Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Kérdezni szabad? Persze, hogy szabad. Török Violának (Beszélő, 1991. november 2.) igaza van. Ha az SZDSZ egész sor régi vezetője alkalmatlannak tartja Tölgyessy Pétert arra, hogy az SZDSZ elnöke legyen, sőt kifejezetten súlyos veszélynek minősíti Péter esetleges megválasztását az SZDSZ elnökévé, akkor nyíltan és nagyon világosan meg kell mondania, hogy miért. Világosabban kellett volna beszélniük már egy évvel ezelőtt, akkor, amikor Pétert lemondásra szólították fel.

Negatív kampány?

De szabad válaszolni is. Abban már nincs igaza Török Violának, hogy „negatív kampánynak” nevezi azt, hogy többen kifejtik: ellenzik, hogy Péter az SZDSZ első számú vezetője legyen.

A vezetők s kiváltképp az első számú vezető(k) kiválasztása súlyos, felelősségteljes feladat egy politikai párt életében. Elkerülhetetlen, hogy nagyon alaposan megfontolják mindazokat a szempontokat, amelyek egy-egy jelölt mellett és ellen szólnak. Aligha véletlen, hogy az európai kontinens politikai pártjaiban a demokratikusan választott vezető testületek rendszerint zárt ajtók mögött folytatják le ezeket a vitákat. Nem akarják a nyilvánosság, benne a politikai ellenfelek orrára kötni: miben látják ők maguk is vezető politikusaik gyengéit.

Mi most – alapjában véve magának Péternek a kezdeményezésére s az Országos Tanács ezt követő, a tagság igényének engedő döntésére – nem ezt az utat választottuk. Amerikai típusú elnökválasztási kampány alakult ki, ahol a jelöltek a párt és az ország nyilvánossága előtt folytatják kampányukat. (Péter ezt már hónapokkal ezelőtt elkezdte.) A döntést – nem formálisan, ahogy ez Nyugat-Európában is szokásos, hanem érdemben – a küldöttgyűlés hozza majd. Ez viszont óhatatlanul oda vezet, hogy mindazok a szempontok, amelyek egy más vezetőválasztási metódus esetén a vezető testületek zárt ülésein hangzanának csak el, az ország nyilvánossága előtt, SZDSZ-gyűléseken és a sajtóban kerülnek megfogalmazásra.

Amikor egy párt politikai vezetőt választ, nemcsak és nem is elsősorban a szóba jövő személyek „programja” szerint dönt. A programok között ritkán van nagy különbség. A potenciális vezetők személyes tulajdonságai, alkata, vezetői képességei is nagy súllyal esnek latba. A „program” mellett ezeket kell mérlegelni, mégpedig – ha már így alakult – az ország nyilvánossága előtt.

„Ízig-vérig politikai alkat”

A szabad demokraták egy része arra hivatkozva áll ki Péter elnökké választása mellett, hogy „határozott politikai ambíciói vannak”, továbbá hogy: „ízig-vérig politikai alkat. A kisujjában is több politikai érzék van, mint a filozófus-közgazdász-történész-szociológus társaság bármely tagjának.” (Szilágyi Sándor) Magam is úgy gondolom: Péternek valóban kitűnő politikai érzéke van, jó szónok, jól tudja közérthetően megfogalmazni, aprópénzre váltani az SZDSZ politikai üzenetét (Vargha Márton). Mindig is úgy gondoltam: Péternek ott a helye az SZDSZ frontemberei között, és ezért tartottam sajnálatosnak, amikor egy évvel ezelőtt Szombathelyen nem vállalta, hogy ügyvivőnek jelöljék.

Ahhoz azonban, hogy valaki első számú vezetőnek jó legyen, további politikusi tulajdonságok szükségeltetnek. Nem elég, ha az ember maga nyújt jó teljesítményt; azt kell tudnia megszervezni, hogy egy egész vezető kollektíva működjön eredményesen. Az első számú vezetőnek mindenekelőtt integrálnia kell tudnia a párt vezetését. Márpedig Péter e tekintetben frakcióvezetőként nem bizonyított. Már a háromoldalú tárgyalásokon végzett kiemelkedő munkájának is az volt a szépséghibája, hogy egyéni teljesítmény volt, nem támaszkodott jogászok széles körének segítségére. Ugyanez folytatódott az MDF-fel kötött megállapodás megkötésekor, majd az ezt követő törvényalkotásban. Az SZDSZ körül még annyira sem alakult ki jogi szakértői kör, mint a közgazdászok között.

