Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Új politikai irányt?

Sok bírálónk mondta el az elmúlt másfél évben: az SZDSZ nem lehet egyszerre liberális párt és nagy párt. Vajon ezt bizonyítja-e a jelenlegi helyzet? Vajon ha az első parlamenti választáson elért eredményt megőrizni, sőt növelni akarjuk, változtatni kell-e azon a politikai irányon, amelyet – a demokratikus ellenzék örököseként – megalakulása óta követ az SZDSZ? Vajon módosítanunk kell-e a nemzeti kérdésben követett álláspontunkat, hogy szavazókat nyerjünk azok közül, akiknek ma nem vagyunk igazi hazafiak? Vajon fel kell-e adnunk állam és egyház elválasztására vonatkozó álláspontunk az, hogy támogatókat nyerjünk a vallásos állampolgárok közül? Vajon le kell-e mondanunk a gazdasági egyensúlyt előtérbe állító gazdaságpolitikai álláspontunkról, hogy elnyerjük a restrikciót ellenző vállalkozók rokonszenvét? Vajon támogatnunk kell-e a világkiállítást, hogy felénk forduljanak azok, akik bíznak a világkiállítás jótékony hatásában?

Másfél évvel ezelőtt mi is azt hittük és a kormánykoalíció vezetői is azt hitték: Magyarországon az ő politikai platformjuk mögött áll a választók nagy többsége, míg az általunk és a Fidesz által képviselt liberális program mögött csak egy – igaz, nem jelentéktelen – kisebbség áll. Az eltelt másfél év tapasztalatai nem támasztják alá ezt a hiedelmet. Úgy tűnik, hogy az elmúlt évtizedek fejlődésének nyomán Magyarország a negyven-ötven évvel ezelőtti helyzethez képest olyannyira megváltozott, olyannyira polgárosodott, olyannyira nyitottá vált a világra, hogy a választók igen jelentős részéhez, talán többségéhez is közelebb áll a tágan értelmezett liberális világkép, mint a keresztény-nemzeti tekintélyelvűség.

Sokan azzal magyarázzák az SZDSZ belső feszültségeit, hogy belső közvélemény-kutatásunk tanúsága szerint tagságunknak csak kisebbsége következetesen liberális. A tagság megosztottságát súlyos veszélynek tekintik, s felvetik: talán jobb is lenne megszabadulni a nem következetesen liberális tagoktól.

Szerintem másképpen áll a dolog. Az SZDSZ ugyanis liberális párt, de nemcsak az. Az SZDSZ-t Elvi Nyilatkozata, programja mindazok pártjává teszi, akik elfogadják a liberális alapelveket, és emellett bizonyos vonatkozásokban esetleg szociáldemokrata, népi, polgári radikális vagy éppen kereszténydemokrata elveket vallanak. Ezek köre sokkal szélesebb azoknál, akik következetesen liberális felfogásban válaszolnak a kérdezőbiztosoknak.

Nem hiszem ezért, hogy amit programunkban írtunk, amit eddigi parlamenti tevékenységünkben képviseltünk, az akadálya lenne annak, hogy nagy párt maradjunk, sőt még nagyobb párt legyünk.

Nem akadálya ennek a nemzeti kérdésben, illetve az egyházak szerepét illetően követett politikánk sem. Joggal kéri ki magának TGM azt, hogy az SZDSZ-nek patriótábbnak kellene lennie. Nincs Magyarországon patriótább politikai párt az SZDSZ-nél. Nem hinném, hogy azokkal kellene hazafiságban versenyre kelnünk, akik a hazafias frázisokat puffogtatják, és ugyanakkor hol provokatív nyilatkozatokkal, hol pedig „idegenrendészeti”, vagy „határőrizeti” intézkedésekkel rendre mérgezik a szomszéd országok lakosságához fűződő viszonyt, és éppen a romániai magyarokat hozzák nehéz helyzetbe.

Nem hinném azt sem, hogy azok igényeit kellene az egyházakkal kapcsolatos politikában kielégíteni, akik az egyházak és az állam, az egyház és a közintézmények összefonódását tekintik természetes állapotnak. A sokat idézett adat, miszerint tagságunkban és szavazóink között az országos átlagnak megfelelő arányban vannak jelen a hívők, éppen azt mutatja: számukra is elfogadható a frakció által képviselt álláspont. Szavazóink jól látják, hogy az SZDSZ sem vallásellenes, sem egyházellenes nem volt, csupán az egyház társadalmi befolyásának erőszakos kiterjesztését elleneztük. Azt, hogy politikai ellenfeleink a vallásellenesség bélyegét süssék ránk, semmiféle engedménnyel nem lehetne elkerülni.

