Nagy W. András

Nyomtatóbarát változat

Írják, hogy Kohl kancellár (CDU), akinek egy berlini tüntető tojást vágott a fejéhez, minden keresztényi mértéktartásról megfeledkezve, ingerült „Du Schweinehund!” kiáltással a tömegbe vetette magát, hogy saját kezűleg leckéztesse meg a pimaszt. Franz Josef Straussról (CSU) is messzire kirítt, hogy legszívesebben nagy öbű söröskriglijével ütne szét a szociáldemokraták között, akik emlékezetes mondása szerint „disznóólat” csináltak a német hazából. Aki pedig végignézett már két-három baloldali ihletésű olasz filmkrimit, magától is tudja, hogyan fejeződik be a negyedik-ötödik. A bűnnyomok a szicíliai maffiától nyílegyenesen Rómába, a Gesu térre, a DC-székházba vezetnek. Csak mielőtt odaérne, egy miniszteri, főügyészi telefon, esetleg revolvergolyó megállítja a tisztességes detektívet…

Bank és parókia

Ezek a magatartásformák már nem annyira a jámborság, mint inkább a jámbortalanság világtörténetét gazdagítják. Nem a parókia csendjében, hanem a bank, az üzlet, a Mammon-gyülekezet ricsajában fogantattak. Ez már a kiforrott, érett kereszténydemokrácia világa. Elég csak egy-két könyvet elolvasni, mondjuk Heinrich Bölltől, hogy megtudjuk, hogyan is vélekedik a spirituális, mélykeresztényi német a CDU/CSU gerincét adó középosztályi urak és hölgyek erkölcseiről. Hitbéli csodák helyett a gazdasági csodát választották – ez a legkevesebb, amivel az író vádolja őket.

A mi kereszténydemokratáink, bár a rendszerváltás forgószele nagy hirtelen kormánypozíciókba sodorta őket, jobbára még ma is a jámborság útját járják, és az egyház kebelébe kapaszkodnak. Látni kellett volna, hány kongresszusi arc rándult össze fájdalmasan Jelenits István piarista tartományfőnök szavaira. „Sok sikert Önöknek!” – szólt a papi üdvözlet. Önöknek, nekünk, együtt, mindannyiunknak... Ebben benne van a tékozlónak kijáró, szelíd, hazaváró, de kétségtelen eltaszíttatás. Aki a politikai kereszténydemokrácia útjára lép, az a továbbiakban maga felel magáért. A párt veteránjainak, Keresztes Sándornak, Varga Lászlónak mindez aligha jelent olyan megrázó újdonságot, mint azoknak, akiket a parókia csak most, a legutolsó hónapokban küldött a keresztény világnézetűek pártjába. A régiek, a háborút követő években egészen közelről nézhették végig Mindszenty bíboros és Barankovics István pártvezető szellemi tusáját. Mi legyen a helyes elrendezés a keresztény hit, az egyházi hierarchia, a politikai katolicizmus, ökumenizmus, demokratikus pártélet, politikai pluralizmus között? Erről vitatkoztak, amíg lehetett. Mígnem aztán Rákosi és Péter Gábor úgy vetett véget a disputának, hogy felszeletelte, betiltotta a pártot. Aki nem tudott idejében elmenekülni, azt lefogták, internálták, börtönbe zárták, és ezzel az egyházak politikai tevékenységét a maguk részéről befejezettnek tekintették. Olyan alapos munkát végeztek, hogy az egyébként körültekintő történész, Izsák Lajos még 1983-as könyvében is ezt írta: „A Demokrata Néppárt önfeloszlatásával a polgári ellenzék véglegesen elveszítette a politikai életben képviseletét.”

S lám, pár évre rá mégiscsak visszanyerte! Meg kell azonban hagyni, hogy a túlélő kereszténydemokraták maguk is csak nehezen, fokozatosan merték elhinni, hogy nem „véglegesen” kapcsolták ki őket a politikából.

Abba, hogy a diktatúra kit nyomott el legjobban, kit szorított leginkább hátra, itt nem tudunk belemenni. Tény, hogy a keresztény-konzervatívokat a politikai rendőrségen kívül még közvetett irányokból, az Állami Egyházügyi Hivatalon, békepapokon, államkonformista egyházi főméltóságokon keresztül is folyamatos elbátortalanító hatások érték.

Úgyhogy a rendszerváltás hajnalán, ’88-ban, ’89 elején a többiek már javában szervezkedtek, pártoskodtak, civakodtak, amikor a kereszténydemokraták még mindig inkább csak öregdiák és emlékbizottsági szinten jövögettek össze. A KDNP-t az utolsók között, ’89 szeptemberében alakították újjá.

Ezzel szemben a KDNP az egyetlen történelmi párt, amely nem züllött szét, nem fulladt botrányba, nem került szenilis nemzetségfők és pszichotikus kalandorok karmaiba. Az egyetlen úgynevezett „múmiapárt”, amely bizonyos területeken nem hátrafelé tolat, de előre halad.

Ezt az időközi sikert, amit a folyamatos pártnövekedés jelent, Surján doktor és vezérkara érthetően a saját érdemének tekinti. Pedig lehet, hogy csak az eleve elrendeléssel, a kijelölt keretek betöltetésével állunk szemben. Az egyházközösségek, gyülekezetek, politikus papok nyilván már ’89-ben, ’90-ben is küldték volna az embereket, még inkább az asszonyokat, csak éppen nem volt hova. A harangok is szépen szóltak volna a KDNP-jelöltek javára. Csak éppen kevés volt a jelölt, így jobb híján az MDF-nek zengett az érc. Könnyen meglehet, hogy a KDNP még nem érte utol az egyházak politikai akciórádiuszát, és ennélfogva növekszik.

Egyszer azonban az egyházi keret is kimerül. A modern, európai szellemű kereszténydemokratának ott is otthonosan kell mozognia, ahová már nem ér el a harangok zúgása. A tőkés intézményekben, nevezetesen, a munkaadói szövetségekben, felügyelő bizottságokban, „sárga” szakszervezetekben, takarékpénztárakban, városi főkaszinókban… Olyan intézményekben, ahová Jelenits atya a lábát sem szívesen teszi be. Nem beszélve a hazai mélyhívőkről, reform keresztényekről, karizmatikusokról, kisközösségiekről, szolgálatmegtagadókról, akik, enyhén szólva, már ma sem igazán csodálják pártpolitizáló hittestvéreiket. Talán hogy e fundamentális morállal dacoljanak, a KDNP gödöllői kongresszusán, mindjárt a főbejárat mellett, könnyű szeszes italok is kimérésre kerültek.

Kisnagy testvérek

Van azonban egy másik forrása is a kereszténydemokraták felívelésének. Az MDF hanyatlása! Aminek mértékét ugyan egyesek óvatlanul eltúlozzák, megfeledkezve róla, hogy miként a keresztényeknek a paplakok mentén, úgy az MDF a kultúrintézményekben, egészségügyben, új klientúrákban, hazafias csoportosulásokban mindenképpen elég széles bázisnak örvendhet. Az azonban biztos, hogy kimerült a lakitelki gondolat előrevivő ereje. Ugyanilyen biztos, hogy amivel az eredeti hívó szavakat pótolni próbálták, a kónyai dolgozat csavaros machiavellizmusa s nyomában az újfajta híg- és jöttnacionalisták mozgolódása a szolidabb jobbkonzervatív középosztályokban mindenekelőtt fanyalgást és kelletlenkedést váltott ki. Most már nem úgy van, hogy a középosztályi családfő a hazafias testületben buzgólkodik, s a keresztényi ügyeket inkább az asszonyra bízza. Most inkább már a családfő is a keresztényi pártba megy, és onnét hazafiaskodik, mert nem tudja, hogy a másik testületben miféle személyekkel kerülhet egy nevezőre.

A kulturális nevező sem annyira közös már, mint a lakitelki szép napokban. Középkorú, ódivatú keresztényi úrhölgyek, mondjuk, főgyógyszerészi vagy helyettes iskolaigazgatói státussal, magukhoz való politikai társasággal, nem igazán ambicionálják már, hogy a testvérpárt duhaj kurucai birkavacsorákra, tüzes csárdásokra kényszerítsék őket. Ha nem dr. Antall József lenne az odaáti főnök, talán már el sem mennének a hölgyek a bálba…

A KDNP a választásokon előreengedte a Fórum jelöltjeit. Ehhez képest ugyancsak keveset kapott – vetette fel a mostani kongresszuson Keresztes Sándor, a KDNP tiszteletbeli elnöke. Idehaza ők a nagy nemzetiek, odakint meg mindjárt nagy kereszténydemokratára váltanak – panaszolták fel mások

Ez már nem egyszerűen a kisapród, a fegyvernök panasza. A kereszténydemokraták is érzik, hogy nekik áll az idő, jobban állnak az időszaki pártépítéssel, mint a nagy testvér, és nagyobb részt igényelnének.

Ami helyes is, csak a címzés téves. Nagyobb részt ugyanis – ha éppen úgy hozná a politikai aritmetika – az új választások nyerteseitől, a liberálisoktól kaphatnak majd…

• Belföld