Hogy Péter ebben gyenge, az azért nagy baj, mert az új vezetés előtt hatalmas feladat áll. A követelményeknek eddig is csak kisebb részben azért nem tudtunk megfelelni, mert nem láttuk világosan a teendőket; nagyobb részben azért nem voltunk sikeresek, mert nem volt erő a feladatok megvalósításához. Erő pedig azért nem volt, mert kevesen csinálták, kevés rátermett, elkötelezett szabad demokratát sikerült a politikacsinálásba bevonni. Ezen kell elsősorban változtatni. Az erők egyesítésére, minél szélesebb kör összefogására van szükség. Ezért a legfontosabb kiválasztási szempont az integrálókészség, a csapatmunkára való alkalmasság.

A másik baj, hogy Péter sem a választási kampányban, sem országgyűlési frakcióvezetőként nem volt sikeres a nyilvános vitákban. Fellépése túl sokszor fajult veszekedéssé, könnyű volt beugratni. Ez pedig kedvezőtlenül befolyásolta a róla a közvéleményben kialakult képet.

Igaza van Szilágyi Sándornak, hogy az SZDSZ-nek olyan vezető politikusokra van szüksége, „akikben a párt tagjai, hívei és potenciális szavazói magukra ismernek”. Amikor azonban úgy vélekedik, hogy Péter ilyen politikus, sajnos téved. A párt tagságának egy részére igaz ez, de a párt híveire és potenciális szavazóira sokkal kevésbé. Péter személye kezdettől fogva megosztja a párt tagságát is, különösen azonban a széles közvéleményt.

Az 1990-es választásokon Oskar Lafontaine volt az SPD kancellárjelöltje. Kiemelkedő intellektus, kitűnően felkészült dinamikus politikus, első osztályú debattőr. Szociáldemokrata párthíveit kitűnően tudta mobilizálni - de nem tudta magát elfogadtatni azokkal a választókkal, akik nem szilárd szociáldemokrata szavazók. Márpedig a választási eredmény rajtuk múlott.

Hasonlóképpen osztja meg a választóközönséget – de még az SZDSZ híveit is – Tölgyessy Péter személye. A közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy a párt tagjai között Péter igen népszerű, de a párt szavazói között már korántsem az. A rokonszenv „intenzív” mutatója, az ismertség és népszerűség különbsége Péter ecetében kifejezetten kedvezőtlen, a kormánypártok vezetőihez áll közel.

Amikor az önkormányzati választások két fordulója között Péter először végzett tizenegy politikus közül nyolcadikként Antall József és Kónya Imre között egy közvélemény-kutatáson, a 168 órában kérdezték erről, és ő arra hivatkozott: a frakcióvezetőre hárul az oppozíció, az ügyrendi viták folytatása, és ezt fogadja rosszul a közönség. Az azóta eltelt egy évben Pető Iván a frakcióvezető, rá hárultak az ilyen hálátlan feladatok, s mégis Iván áll ma is jobban a népszerűségi listákon. Be kell látnunk, aligha Péter az az ember, akivel választást nyerhet az SZDSZ.

Más tekintetben sem tűnik szerencsés választásnak. Az elmúlt hetekben többször kifejtette: elhibázottnak tartja az MDF-fel folytatott állóháborút, és indokoltnak tartaná, hogy több fontos kérdésben ismét közvetlen kapcsolatok útján szülessenek kompromisszumok. Korábbi cikkemben elmondtam már, hogy egyik súlyos gondunk éppen az, hogy a nagyközönség összemos bennünket a kormánykoalícióval. Az a mód, ahogyan Péter a politikát felfogja, s ahogy megválasztása esetén folytatni szeretné, újra ehhez az összemosódáshoz vezethetne.

Nosztalgiapolitika

Akik Péter politikusi alkatától várják az SZDSZ új sikereit, kétféle nosztalgia áldozatai. Az egyik: a nosztalgia a nagy siker, a négyigenes népszavazás iránt. Az egészen más helyzet volt, akkor lovasrohamot lehetett vívni, most viszont – tetszik, nem tetszik – az állóháború hónapjait, éveit éljük. Hogy hova vezet a népszavazási nosztalgiától vezetett politizálás, azt láthattuk az év elején. Éppen Péter érvelt az Országos Tanács ülésén úgy a Soós–Tardos-féle kárpótlási javaslat mellett, hogy ez hasonló politikai kampányt tesz lehetővé, mint amilyen a népszavazás volt. S mi lett belőle? Az elmúlt másfél év legnagyobb kudarca, annak következtében, hogy nem értettük meg: elmúlt a lovasroham-politizálás ideje.