Bonyolultabb a gazdaságpolitikai állásfoglalások kérdése. Amikor ugyanis ellenezzük a restrikciós gazdaságpolitika idő előtti fellazítását, amikor óvjuk az országot a világkiállítási kalandtól, népszerű törekvésekkel kell szembefordulnunk, miközben azok súlyos kockázatai az utca embere számára korántsem nyilvánvalóak. A tennivaló ezekben az esetekben sem az, hogy feladjuk azt az álláspontot, amelyet elvileg helyesnek tartunk, hanem az, hogy olyan bizalmi tőkét szerezzünk tagjaink és támogatóink között, hogy elhiggyék gazdasági szakembereinknek, hogy megalapozottan képviselik a népszerűtlen gazdaságpolitikai álláspontot. Ehhez pedig egyfelől az SZDSZ mint párt markáns arculatának újjáépítésére van szükség, másfelől pedig el kell érni, hogy gazdaságpolitikai álláspontunk egészében véve a kormánypolitika meggyőző alternatívájaként álljon a választók előtt.

Az SZDSZ markáns arculata

Miképpen építhető fel a jelenlegi helyzetben az SZDSZ új, az Elvi Nyilatkozattal összhangban álló markáns arculata? Miképpen tudjuk magunkat a kormánypártoktól, az új politikai elit többi részétől megkülönböztetni?

Semmiképpen sem úgy – mint többen javasolják –, hogy visszatérünk a négyigenes népszavazás radikalizmusához. Nemcsak arról van szó, hogy a verbális radikalizmusban liberális elveink tiszteletben tartása esetén nem tudunk versenyre kelni Torgyánnal és az MDF demagógjaival. Ennél is fontosabb, hogy – a pártok aktív tagságának egy részétől eltérően – a választók túlnyomó többsége nem vonzódik a radikalizmushoz. (Nemcsak Magyarországon van ez így: ugyanezért esett vissza Lengyelországban az Egyetértés Centrum népszerűsége.)

Három elemből kell ezért az SZDSZ-arculatot újjáépíteni: a szakértelem, a becsületesség és a kisemberpártiság eleméből.

Kupa Mihály népszerűsége azt mutatja: rendkívüli mértékben megnőtt ma Magyarországon a szakértelem becsülete. Tudatosan erre építi új arculatát a Fidesz is. Olyan pártnak van esélye a kormánykoalícióval szemben, amely el tudja hitetni a választókkal, hogy rendelkezik a válságkezeléshez szükséges szakmai felkészültséggel. El kell tehát érnünk, hogy újra szakértő pártnak lássanak bennünket.

Mi ennek a módja? E tekintetben a legfontosabbnak a folyamatos programkészítést tartom. 1989-ben a Kék Könyvnek köszönhettük, hogy szakértő pártnak tekintettek bennünket, és azóta a programkészítés abbahagyása nyomán halványult el ez. Vissza kell térnünk ahhoz, hogy folyamatosan megújítsuk az SZDSZ programját. Megengedhetetlen, hogy ne csak a kormánynak, de az SZDSZ-nek se legyen kidolgozott álláspontja – többek között – a lakáskérdésről, az egészségügyről, az oktatásügyről, a külpolitikáról, a közbiztonságról. Parlamenti munkánk eddigi leginkább nyilvánvaló hibája (a kárpótlási ellenjavaslat) is azzal függött össze, hogy kritikus időpontban nem volt végiggondolt és végigvitatott álláspontunk a tulajdonviszonyok és a kárpótlás kérdésében. Önkormányzati tevékenységünk gyengeségei, a rögtönzések és a később már nehezen korrigálható melléfogások is részben annak tudhatok be, hogy az általunk vezetett önkormányzatok felállásakor nem volt kész lakásügyi, oktatásügyi, egészségügyi, településpolitikai álláspontunk.

