozók számára sem, mint az MDF hitelexpanziós ígéretei.

Nem tettük kellőképpen világossá – holott programunk és hagyományaink alapján erre meglett volna minden alapunk –, hogy mi vagyunk a szociális szempontok érvényesítésének következetes képviselői. Ehelyett hagytuk, hogy az MDF kisajátítsa a „szociális piacgazdaság” jelszavát, s – az MSZP-vel karöltve – a nép érdekeit nyugati tankönyvek szempontjainak alárendelő ultraliberálisokként támadjon bennünket.

Nem tettük kellőképpen világossá – holott programunk és hagyományaink alapján erre meglett volna minden alapunk –, hogy mi vagyunk azok, akik rendszerváltást és ennek feltételeként és következményeként vezetőváltást is kívánunk, de a szakemberek pozícióba kerülését következetesen függetleníteni kívánjuk – a politikai szempontoktól. Ehelyett megpróbáltunk versenyre kelni az MDF-fel, amikor a „tavaszi nagytakarítás” jelszót a „pincétől a padlásig” jelszóval kontráztuk. Azokat, akik a hatalomváltástól azt – és csak azt – várták, hogy az eddigi vezetők székébe ülhetnek, az MDF-től nem tudtuk elhódítani, viszont a szakemberek, tisztviselők tőlünk is tartani kezdtek, nemcsak az MDF-től.

Félrecsúszott kampány

Kampányunkban szinte csak azt hangsúlyoztuk, hogy mi vagyunk az egykor bátran fellépő ellenzékiek, a pártállam mostani következetes ellenfelei. Nem vettük észre, hogy az idő előrehaladtával, amikor az MSZMP–MSZP hatalomvesztése már kész tény volt, ennek egyre kevésbé van jelentősége. Nem vettük észre, hogy most már azt kellene megmutatni a választóknak: miért ránk, és ne a Fórumra szavazzanak most is, amikor kíméletlen szembenállásunk már nem lehet a fő szempont. Érdemes erre felidézni néhány beszédes példát. Az első forduló előtti utolsó kampánynapon minden országos listás párt kapott tíz percet a televízióban, hogy összefoglaló üzenetet intézzen a választókhoz. Mi ekkor „A múlt lexikona” című – egyébként kitűnő, csak nem idevaló – burleszk-összeállításban gúnyoltuk ki a kommunista rendszert. Pozitív mondandónk arról, hogy miért ránk és ne másra szavazzanak, nem volt. Amikor az MDF megjelentette emlékezetes, bennünket támadó hirdetését, és mi feladtuk „Az MDF és riválisa, az SZDSZ” című válaszunkat, újra csak azzal különböztettük meg magunkat tőlük, hogy mi voltunk mindig a következetes antikommunisták. A tv – a pártok egyetértésével – rövidfilmet készített a két nagy párt történetéről. Az MDF tanácskozó emberek pártjaként, nemzetközileg elismert, kormányképes „nyugodt erőként” jelent meg a filmen, az SZDSZ pedig a rendőrséggel szembeszállni kész tüntetők csoportjaként. Az Antall Józseffel folytatott utolsó tv-vitáján „utolsó üzenetként” Kis János azt tartotta a legfontosabb mondandónak, hogy mi garantáljuk az MSZP elszámoltatását; vajon ez volt a második forduló előtt a legfontosabb kérdés, amely alapján a tétovázók még mellettünk dönthettek?

Választási kampányunknak ez a vonala csak arra lehetett jó, hogy azt a mintegy egymillió szavazót, aki az augusztustól januárig történtek alapján amúgy is ránk szavazott, újra meg újra meggyőzze választásának helyességéről. Viszont kifejezetten alkalmatlan volt ez a vonal arra, hogy mellénk állítsa azokat, akik azért állhatták volna mellénk, mert mi nemcsak a pártállam lebontásában vagyunk következetesebbek, de az új, demokratikus Magyarország építésére is alkalmasabbak vagyunk, mint riválisaink.