A másik nosztalgia magát Pétert vezeti: a nosztalgia a másik siker – mert az volt –, az MDF-fel kötött megállapodás iránt. Az Antall-lal és Kónyával zárt ajtók mögött folytatott kompromisszumkeresés a másfél évvel ezelőtti helyzetben szükséges és sikeres politikai módszer volt, ma azonban bizonyosan nem volna az. Nem volna az, mert ők nem készek rá, és nem volna az, mert tovább halványítaná az SZDSZ arculatát.

A jelen pillanat és az előttünk álló év, évek új feladataira nem Péter tűnik az alkalmas első számú vezetőnek. Abból, amit az elmúlt hetekben elképzeléseiről elmondott, nem tűnik ki, hogy megoldatlan problémáinkra másoknál jobban tudná a választ. Ezért nem szerencsés az a gondolkodásmód – Darvas Iván cikkében is megjelenik –, hogy amíg Péter volt a frakcióvezető, sikerünk volt, amióta nem ő, nincs sikerünk. Itt az időbeli egybeesést keverik össze az oksági kapcsolattal. Valójában azokat a hibákat, amelyek miatt 1990 őszétől érzékelhetően megtört az SZDSZ lendülete, és 1991 tavasza óta romlanak a közvélemény-kutatási eredmények, 1990 tavasza óta követjük el: nem újítottuk meg programunkat, nem készültünk fel az önkormányzati feladatokra, nem találtuk meg a hangot a parlamentben, nem tudtuk szélesíteni a szakértői-értelmiségi bázist. E hibánkban Péternek éppúgy megvolt a maga szerepe, mint Jánosnak, Ivánnak, Bálintnak vagy éppen nekem. Aki azt gondolja, hogy Péter elnökségétől várhatjuk az új sikereket, annak meg is kellene magyaráznia, hogy miért. Annak arról kellene a küldötteket meggyőznie, hogy Péter nemcsak arra alkalmas, hogy megfogalmazza az SZDSZ-tagság elégedetlenségét, nemcsak arra, hogy maga tartson jó szónoklatokat, hanem arra is, hogy összefogja, szervezze, mozgósítsa az SZDSZ szakembereit, politikusait, szervezőit. Ez az, ami Péter nyúlfarknyi programjából és eddigi nyilatkozataiból nem derül ki, eddigi vezetői tevékenységéből pedig még kevésbé.

„…más irányultságú, más mondanivalójú politikával…”?

Néhány héttel ezelőtt még ezen a ponton abbahagytam volna az érvelést. Azóta – pontosabban: Péternek a Népszabadságban október 4-én megjelent interjúja óta – megváltozott a helyzet. Nem elég Péter vezetői alkalmasságát, politikusi alkatát mérlegelnünk. Kiderült: Péter az SZDSZ eddigi politikájának nemcsak a módszerein, de a tartalmán is változtatni kíván.

Egy hónappal később, november 4-én jelent meg a Népszabadságban Bilecz Endre és Rab Károly cikke, amelyben elhibázottnak minősítik az SZDSZ választások óta követett – tehát már nem elsősorban a kommunistákkal, hanem a jelenlegi kormánykoalícióval szemben folytatott – politikáját. Kifogásolják, hogy az SZDSZ a jogállamiság és a szociálliberális eszmeiség talaján áll, hogy nem támogatja a kormánykoalíció „rendszerváltó alaptörvényeit”, köztük a Zétényi–Takács-féle tervezetet, hogy ellenzi a világkiállítást, hogy bírálja a kormány külpolitikai törekvéseit. Szembefordulnak a párt gazdaságpolitikai elveivel, s az SZDSZ másfél éves tevékenységét „öncélú ellenzékiségnek” minősítik. Elismerendőnek tartják, hogy a tagság többsége számára érték a magyar nemzeti identitás és a keresztény értékrend, s ilyen alapon a szociálliberalizmussal egyenrangúan a nemzeti liberalizmust is az SZDSZ alkotóelemévé kívánják tenni.

