Nagy W. András

Nyomtatóbarát változat

– Mi az a „politikai építészet”?

– Ez is egy olyan kifejezés, ami alatt egészen mást értenek Európa két felében. Hasonlóan a bal- és jobboldalhoz, a szocializmushoz. Nyugaton a politikai folyamatot, az egységes Európa megépítését, az „Európa Ház” kialakítását illetik gyakran a politikai architektúra kifejezéssel. Ebben meg felismerhető ugyan egy kis visszautalás a „Mérnök” eredendő szerepkörére. Az élet, a lélek,  a  társadalom, a politika mérnöke, ugye. Nálunk, Keleten, viszont még ez az utóbbi áll a középpontban, ezt értjük rajta. A húszas-harmincas évek politikai töltésű építészetét. A húszas évek orosz konstruktivizmusát, a szovjet szocreált, a német és olasz fasiszta építészetet.

A lélek mérnöke

– Ez nem kétféle jelentés, hanem inkább két különböző fogalom.

– Nagyon szoros analógiákkal. Aki Európát épít vagy konstruál, úgy kell eljárjon, mint aki házat épít. Nem az elhatározásai játszanak főszerepet benne, hanem a kompromisszum,  az  önkorlátozás.  Az európai egyesülés híve arra van kárhoztatva, hogy folytonos kompromisszumokat kössön, a saját függetlensége kárára. Akárcsak az építész.

– Az orosz avantgárd vagy Sztálin, Hitler, Mussolini építésze egy politikai ideológiával   lépett kényszerházasságba. De mit mondjunk a civil törekvésű avantgárdról, a Bauhausról, a hollandokról vagy Le Corbusier-ról?

– Ezek is vindikálják a jogot maguknak, hogy kőkeményen beleavatkozzanak az emberek magánéletébe, családi életébe, gyereknevelésébe. Intimebb módon, mint az agitpropos építészetben, de ezekben is megvan a felsőbbrendűségi érzés. Az, hogy az építész az az ember, aki egész városokat le tud tenni az asztalra, egész stílusokat ragaszt a politikai hatalom, az állam homlokára. Megtervezik, megkonstruálják azt a fizikai környezetet, amelyben lejátszódik a politikai és hatalmi színjáték.

– Ennek ellentéte az alázat és a mazochizmus építészete lenne. Létezhet ilyen egyáltalán?

– A világ és az élet mérnökének, a főváros- és várostervezőnek az ellentéte, amikor egyáltalán nincs semmilyen szándékos építészeti beavatkozás. Fantasztikusan jó helyek, jó városok jöhetnek így is létre – mondhatnám a Rio de Janeiro-i nyomornegyedeket, az algíri meg más „Casbah”-kat vagy akár Érdet minálunk. Ezek nyomorúságos, de emberi léptékű, emberarcú városok. Persze, nem biztos, hogy mindjárt élhető városok is.  Mindenesetre emberibbek, mint  mondjuk  a  brazil   főváros, Brasília vagy Sztálinváros, Leninváros volt. A kettő között van valahol egy kényes egyensúly, és ezt kell megtalálnia az építésznek.

– Jól tudjuk azonban, hogy a hatalmi gőgnek nincs határa. És elvben az alázatnak, mazochizmusnak sincs. Hogy lehet itt optimumot találni?

– Magán az építészeten keresztül! Én úgy látom, az építészet legnagyobb baja, hogy a húszas években majdnem átment egy megtisztulási folyamaton. De csak majdnem! Az akkori politikai hatalmak ugyanis rájöttek, hogy az építészetben van valami, amit érdemes maguk mellé állítani és kisajátítani. Ettől szenved a modern építészet még ma is, ezért hagyták le messze a többi művészetek, és ettől lett egy retrográd gondolkodásmód uralkodóvá az építészetben.

– Mi lenne a megtisztulás?

– Például: az építészetből teljesen hiányzik a humor! Ezt nálunk, Magyarországon egyszerűen fel se lehet vetni! Pedig minden normálisan  fejlődő művészeti ág eljutott oda, hogy kifigurázza saját magát. Az építészetben a hetvenes években a posztmodernek fedezték fel a vicc lehetőségét. De mihozzánk ez már nem is jött be, csak a cukrászati rész, a habcsók, a dobostorta érkezett meg.  Hundertwasser, nagy erőlködéssel, csak tíz évvel ezelőtt hozta létre az első vicces házát Bécsben, holott ugyanott az operett már a századelőn majmot csinált az operából… Ha a politika nem állítja meg, akkor ezen már rég túllennénk, és nemcsak cigánytelepeken, építészek közreműködése nélkül épülnének olyan ragyogó házak, mint amit Nyírvasváriban tükörcsempével raktak ki, vagy az a bizonyos Gyöngyös környéki mezőőrház…

– Például, a Malevics-féle fehéren fehéret lehet elszánt, bikkfafejű avantgárdnak venni. Vagy úgy is, hogy szórakozik a művész úr…

– Pontosan ez az, ameddig nem engedték eljutni az építészetet! Hogy a Bauhaus vagy az orosz avantgárd nem kizárólag véresen komoly vállalkozás és rossz értelemben vett politikai építészet.

Az antallizmus architektúrája

– Ezek után mit mondjunk az itthoni legújabb divatról?

– Nemcsak nálunk szabály, hogy a rendszerváltásnál a politikai hatalom legitimitását az adja meg igazából, ha az eggyel korábbi rezsim, hatalom művészei lecsatlakoznak hozzá. Éspedig nem az előző rezsim avantgárd és marginális művészei, hanem a hivatalos, felkent és akadémikus művészek. S függetlenül attól, mi az én véleményem Makovecz Imréről,  itt nálunk az történt, hogy egy pozsgaysta architektúra egy az egyben átkerült – nem átmentődött, átkerült – egy antallista architektúrába. Nem arról van szó, hogy Makovecz Imre lovat váltott, nem ő túrta bele magát ebbe az új helyzetbe, hanem ő lett kiválasztva erre a szerepre. Itt a legitimitás utáni furcsa vágyakozásról van szó. Borzasztó büszke vagyok, ha ugyanazok az emberek szeretnek engem, akik már az elődömet is szerették…

– Makovecz azért, még a kádárizmus legvégén is, ellenzékies művésznek számított.

– Azoknak a vidéki, tényleg progresszív tanácselnököknek volt a kedvence, akik tenni akartak valamit a városukért. Makovecz Imre végig egyfajta progressziót képviselt, és ez a progresszió csak ott bicsaklik meg, ha valaki elfogadja a felkent próféta szerepét.

– Mindazonáltal nem egy teljesen egyedi és egyszeri találkozás ez? Nem inkább abban ragadható meg az antallizmus architektúrája, hogy ad egy kis pénzt a templomok tatarozására és nem épít semmi újat?

– Ennél azért többről van szó. Ha tovább vizsgáljuk az állam és az akadémikus művészek közötti kapcsolatot, azt látjuk, hogy az átvett művészek vagy építészek az új rezsim alatt valami újat alkotnak. Makovecznél is megfogható különbség van aközött, amit négy évvel ezelőtt csinált, és amit most csinál. A sevillai pavilon valami más, mint amit eddig csinált. És biztos vagyok benne, hogy a hét torony vagy a bejárati motívumok meg fognak jelenni a követőknél is. Biztos vagyok benne, hogy a Makovecz-stílusból számtalan kiágazás lesz, ami sokfajta, jobb-rosszabb,   eklektizáltabb, barokkizáltabb Makovecz-változatot fog szülni.

– Nehéz olyan mestert találni, aki ne azt szeretné, hogy iskolája legyen.

– Ebben a mostani kapcsolódásban, ahol szerintem harmonikusan kapcsolódik Makovecz stílusa és az antallizmus, nem Makoveczben látom a kivetnivalót, hanem abban, hogy ez továbbra is egy államkultúra. Ami mindig azzal indult a rendszerváltások után, hogy Kiválasztottak egy-két reprezentatív művészt, számítva rá, nogy ezek majd nem engedik át a terepet a többieknek, más stílusú, más felfogású embereknek. Ami egy idő múlva átmegy egy furcsa messianizmusba; ők tudják, hogy mi a ió, mi a rossz. És itt megint visszatér a „lélek mérnöke” motívum. A másik pedig, hogy az állam a megbízó, nála van a pénz, s ez a helyzet a következő néhány évben nem is igen fog megváltozni.

– Sevilla azonban odakint van. Kinéz egyáltalán még valami egyéb állami megbízás az építészeknek?

– A világkiállítás maga is nagy falat lesz. Az eredeti világkiállítási luftballonból, hála istennek, kiment a fölös levegő. De mint építészeti feladat a maradék is a nagy vállalkozások közé számít. És ez egyértelműen állami és kormányfeladat. Nem lehet arra számítani, hogy ’94-ben esetleg majd új kormány jön. Mert ez a világkiállítás ennek a mostani kormánynak a kezében van. Azt nem merem kimondani, hogy ebből amolyan „Óbudavár”-stílusú kiállítás lesz. De az eddigiek nem arra utalnak, hogy ez a kormány hajlamos szerényen visszavonulni, és csak a háttérből válogatni a különböző stílusirányok között. A jelek szerint ez a kormány vindikálja majd magának azt a jogot, hogy ő mondja meg, melyik a legjobb stílusirányzat. És azt hiszem, ez így is lesz.

