Skip to main content

Hosszú menetelés

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Beszélő-beszélgetés Mécs Imrével


– Apám orvos volt, az ő édesapja egy szlovák faluban volt magyar kántortanító. Az ő szülei részben szlovákok, részben lengyelek, részben magyarok voltak. Anyám, Lengyel Klára, vármegyei nemes családból származott Zemplén megyéből. Vármegyei alispánok, főszolgabírók voltak a fölmenők között.

Apám bátyja volt Mécs László, premontrei pap és költő. Ő az elszakított Felvidéken élt, és ’45 előtt rendkívül híres ember volt. Otthon nagyon erős katolikus vallásos nevelést kaptam. ’45-től ’49-ig a pécsi jezsuita kollégiumnak voltam a diákja. Nagy benyomást tettek rám a rendkívül művelt és célratörő jezsuiták. Az államosítás után nem voltunk hajlandók az iskolából egy Mindszenty-ellenes tüntetésre elmenni, ezért bevittek a helyi ÁVO-ra, megpofoztak, és kirúgtak az államosított gimnáziumból, így kerültem magántanulóként Budapestre, majd az Eötvös-gimnáziumban érettségiztem. Nem vettek föl egyetemre. Elmentem az iparba dolgozni, villanyszerelő képesítést szereztem, és mint szakmunkást fölvettek a műszaki egyetem nappali tagozatára ’52-ben. 1956. október 23-án este a rádiónál részt vettem az ottani harcokban. Később a műszaki egyetemi nemzetőrségnek a szervezésében vettem részt, az oroszok második agressziója után pedig az utóvédharcokban. Földalatti mozgalmat szerveztünk, megpróbáltuk összefogni a megmaradt felkelőegységeket, a munkások szervezeteit, az egyetemista szervezeteket és a különböző kórházakban lévő ellenállási gócokat. Ezt egészen 1957 januárjáig csináltuk. Előtte kiküldtünk egy hozzánk tartozó repülőtisztet tájékozódni Bécsbe, aki azzal jött vissza, hogy a Nyugat elárult bennünket; semmiféle ellenállásnak nincs értelme. Elkezdtük fölszámolni a szervezetünket, de közben már sokat letartóztattak közülünk. Akkor én illegalitásba vonultam, júniusig bujkáltam egy baráti családnál, Éri Ferencnél és feleségénél. Ezt követően úgy láttam, hogy tiszta a terep, hazamentem, és másnap letartóztattak. 1958-ban hat társammal együtt a Tutsek-bíróság halálra ítélt. ’59 februárjában ezt kettőnknél életfogytiglani börtönre változtatták. Négy társamat kivégezték. ’63-ban, az ENSZ-szel való paktum következtében közkegyelemben részesültünk.

Beszélő: Ha nem esik nehezedre, beszélj a halálos celláról!

– Nagyon nehéz idő volt, de sokat segítettünk egymásnak. Én Angyal Pistának sokat köszönhetek. Ő világított rá, szükségszerű, hogy minket elítéljenek, és szükségszerű az is, hogy minket kivégezzenek, mert így akarnak bosszút állni a saját gyengeségükért. Először megdöbbentett az érvelése, később rájöttem, hogy teljesen igaza van. Akkor megnyugodtam, és végig derűsek voltunk, nagyokat nevetgéltünk a siralomházban. Valamilyen lebegésszerű állapotba kerültünk, mert mindent kezdtünk madártávlatból nézni. Magunkat is. Az istenhitem végig megvolt, úgyhogy az is segített és a társak is segítettek. Természetesen roppant nehéz és görcsös időszakok is voltak. Mintha a halálos betegeknek a kórtermében lennél, ugyanakkor meg teljesen egészséges vagy, ez volt az ellentmondása az egésznek.

Beszélő: A börtön után.

– Három évig rendőri felügyelet alatt voltam, és tulajdonképpen rendőri ellenőrzés, a titkosrendőri ellenőrzés egészen ’89 végéig tartott. Nehezen tudtam elhelyezkedni. A 30. munkahelyre vettek föl, a Híradástechnika Szövetkezetbe, ahol fejlesztőmérnök lettem. Évekig nem kaptam jogosítványt, útlevelet, nem fejezhettem be az egyetemet. ’73-ban egy másik szövetkezetbe, az Elektrotechnikába helyeztek. Azonban a XIII. kerületi pártbizottság följelentése alapján eltávolítottak onnan. Ezt követően tanácsadói állásokat tudtam csak vállalni. De végül onnan is kirúgtak 1983-ban, amikor Péterfi Miklós temetésén, aki egy halálraítélt társam volt, beszédet mondtam, és forradalomnak neveztem a forradalmat, meg reményemet fejeztem ki, hogy a történelem megváltoztatja 1956 értékelését. Ezért izgatás címén eljárást indítottak ellenem. Az egyik munkahelyemről kirúgtak, a másik munkahelyem vezetői nem voltak hajlandók kirúgni, és ott félállásban meg is maradtam egészen képviselőségem kezdetéig. Ez a Ganz Kapcsolók és Készülékek Gyára, ahol a műszaki igazgató, Pap Sándor egyszerűen nemet mondott az őt fölkereső rendőrtiszteknek.