Tudom, hogy Péter távolról sem azonosul mindenben a Bilecz–Rab-cikkben leírtakkal. Mindamellett úgy tűnik, igaza van Tellér Gyulának, miszerint a személyi ellentétek „magukba szívják az egyéb ellentéteket is”, hogy „Tölgyessy Péter – úgy látszik – egyebek közt ezt a másik csoportot is képviselni kívánja, meg akarja jeleníteni és hivatkozik is rá a politikai küzdelemben…” „Így nyert a személyes konfliktus fontos politikai tartalmat.” Valóban: a Bilecz–Rab-cikk számos eleme: a nemzeti kérdésben, az egyházakhoz fűződő viszonyban képviselt eddigi SZDSZ-álláspont felülvizsgálatának igénye megjelenik Tölgyessy Péter (és a „nemzeti-konzervatív minimum” mellett kardoskodó Mécs Imre) elnökválasztási kampányában. Jó lenne tudni, hogy amikor a Demokratikus Chartával kapcsolatban Beszélő-interjújában Péter azt állítja, hogy „…más irányultságú, más mondanivalójú politikával talán több sikert lehetett volna elérni”, mit is ért ezen. Hiszen nem a módszert, hanem az irányt kifogásolja. Az lenne a baj, hogy egyértelműen és világosan szembeszegülünk a Kónya-féle egyeduralmi törekvésekkel? Péter elismeri, hogy azok támogatják, „akik annak idején nem kötődtek a demokratikus ellenzékhez, s valamikor ’89-ben, döntően a népszavazás körüli időkben léptek be az SZDSZ-be”, „nagy pártot akarnak…”, akárcsak Bilecz és Rab. Hozzáteszi továbbá, hogy azokat a törekvéseket, amelyek a korábbi radikális pártállamellenes vonal folytatását igénylik, s amelyeket Bilecz és Rab is képvisel, „nem kizárni és kiszorítani kellene az SZDSZ-ből, hanem megfelelően kezelni, kanalizálni…” Nem az a baj persze, hogy nagy pártot akarnak – mindannyian azt akarunk –, hanem hogy milyen nagy pártot.

Két okból tartom bajnak, hogy Péter ezeket a törekvéseket is „képviselni kívánja, meg akarja jeleníteni” az elnökválasztási kampányban. Az egyik: ha annak a törekvésnek a jegyében, hogy nagy párttá tegyék az SZDSZ-t, a Péter irányítása alatt álló új vezetés feladná az SZDSZ következetes szociálliberális platformját (a nemzeti kérdésben, állam és egyház kapcsolatában, a jogállamiság és igazságtétel ügyében képviselt álláspontját stb.), akkor az már nem az az SZDSZ lenne, amelyet három éve megalapítottunk. Erre azonban Péter számos támogatója és talán Imre is azt mondaná: nem baj, ne legyünk doktrinerek, legyünk széles talapzatú néppárt, és akkor majd legyőzzük az MDF-et.

Van azonban egy másik, még nyomósabb ok, amiért bajnak tartom e törekvések felvállalását. Arról van szó, hogy – sokak hiedelmével ellentétben – az így átalakuló SZDSZ nem tudná legyőzni az MDF-et. Az SZDSZ társadalmi fogadtatásáról készített közvélemény-kutatás ugyanis azt mutatja: a választók azt az SZDSZ-t, amelyet az elmúlt másfél évben megismertek, közelebb érezték magukhoz, mint a kormánykoalíciót. Sem a nemzeti kérdésben, sem az egyházak kérdésében, sem a régi gazdasági vezetők ügyében elfoglalt álláspontunk nem taszította el tőlünk potenciális szavazóinkat. Joggal feltételezhetjük: éppen azzal vesztenénk hitelünket, ha ezekben a kérdésekben feladnánk eddigi álláspontunkat. Amikor a kárpótlás kérdésében feladtuk a kék könyvben képviselt vonalunkat, akkor ezzel sokakat elveszítettünk, és nem állítottunk magunk mellé senkit. Ugyanígy járnánk, ha az említett ügyekben most Bileczre és Rabra hallgatnánk, s nem megerősödnénk, hanem visszafordíthatatlanul meggyengülnénk.

Amikor Tamás Gáspár Miklós közel két évvel ezelőtt az MDF választási győzelme esetére új Horthy-kor veszélyével riogatott bennünket, sokan tettek neki szemrehányást ezért. Kiderült: igaza volt. Most újra megrökönyödést váltott ki nyilatkozatával, miszerint végveszélybe sodorná az SZDSZ-t Tölgyessy Péter elnökké választása. Magam úgy látom: Péter nagyon sok hasznot hajthatna az SZDSZ-nek és az országnak, mint ügyvivő, mint képviselő, mint az SZDSZ egyik frontembere. De ha egy ilyen politikai tartalmat nyert kampány nyomán választják elnökké, annak valóban súlyos következményei lehetnek.

• Esszé