Európa, káosztechnikai alapvetés

– Most már elég sokfelől megnéztük, hogyan lehet rosszul csinálni a politikai építészetet. Hogyan lehet jól?

– Érintettük már az építészet megtisztulását. Ezen belül én erősen rokonszenvezek a dekonstruktivista megközelítéssel. 1987-ben – erről különböző helyeken már magyarul is lehet olvasni – ritka találkozás történt a filozófia- és építészettörténetben. Derrida és Tschumi egyszerre adtak be egy pályázatra egy filozofikus műleírást és egy építészeti tervet. A közös nevező a káosztudomány. Ismerjük az elemeket, az összetevőket, és mégsem tudjuk megmondani, mi jön ki belőlük. Nem is kell hosszan magyarázni, hogy egy város élete, lüktetése mint emlékeztet a káoszra. Mennyire nyilvánvalóan nem tudunk semmit, mennyire bűn előre tervezni, kényszerzubbonyba kényszeríteni ezt az egész lüktetést! Ezzel legalább azt elismertük, hogy nem vagyunk a „lélek mérnökei”. Úgy tűnik, végre tényleg átmegy az építészet ezen a bizonyos megtisztulási folyamaton. Ebből a dekonstruktivizmusból, ami elkezdi megkérdőjelezni a formákat, inkább emocionális, mint analitikus alapon, a végén még kijöhet valami stílus.

– De hogy lesz ebből új, kelet-európai politikai építészet?

– Az építészek most beleverik a fejüket a saját igazságtalanságaikba, a humorhoz, az alázathoz   menekülnek. Az építészeknél most eluralkodó szerénységnek vagy bizonytalanságnak megvan a politikai párja Kelet-Európában. Itt is összeomlott egy rossz magabiztosság, itt is bizonytalanság van arra nézve, jó-e, na a múltba, a múlt szavadba, a két háború közötti időkbe menekülünk vissza. Az a fajta önkorlátozás, amin az építészek most mennek keresztül,  nagyon fontos a politikában is. Európához való csatlakozásunk tehát alkalmazkodást kíván, ha úgy tetszik, egy új minőségű függőséget teremt.

– Ez a politikai rész. De mi az építészeti?

– Az Európai Közösség nem valamiféle karitatív szervezet. Ez egy kemény protekcionista szervezet, ez azért jött létre. És aki ehhez akar csatlakozni, nem elég, hogy lemondjon bizonyos dolgokról, bizonyos történelmi melldöngetésekről, hanem valamit vinnie is kell, valami apportjának is kéne lennie. Lehet, hogy durva vagyok, de attól tartok, amit Magyarország ma önmagában jelent, és amit képvisel, az nem elégséges apport. Még valami pluszt kéne felmutatni. Én például már évek óta abból indulok ki, hogy Budapest mint város nem a régi példájához, a kedves, „gemütlich” Bécshez fog hasonulni, ez egyszerűen nem fog sikerülni, hanem inkább egy új Isztambul lesz belőle. És ez nem baj, ebből nagyon jó dolgokat lehet csinálni, ezt a lehetőséget kihasználva, ebben gondolkodva, nagyon kellemes, humánus, jó város tudna lenni Budapest! És rossz, erőszakos irány, ha mi nem veszünk erről tudomást, ahelyett hogy megpróbálnánk kihasználni ezt az adottságot arra, hogy ez legyen a mi apportunk.

– Isztambul, ha jól ertem, egy metafora itt. De van tényleges előkép erre a fejlődésre?

– Nyugat-Berlin például. Berlin az elmúlt évtizedekben olyan grandiózus kulturális iskolává alakult, aminek hosszú távú hatásai lesznek. Vagy akár Párizs! Párizsban a legnagyobb kulturális létesítményeket az elmúlt évtizedekben nem franciák építették. Az Operát egy kanadai, a Pompidou-centrumot egy ősellenség, egy angol, a Défense furcsa nagy diadalívét egy skandináv. Nálunk, Magyarországon, szinte elképzelhetetlen, hogy valami nagy kulturális beruházást egy lengyel, cseh, ne adj’ isten, román csináljon. Pedig az európai csatlakozásunk ilyen dolgokkal jár együtt, és ha nem veszünk róla időben tudomást, akkor nagyon rosszul járhatunk.

– Sőt, még akkor is rosszul járhatunk, ha tudomást veszünk róla.

• Belföld