Vonzás helyett taszítás

Mint tudjuk, a választást nem azzal vesztettük el, hogy kevesebb határozott támogatónk volt, mint az MDF-nek, hanem azzal, hogy a bizonytalankodók, a nem határozott szavazók, más pártok támogatói közül nagyon keveset tudtunk a második fordulóban magunk mellé állítani.

Figyelemre méltó az a közvélemény-kutatás, amely arra kérte az embereket, hogy magukat és a pártokat helyezzék el a bal–jobb-skálán. Ebből kitűnt, hogy az átlag választópolgár önmagát valahova a középtől kicsit jobbra, az MDF-et szinte ugyanide, bennünket pedig ettől jobbra helyezi. A mi szavazóink viszont tőlünk is jobbra helyezkedtek el a skálán. Más szóval: leginkább azok körében sikerült szavazatokat nyernünk, akik tőlünk, programunktól, értékeinktől jobbra voltak, és nemigen sikerült megszereznünk azok szavazatait, akik e skálán ott vannak, ahol mi, és attól valamelyest balra. Mert a választóközönség inkább kommunistaellenes radikalizmusunkat érzékelte, mint programunk tártalmát. Az ősszel és télen aratott győzelmeink – melyek során programpártból akciópárttá váltunk – éppen ezt a félrecsúszást készítették elő.

Érdemes itt külön megemlíteni, hogy a második fordulóban nagy szerepet játszottak az MSZP szavazói. Ahol jelöltjük nem maradt versenyben – vagy ahol versenyben maradt ugyan, de esélye nyilván nem volt –, dönteniük kellett, hogy elmennek-e szavazni, és ha igen, kire szavaznak. Nekünk ott volt nagyobb esélyünk a győzelemre, ahol az MSZP jelöltje bejutott a második fordulóba, mert ahol nem, ott a szavazni elmenő MSZP-szavazók túlnyomórészt az MDF-et támogatták. A pártprogramok különbsége ezt nem indokolta volna, de a szavazók nem ennek alapján, hanem az MDF „nagyobb kompromisszumkészsége” alapján szavaztak. S ez nemcsak az MSZP kifejezett híveire, de sok olyan kisember szavazóra is vonatkozik, akiben erős a nosztalgia a Kádár-korszak nyugalma, viszonylagos jóléte iránt, aki a biztonságra, megegyezésre akart szavazni, s akit ellenfeleink meg tudtak győzni, hogy mi ezt veszélyeztetjük, ők pedig meg tudják adni.

A Nyugat pedig mindig is rokonszenvezett azokkal a reformkommunista politikusokkal, akiket mi támadtunk, s akikkel az MDF kész volt „paktálni”. Azt pedig, hogy a két párt programja közül a mienk áll közelebb nemcsak a francia szociáldemokraták vagy német liberálisok, de még az angol konzervatívok vagy az osztrák néppártiak felfogásához is, nem vették észre, mert mi sem vetettük észre velük.

Mi következik mindebből további politikánkra nézve? A legfontosabb: el kell felejtenünk ellenzéki múltunkat, s önmeghatározásunkban, propagandánkban háttérbe kell szorítanunk a kommunistákhoz – a mai magyar politika nem jelentéktelen, de mégis csak másodrangú szereplőihez – való viszonyt. Politikánk központi kérdése az kell legyen, hogy világosan újrafogalmazzuk programunkat, és plasztikussá tegyük a bennünket politikai ellenfeleinktől, a magyar politika többi főszereplőjétől megkülönböztető program- és magatartásbeli sajátosságainkat. Ezzel, és csak ezzel tarthatjuk meg és javíthatjuk tovább – idővel – a magyar politikai színtéren elfoglalt pozíciónkat. Ha nem leszünk erre képesek, akkor – az eddig politikai önmeghatározásunk előterében álló kommunistaellenes radikalizmusunk jelentéktelenné válásával –nincs esélyünk a jelenlegi pozíció megtartására sem.

• Esszé