Beszélő: Közben feltaláló is lettél.

– Mivelhogy a titkosrendőrség nem tolerálta, hogy én zárt munkahelyen legyek a munkások között, ezért tulajdonképpen segítettek, hogy kialakítsak egy ilyen félmaszek helyzetet. Csak a legfontosabb konzultációk és laboratóriumi munkák elvégzésére jártam be. Így sokat tudtam otthon dolgozni. Úgyhogy ilyen nyomott körülmények között, sikerült egy sor szabadalmat megszerezni és hát elég sok konstrukciót létrehozni. És ez biztosította anyagilag a függetlenségemet, sőt később, amikor aktivizálódni kezdtem a politikai életben, tehát a hetvenes évek végén, tulajdonképpen a találmányaim finanszírozták politikai működésemet. Mert közben egy sor gyermekem született, akiknek a neveléséről is kellett gondoskodni.

Beszélő: Van-e ’56-nak még aktuális politikai üzenete?

– Ma már elsősorban csak elvekben. A konkrét követeléseink részben teljesültek, részben aktualitásukat veszítették. Viszont: ’56-ban egység jött létre a legfontosabb kérdésekben. Nagyon gyorsan közösségeket tudtunk alkotni, közben autonóm emberek is voltunk. És – ez most akár célzásnak is vehető az SZDSZ viszonyaira – ’56 megmutatta, hogy mindenféle indulatú és taktikájú ember együtt tud működni: radikálisok, fontolva haladók, liberálisok, szocialisták, konzervatívok. Ma az is nagyon aktuális, hogy bár csak 11 évvel voltunk a Horthy-rendszer bukása után, még éltek a régi emberek, a régi rend hívei, a kapitalisták, mégsem volt olyan jelentős erő, amely vissza akart volna térni. A mai restaurációs törekvések ellentétesek ’56 szellemével. A mára nézve is le kell vonni azt a tanulságot, hogy a saját utunkat kell megtalálni.

Beszélő: Ez egyfajta harmadik út. Miért gondoltátok, hogy ez lehetséges?

– ’56-ban még egész Európában éltek olyan illúziók, hogy az állami redisztribúciók, az államosítások hatékonyak lehetnek. Abban az időben még Ausztriában, Franciaországban, Angliában nagy léptékű államosítások folytak. A svéd modellt még mindenki csodálta. Ma evidencia, hogy a piacgazdálkodáshoz kell visszatérnünk. De ezt nem lehet közvetlen adaptációval megoldani, meg kell talánunk a posztkommunista társadalmak saját modelljét.

Beszélő: Ez, mondjuk a restauráló liberálisnak szól. És a másikfajta restaurátor?

– Ma fiatal emberektől hallani olyan nézeteket, amilyeneket az én gyerekkoromban az öregemberek mondtak. Egy primer nacionalizmus, ókonzervatizmus kezd megjelenni. Amit Bibó István elítélt, és szembeállított az egészséges konzervativizmussal. Most azok a rétegek kerültek hatalomra, akik az elmúlt 35-40 év alatt teljesen visszahúzódtak, nem fejlődtek, nem tartottak lépést a világgal. Őrizgettek valamit, és közben elfelejtették, hogy a nagyszülők ezt nemcsak elfogadták, de azért kritizálták is. Ugyanakkor az ellenhatás elve értelmében mindenféle baloldaliságtól, közösségi gondolattól és szocializmustól eleve viszolyognak. Megdöbbentenek ezek a jelenségek. Úgy érzem, mintha a vitáinkban visszakerültünk volna a harmincas évek világába. És nincsenek érveink, mert elfelejtettük őket, úgy érezzük, hogy már túljutottunk ezen a fázison.

Beszélő: Ez valahogyan érintkezni látszik a programodban szereplő „nemzeti minimum” gondolatával.