Annak, hogy a közvélemény elfordult a politikától, egyik összetevője az, hogy az új kormány létrejötte óta a politikát ismét csak „úri praktikának” látja, s azt kell tapasztalnia: az új politikai elit tevékenységének rendszeres velejárója a hazudozás, a partner becsapása.

Lehet mást!

Az eddigiek alapján jó esélyünk van arra, hogy mi ezzel szemben a becsület, a tisztesség, az igazmondás pártjaként jelenjünk meg a választók szemében. Ehhez persze nyíltan kell beszélnünk saját gondjainkról. Ehhez el kell kerülnünk azt, hogy a szabad demokrata jelöltként mandátumot szerzett önkormányzati képviselők, polgármesterek anyagi előnyökhöz jussanak, korrupciós ügyekbe keveredjenek, visszaéléseket fedezzenek, s az önkormányzat vagy az SZDSZ-frakció az SZDSZ-csoport „takargassa” ezt. Minden ilyen esetben – mint ezt a debreceni ügyben Kis János tette – nyilvánosan el kell ítélnünk a tisztátalan ügybe keveredett SZDSZ-eseket, lemondásra kell őket felszólítanunk @E10 = Megalakulásuktól kormányra jutásukig a kormánykoalíció pártjai sikeresen adták el magukat a nép pártjaiként a választóknak. Az MDF kifejezetten populista volt, s velünk szemben lépett fel a milliók pártjaként. Antall elnökké választása azonban fordulatot jelentett az MDF-ben. A népieket háttérbe szorítva jobboldali, tekintélyelvű politikusok körét építette ki maga körül.

Mi az MDF Antall körüli „kormányzati szárnyának” korábban azt a sajátosságát hangsúlyoztuk, hogy ezek olyan, a piacgazdaságra és a nyugati parlamentarizmusra orientált emberek, akiktől idegen a szélsőségesség, a populizmus, s akikkel inkább lehet politikai kompromisszumokat kötni, mint a népi-nemzeti szárnnyal. A konzervatív-autoriter kormányzati szárny azonban más tekintetben is eltér a népiektől: teljesen háttérbe szorította az MDF plebejus vonásait, „úri pártot” csinált belőle. A kárpótlási vitában elfoglalt álláspont az MDF-et – az ezt nyíltan hirdető kisgazdapárthoz hasonlóan – a tulajdonosok pártjává tette. A kormánypártok az államfüggő hivatalnokok mellett az államfüggő és az államot befolyásolni képes nagyvállalkozók pártjaiként lépnek fel. A kormányt nemcsak sokszor kényszer diktálta intézkedéseiben jelemzi a szociális érzéketlenség, de egész stílusában is. Ez az új helyzet megkönnyíti számunkra, hogy mi legyünk a kisemberek pártja, amely milliók gondolatait, érzéseit képes megfogalmazni, kifejezni.

Nem mond-e ez ellen annak, hogy liberális párt vagyunk? Nem, mert nem ért még véget a kelet-európai fejlődésnek az a szakasza, amikor bérből élők és vállalkozók egyaránt a hatalmaskodó állammal és az államhoz, az új állampárthoz kapcsolódó személyi függőségi rendszerrel állnak szemben. Így volt ez a régi állampárt alatt, de így van ez most is, amikor az új állampárt telepszik elődje helyébe.

De vajon lehetünk-e egyszerre a kisemberek és a vállalkozók pártja? A magyarországi vállalkozói kört ketté kell bontanunk. A Kocsis Andrásokkal, Palotás Jánosokkal nekünk aligha van mit kezdenünk: ők – nem véletlenül a világkiállítás fő támogatói – már elérték azt a pozíciót és kialakították azokat a kapcsolatokat, amelyekkel mindent meg tudnak maguknak szerezni. Ők a kormánykoalíció oldalán állnak, és a kormánykoalíció is az ő oldalukon áll. Azok a százezrek azonban, akik az első lépéseket tették csak meg, és minduntalan beleütköznek az állami bürokráciába, akik most indulnak vagy szeretnének elindulni, s akik újra meg újra csalódnak, ők ugyanúgy kisembereket, mint a bérből élők tömegei, ők a mi embereink lehetnek.

Elsősorban programunkban kell világossá tennünk, hogy mi vagyunk a kisemberek pártja. Nem megalapozatlan, demagóg ígéretekkel, hanem azzal, hogy az inflációellenes küzdelmet és a szociális védelmet állítjuk előtérbe. Azzal, hogy az induló vállalkozók támogatására sürgetünk intézkedéseket. Azzal, hogy elutasítjuk az általános egészségügyi ellátás és az ingyenes közoktatás leépítésének tervét. Azzal, hogy föld- és agrárpolitikánkban a városban élő tulajdonosokkal szemben a földből élő dolgozók pártjára állunk.

A kisemberek pártjának kell lennünk politikai állásfoglalásainkban is, legyen szó akár a taxisblokádról a múltban, akár a szakszervezeti kérdésről a jelenben, akár újabb konfliktushelyzetekről a jövőben.

És legyünk a kisemberek pártja stílusunkban is. Azzal, hogy a kormánykoalíció politikusai – mindenekelőtt a kormány tagjai, az MDF kormányzati szárnya – stílusában, viselkedésében követik kommunista elődeiket (ahogyan korábban azok próbálták arisztokrata és dzsentri elődeiket követni), kitűnő lehetőséget kaptunk arra, hogy mi viszont plebejusok legyünk viselkedésünkben, stílusunkban.

Nem elegendő azonban szakértő pártnak, a kisemberek pártjának tűnni. Ahhoz, hogy valóban szakértő pártnak, a kisemberek pártjának tudjanak bennünket, arra van szükség, hogy az emberek a társadalmat leginkább érdeklő gazdasági és szociális kérdésekben érezhessék magukénak az SZDSZ álláspontját.

Erre megvan a lehetőség. Megvan, mert a kormánykoalíció nem tud szabadulni ideologikus törekvéseitől, hatalmi-politikai kampányaitól, nem tud pragmatikussá válni.

Megvan, mert a kormánykoalíció politikája olyan mértékben hárít egyre inkább nyilvánvalóan pótlólagos terheket az emberekre, hogy van esélye annak, hogy belássák: noha mi sem ajánlunk könnyű utat, az általunk ajánlott út rövidebb és könnyebb lehet.

Másfél-két éve még úgy tűnhetett a liberálisok „kegyetlen gazdaságpolitikájával” az MDF kíméletesebb átmenetet szegez szembe. Mára kiderült: nem így van. Hiába tesz az MDF-kormány nagyon kevés érdemi lépést a gazdasági átalakulásért, hiába folytatja elődeinek halogató politikáját, hiába segít ki közpénzekből menthetetlen nagyvállalatokat, hiába szabotálja el a nagy ellátási rendszerek ésszerű és takarékos átalakítását, ettől sem válik könnyebbé az emberek helyzete.

Másfél-két éve még úgy tűnhetett: a lassan adagolt privatizálással mérsékelhetők a terhek, mindenekelőtt a munkanélküliség terhei. Mára kiderült: nem így van. A lassan adagolt privatizáció a dolgozók bizonytalan helyzetét nyújtja meg, s a kormány által „kézbe vett” nagyvállalatoknál még súlyosabb helyzet alakul ki, még több munkahely kerül veszélybe, mint azoknál, amelyek gyorsan találtak új tulajdonost.

Ma ezért a korábbinál is jobb esélyünk van arra, hogy a választók számára elfogadható legyen a gazdasági válságkezelés és a tulajdoni átalakulás szabad demokrata programja, amely ha nem is kecsegtet gyors fordulattal, könnyű, zökkenőmentes kibontakozással, de hihetően ígér kedvező irányú változást.

Nyerjük meg újra az értelmiséget!

Elmúlt heti írásomban hibáink közt említettem, hogy meglazult kapcsolatunk a közvélemény-formáló értelmiséggel. Ez az egyik fő oka annak, hogy programjaink megújítása sokkal nehezebben megy, mint három évvel ezelőtt az első program elkészítése. Márpedig a programkészítő munkában nemcsak az eredmény, a szabad demokratákat országszerte eligazító és a kormányzásra felkészítő program a fontos, hanem a programkészítés mint az értelmiséget mellettünk mozgósító tevékenység is.

A különböző irányú programok készítésébe a szakértelmiség minél szélesebb körét kell bevonni. El kell érni, hogy társszerzőként, recenzensként, hozzászólóként az eddig bevont kör sokszorosa vegyen részt programjaink készítésében.

A programkészítés és a programok népszerűsítése, terjesztése érdekében gyakran kell szerveznünk konferenciákat, különféle rendezvényeket. Nem szűk elit bevonásával kell zárt vitákat rendezni, hanem nagyszabású, televízióképes konferenciákat is. Az SZDSZ-nek regionális mezőgazdasági konferenciákat, liberális pedagóguskonferenciákat, szabad demokrata orvosnapot stb. kellene szerveznie.

Az ilyen rendezvényeknek lehet egy külön funkciója: a kapcsolatépítés. Az ilyen rendezvényekre meghívhatók pártoktól független, illetve más pártok köréhez tartozó szakemberek, sőt politikusok. Ilyen módon áttörhetők a párthatárok, amire a parlamenti és önkormányzati keretek aligha adnak lehetőséget.

A szabadság védelmében

Múlt heti cikkemben fő hibáink között említettem, hogy nem vetettünk számot azzal: nemcsak a parlamentben, de – alkotmányos keretek között – a parlamenten kívül is szembe kell szállnunk a kormánykoalíció törekvéseivel. Azért kell ezt tennünk, mert a kormánykoalíció tekintélyelvű berendezkedésre tör. A magyar társadalom számottevő része szemben áll ezzel a törekvéssel, mint ahogy szemben állt a kommunista diktatúrával is. Most azonban e szembenállásnak szervezett politikai képviseletet teremtenek az ellenzéki pártok, köztük az SZDSZ.

A kormánypártok e konzervatív tekintélyelvű berendezkedést úgy igyekeznek kialakítani, hogy formailag liberális jogi kereteket hoznak létre. Formailag megmarad a sajtószabadság: csak éppen messzemenően élnek az állam tulajdonosi funkcióival a Hírlapkiadónál és a bankoknál, és így a kormány alá rendelnek meglevő lapokat vagy új kormánypárti lapokat hoznak létre. Vagy: formailag szabadok maradnak az iskolák és az önkormányzatokon múlik, hogy átadnak-e ingyen iskolákat az egyháznak, de olyan politikai nyomást gyakorolnak a szülőkre, hogy ők maguk járatják hittanra, illetve íratják egyházi iskolába a gyerekeket stb. A példákat hosszan folytathatnám.

Egykor a demokratikus ellenzék olyan formálisan biztosított szabadságjogokat kért számon, tetteiben gyakorolva, amelyeket a régi rendszer rendeleteivel és napi gyakorlatával megvont az állampolgároktól. Most parlamenti fellépéssel, a tömegkommunikációban kifejtett érveléssel, az önkormányzati frakciók mozgósításával és hagyományos mozgalmi eszközökkel kell fellépni mindazon jogok, intézmények védelmében, amelyeket az Antall-kormány törekvései a jogállami keretek formai fenntartása mellett is fenyegetnek.

Védenünk kell az elemi szabadságjogokat. A pápalátogatást övező biztonsági hűhó példája vagy a külföldiek elleni tavalyi, illetve a határon bevezetett idei intézkedések megmutatták: ennek a rendszernek nincsenek skrupulusai abban a tekintetben, hogy „állami érdekek” oltárán feláldozza az egyéni és kollektív szabadságjogokat. Minden esetben fel kell lépni ez ellen, mint azt Kádár Péter tette napirend előtti felszólalásában.

Védenünk kell a sajtó szabadságát. Fel kell hívni a figyelmet minden kormányzati és állampárti beavatkozásra. Támogatnunk kell a veszélyhelyzetben levő újságírókat.

Meg kell védeni az iskolákat. Fel kell hívni önkormányzati frakcióink figyelmét: ne engedjenek a nyomásnak, hanem mindig alaposan mérlegeljék: nem lehet-e a vallásos szülők igényeinek kielégítésére olyan megoldásokat találni, amelyek mellett nem verik szét a meglevő jó tantestületeket és iskolai közösségekért. Meg kell védeni a tantestületek szabadságát az új „tanfelügyelőségekkel” szemben.

Ahol a tagság meg kívánja tartani, ott őket, meg kell védenünk a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket. Szembe kell szállni az erőszakos tsz-ellenes kampánnyal.