– Erről már sokat vitatkoztam. Nem kétlem, hogy az egészséges nemzeti alapelvek levezethetők a liberális elvekből és emberi jogokból. Szükséges azonban explicit módon is deklarálni őket, mert a közvéleményben ellenfeleink hazafiatlannak minősítettek bennünket. Holott az SZDSZ egyértelműen magyar nemzeti párt, nem pedig transznacionalista, internacionalista, nemzetek feletti párt. Azt is gondolom, hogy el kell fogadnunk az egészséges konzervativizmust, a nemzeti múlt vitathatatlan értékeit, és fel kell vállalni, mint ahogy fel is vállaltuk, az összmagyarság kulturális és nemzeti érdekeinek a védelmét. Ezeket le kell rögzíteni, és a liberális minimummal együtt a váltópártok közös megállapodásának részévé kell tenni őket.

Beszélő: Ez tehát a váltópártokra vonatkozó elgondolásod kötőeleme.


– Ha azt akarjuk, hogy egy országban politikai váltógazdaság legyen, akkor az egymást váltó pártok között nem lehet nagyon durva irányzati és ideológiai különbség. Nem jön létre normális váltakozás, ha a társadalom minden esetben elemi megrázkódtatásként éli át a váltást. Másrészt a tagság egy része is nyugodtan lehetne akár itt, akár ott. Angliában, vagy Amerikában inkább ez a természetes dolog. És erre törekedni is kell.

Beszélő: Ha jól vettem ki, az SZDSZ külpolitikáját is ebben a gondolatkörben bíráltad.


– Az SZDSZ gyakorlati külpolitikája, aminek sok igen jó vonása van, elhanyagolta a környező országok magyar szervezeteivel való kapcsolatot, így fordulhatott elő, hogy nem ment ügyvivő az RMDSZ kongresszusára. Ugyanilyen fontosnak tartom azonban, hogy a nem magyarok demokratikus szervezeteinek politikai rendezvényein is ott legyünk éppen azért, hogy ne szélsőséges nacionalisták kezébe engedjük át ezt a területet, hanem a mi higgadt liberális politikánk érvényesüljön.

Beszélő: Családi hátteredből, vallási, nemzeti kötődéseidből leginkább egy jobbközép, mérsékelten MDF-párti politikus jönne ki. Hogyan lettél mégis liberális, „balközép” hozzáállása?

– Éppen azért, mert közelről láttam az úri Magyarország politizálását. Gyerekkoromban több magyar miniszterelnök meg akkori politikai vezető is vacsoravendég volt nálunk a nagybátyám révén. Ezért bizonyos ellenanyagokat már hazulról is magammal hoztam. Azután meg a munkásként, meg a műszaki egyetemen, majd a börtönben eltöltött idő úgyszintén fogékonnyá tett a munkások problémái iránt, ’56 szociális gondolatait teljesen a magaménak éreztem. Ezenkívül anyai ágról nekem unokabátyám Csécsy Imre, aki szintén liberális gondolkodó és „osztályáruló” volt a maga idejében.

Beszélő: Akikkel viszont a demokratikus ellenzékben összejöttél, azok nagyrészt a balsarokból közép felé menekülő személyek voltak. Hogy kerültetek össze és egyáltalán, hogyan kezdtél újból politizálni ’56 után?


– Amikor hazajöttem a börtönből, a régi baráti köröm, amely kezdetben nagy ovációval fogadott, szép lassan visszaszorult. Idegen lettem neki. Ugyanis mi, odabent, a börtönben, rögzítettük az ’56-os mentalitást, és végig ehhez tartottuk magunkat. Közben a volt évfolyamtársaim, barátaim, lassan, nagyon lassan, észrevétlenül már kilométerekre voltak tőlem. És ha megláttak, feszengeni kezdtek, mert a saját egykori énjüket látták vissza. Egy idő után már csak ’56-osokkal éreztem jól magam. ’75 táján viszont kicsit kezdtem úgy érezni, hogy valahogyan belterjessé válik ez az egész ’56-os gettóba vagyok zárva, olyan 150-200 ember közé. Éreztem, hogy valamerre nyitni kellene. És így jöttem össze, személyes pályákon, Radnóti Sándorral és körével, meg Kenedi Jancsival, Kis Jancsival, Szabó Mikivel. A másik összekötő kapocs Donáth Ferenc volt, aki a közelünkben lakott, és akivel én naponta sétálgattam és beszélgettem. Így jött el a Charta ’77 aláírásának az ideje, amikor engem is megkeresett Zsille Zoltán és Magyar Bálint. Azokban az időkben, amikor kerestem a kapcsolatokat, nem volt egyéb másképpen gondolkodó társaság.

Beszélő: Népnemzetiekkel nem kerültél össze?

– Már az ellenzéki időkben, ’81-ben ismerkedtem meg Csoórival. És például Donáth Feri jóban volt Illyés Gyulával.

Beszélő: Lakitelekre hivatalos voltál?

– Vásárhelyi Miklóst, Konrád Györgyöt és engem hívtak Lakitelekre az úgynevezett ellenzékből. Vásárhelyivel együtt közöltük Csurkáékkal, hogy csak akkor megyünk el, ha Kis Jánosék is jöhetnek. Én még az utolsó reggel is felhívtam Csurkát, aki azt mondta, hogy csak a meghívottakat várják. Azt feleltem, hogy akkor Vásárhelyi meg én nem megyünk. Konrád elment, és ott beszédet is mondott. Az ’56-osok közül másokat meg sem hívtak.

Beszélő: Ideje elkezdeni a párt ostorozását. ’88 májusában, amikor az SZDSZ elődje, a Hálózat megválasztotta a főnökeit, nálad több szavazatot csak Isten szolgája, Iványi Gábor kapott. Ehhez képest nem egészen arra mentek a dolgok, amerre te vitted volna.

– Kérlek szépen, amikor átalakult a Hálózat SZDSZ-szé, igen kemény belső vitáink voltak. Én mindenáron egy széles pártot szerettem volna, a szembenállók pedig azt mondták, hogy akkor arcnélkülivé válik a szervezet, és egy nagy tohuvabohu lesz az egészből. Végül megegyeztünk az elvi nyilatkozatban, amiben Szabó Miklós is sokat segített, és ami ezt a sokszínűséget fejezte ki. Viszont kialakult az SZDSZ-en belül egy informális vezetési mag, amellyel szemben az én kollektív és liberális vezetési nézeteim héttérbe szorultak. Most jutottunk el oda, hogy ez az informális vezetésmód csődöt mondott, és tulajdonképpen ennek a következményeit kell nekünk felszámolnunk és rendeznünk.

Beszélő: Jelen pártvezetés szerint nincs külön SZDSZ-krízis, csak őt sem kerülte el az általános politikaleülepedés.

– Én ezzel nem értek egyet. Választás után minden politikai rendszerben van bizonyos visszaesés. De ezt nem lehet mitizálni, doktrínává emelni! Nekünk meg kellett volna találnunk ebben a helyzetben a megfelelő viselkedési formákat, és tudatosan védekeznünk kellett volna a pszichés apály ellen. Ehelyett doktrína lett belőle, hogy úgysem lehet csinálni semmit, át kell vészelni. Én ezt defetista mentalitásnak tartom, ami valóban odavezet, hogy soha nem tudunk megerősödni.

Beszélő: Mit tekintesz a legsúlyosabb mulasztásnak. Mármint az SZDSZ-en belül?

– Az informális vezetési módot! Ami odavezet, hogy a kerekasztal-tárgyalások során a választott vezetőkkel szemben a még csak nem is SZDSZ-tag szakértők vették át a prímet. Akkoriban Tölgyessy nem volt SZDSZ-tag, Pető pedig nem volt választott vezető. Ők valójában rátermettek voltak, de itt egy súlyos hiba történt, ami aláásta a szervezeten belüli rendet. Mert akkor mire valók a választások, mire valók a választott vezetők? Később azután, ahogyan választások nélkül felmagasztosították Tölgyessy Pétert, ugyanúgy le is nyomták. A második hibának a gyökéré ugyanott van, ahol az elsőé! Úgy gondolom tehát, hogy semmiféle prakticizmus, gyorsabb működés vagy hatékonyság nem indokolhatja a törvényes eljárás, az „alkotmányosság” félretolását. Ennek ma már sokkal több hátránya és kára van, mint amennyi látszólagos előnye.

Beszélő: Egyesek szerint ma már szekértáborokra, beásott Tölgyessy-hívekre és ellenzőkre oszlott az SZDSZ.

– Én azért vállaltam a jelöltséget, mert úgy érzem, hogy talán alkalmas vagyok arra, hogy összebékítsem és együtt tudjam működtetni ezt a két erőt.

Beszélő: Ha jól értem, az egyik orvoslatod, hogy akkor már inkább platformok, ne pedig klientúrák szerint osztódjék a testület. Milyen platformokra gondolsz?

– Eredendően két nagy platformról lehet szó: a szociálisról és a liberálisról. Ezenkívül jelen van egy radikális mentalitás is a pártban, ami azonban nem biztos, hogy platformként fogalmazza meg magát.

Beszélő: Ezek inkább klubszerűségek vagy formális testületek lennének?

– Én szeretném formalizálni őket, de csak akkor, ha már létrejöttek. Akkor alapszabály-módosítást fogok javasolni, hogy a platformoknak módjuk legyen arra, hogy a vezetőségbe tagokat küldjenek

Beszélő: Kifelé hogyan mutatkoznának meg ezek á platformok?