Schamschula György júliusi parlamenti beszédéből kiviláglott: milyen is az MDF kormányzati szárnyának és magának a kormánynak a valódi, többnyire leplezett viszonya a szakszervezetekhez. Meg kell védenünk a szakszervezeti szervezkedés szabadságát, függetlenül attól, hogy milyen „színű” szakszervezet kel a dolgozók védelmére, és hogy mint kormányzásra készülő párt egyetértünk-e azzal az állásponttal, amit gazdasági-szociális kérdésekben a védelemre szoruló szakszervezet képvisel. Gazdasági programunk mellett elsősorban a szakszervezeti kérdésben való határozott fellépésünkkel és a munkaviszonyoknak a modern európai normákhoz igazodó szabályozásáért való harcunkkal tehetjük világossá: nemcsak az értelmiségiek pártja vágyunk, hanem továbbra is a munkások pártja is kívánunk lenni.

Harc vagy együttműködés?


Míg a demokratikus ellenzék szerveződésének éveiben, az SZDSZ megalakulásakor vagy a négyigenes népszavazás idején a szabadságért vívott harcot a pártállam ellenében kellett vívni, ma a szabadság védelme a jelenlegi kormánykoalícióval állít szembe bennünket. Vajon elkerülhetetlen-e, hogy a kormánypártokhoz, mindenekelőtt az MDF-hez való viszonyunkban a szembenállás domináljon? Vajon nem kellene-e inkább arra helyezni a súlyt, ami összeköt egykori EKA-beli partnereinkkel?

Tény, hogy az MDF és az SZDSZ viszonya nem hasonlítható ahhoz, ahogyan egy civilizált nyugati demokráciában viszonyulnak egymáshoz a rivális pártok. Ennek azonban nem „törzsi ellenszenv”, „népi-urbánus ellentét” az oka. A viszony ilyen alakulása nyilvánvalóan az MDF-en múlott. Az 1989 nyári időközi választások után meg voltak győződve arról, hogy az országos választásokon abszolút többséget szereznek. (Lezsák Sándor az első forduló előtti nyilatkozatában elmondta ezt.) A két forduló közötti uszító kampánnyal arra reagált az MDF, hogy ezt nem sikerült elérnie. Hogy viszonyunk így elmérgesedett, s mindmáig ilyen maradt, annak az az oka, hogy korábban is mi álltunk és most is mi állunk útjában az MDF-teljhatalom kiépítésének.

Az MDF-fel az SZDSZ nem „törzsi ellentét” okán áll szemben, hanem mert elfogadhatatlannak tartja az MDF-ben uralkodóvá vált politikai törekvéseket. Elfogadhatatlannak tartja azt az eszmevilágot, amely nem a kilencvenes, hanem a harmincas évek Európájába vezetné Magyarországot. És azt kell tapasztalnia, hogy az MDF vezetésében az a kizárólagos hatalomra való törekvés érvényesül, amely Kónya Imre dolgozatában nyert nyílt megfogalmazást. Ilyen MDF-fel az SZDSZ nem keresheti a politikai együttműködést. Az MDF különutasaival és mérsékeltjeivel persze igen, amire egy-egy közös parlamenti fellépés eddig is példa volt, és amire számos szakterületen továbbra is keresnünk kell az alkalmat. Az Antall–Kónya-féle pártvezetés felé azonban nem indokolt semmiféle „nyitás”.

Az a párbeszéd és politikai egyeztetés, amely a választásokat követő hetekben jellemezte a két párt kapcsolatát, aligha állítható helyre. Apró ügyektől – mint a parlamenti tárgysorozat meghatározása – nagy ügyekig – mint a Fidesz kezdeményezte hatpárti tárgyalások vagy a Munka Törvénykönyvéről folyt pártközi egyeztetés sorsa – temérdek példa jelzi: az MDF jelenlegi vezetése egyszer s mindenkorra elfordult a konszenzusra való törekvéstől, s parlamenti többségét könyörtelenül saját hatalmának, klientúrájának kiépítésére, véglegessé tételére akarja használni. De van egy másik szempont is. Éppen a választásokat követő hetek egyezkedési politikája vezetett oda, hogy a közvélemény szemében összemosódtunk a kormánypártokkal. Végzetes következményekkel járna, ha – mint Tölgyessy Péter javasolja – mi próbálnánk most visszatérni az egyezkedés kabinetpolitikájához.

• Esszé