– Én nem tartom szükségesnek, hogy a párt mindig, minden kérdésben a leghomogénebb véleményeket kinyilvánítsa. Teljesen életszerű például, hogy bizonyos érdekvédelmi kérdésekben határozottabb álláspontot mutatnak a párt szociálisan érzékeny körei, mint mondjuk a liberális vonulata. Sőt, jól el tudom képzelni, hogy a szociális vagy liberális szárny külön nyilatkozatot ad ki. Ha mi jelentős számú, két-három millió választónak kívánjuk felvállalni a politikai képviseletét, akkor nem lehetünk homogén, monolitikus párt. És ezt meg is értik a választók.

Beszélő: A három elnökjelölt közül leginkább nálad találni szocdem ízű felvetéseket.

– Az elvi nyilatkozatban mi felvállaltuk a szociáldemokrácia vállalható elveit és vonulatait, de ez nem jelenti azt, hogy én azt szeretném, ha szociáldemokrata párttá válnánk. A szociáldemokrácia felett véleményem szerint eljárt az idő. Biztosítani kell a szociális érdekek képviseletét, de új módon, amit, ugye, szociálliberalizmusnak nevezünk. Itt egyelőre nincs olyan tőkésosztály, amellyel szemben fel lehetne lépni. Jelenleg mindenkinek az azérdeke, hogy a privatizáció felgyorsuljon. Tömegelnyomorodás fenyeget, amivel szemben nem áll olyan osztály, amelytől el lehet venni. Sőt, pátyolgatni kell a tőkés rétegeket, hogy minél előbb kezdjék meg az átalakítást.

Beszélő: Sokakat elgondolkodtatott megnyilatkozásod az Expo mellett.

– Én már nyáron, az ügyvivői testületben is elleneztem az Expo kérdésének merev kezelését. És a napisajtó beállításával ellentétben most sem írtam alá biankó csekket az Expo mellett. Amennyiben az Expo költségei reálisan behatárolhatók, és vállalkozói alapon megrendezhető, akkor nem látom be, miért ne lehetne támogatni? Semmiképp sem elfogadható azonban, hogy a vállalkozás terhei meghaladják a már bejelentett költségvetési összeget

Beszélő: Ezért nyilván nem haragszanak a vállalkozók. Ennek ellenére, a kevéske hazai tőke, a liberalizmus nagy reménysége, az államot látszik szeretni.

– Aggasztó jelenségnek, az SZDSZ válságtünetének éreztem, hogy körülbelül jó fél éve, háromnegyed éve a tőke kezdett elhúzódni tőlünk. Ez vezetett engem arra, hogy most, a választási kampányt kihasználva, felkeressem a munkaadó és vállalkozó szervezeteket. Szerintem itt kétlépcsős gazdaságpolitikára van szükség. Most, az átmeneti időszakban fenn kell tartani bizonyos szintű állami beavatkozást és protekcionizmust, még ha ez ideológiailag nem is tetszik nekünk. Utána lehet majd csak teljesen liberalizálni, szabadpiacivá tenni a rendszert. Azt kell mondjam, hogy az elméleti közgazdászaink nem dolgoztak ki megfelelő modellt erre a posztkommunista szituációra, hanem a nyugati piacgazdaságban vagy a harmadik világban bevált modelleket próbálják itt alkalmazni. És nincsen átütő elképzelése az SZDSZ közgazdászainak sem, holott ebben a sajátos helyzetben nagy szükség volna rá. És úgy gondolom, hogy túl kell lépni a teoretikusokon, be kell vonni azokat az embereket, akik ilyen piaci körülmények között is bizonyították, tőkét tudtak felhalmozni, koncentrálni, vállalkozásokat szervezni. Ezt nagyon fontosnak tartom.

Beszélő: Így gondolod helyreállítani az SZDSZ jó viszonyát a magyar tőkések kicsiny, de lelkes csoportjával. És akik nem tőkések?

– Nagyon élesen, nagyon határozottan el kell különíteni magunkat a kormánypolitikától. A lakosság igényeit, bírálatát, kifogásait keményen képviselnünk kell, a parlamentben és azon kívül is. És meg kell próbálni felmutatni a kivezető utat egy markáns gazdasági program kidolgozásával. Világosan meg kell tudnunk mondani a társadalom számára, hogy mi a teendő és mit tudunk tenni. És mindezt röviden, közérthetően.

Beszélő: Mécs úr! Mikortól szólíthatjuk Elnök Úrnak?


































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon