Nagy W. András

Nyomtatóbarát változat

A Somogyi-tanyára úgy jutunk el, hogy Kecskeméttől dél felé jövet, Jakabszálláson is túl, bevágunk egy szélfútta, homoklepte dűlőútra. Azon azután, szaporán kérdezgetve a tanyasiaktól, merre van a jó irány, akácosok, kukoricások, elhagyott juhkarámok mentén addig tekergőzünk, mígnem belátjuk, eltévedtünk a nagy homokpusztaságban. Pedig nem messze a híres bugaci ősborókástól, öreg nyárfák sátra alatt, ott lapul a házikó. Csak nehéz észrevenni.

Elképzelhető, mekkorát dobbant örömében a szamizdatkirály, Demszky Gábor szíve, amikor legelőször ’85 őszén befordult a tanya udvarára! Illegális nyomdának ennél jobb helyet még a teremtő sem tudna kigondolni!

1985-re a magyar szamizdatos már felfogta, hogy nem szívesen csukná le a diktatúra. Túlságosan is kellett neki a nyugati pénz. Ezzel szemben örökké figyelik, követik, besúgják, kikotyogják, lebuktatják a szamizdatost. Ráragadnak, mert el akarják szivattyúzni az energiáját. Szorgalmasan bírságolják, hogy az a kis működőtőkéje is semmivé legyen.

Ezért a szamizdatos örökké csak azon törte a fejét, hogyan tűnhetne el észrevétlenül. Ne lássák, ne hallják, ne kövessék. És legfőképpen: legyen jó, biztonságos nyomdahelye.

A nyomdahely akkor jó, ha eleget tesz bizonyos akusztikai és optikai feltételeknek.

A nagyvárosi forgatagban talán könnyebb eltűnni, mint a tágas, sík vidéken. Csakhogy azokat az összetákolt, ősöreg, zörgő, csöpögő stencilgépeket, amelyek a szamizdatnak jutottak – méghogy a CIA küldte őket! –, városi környezetben nem nagyon lehetett használni. Csak idő kérdése volt, hogy az állandó kerregésre, zakatolásra, éji lámpafényre felfigyeljen a házbeli pártmunkás, munkásőr, segédrendőr. Vagy egyszerűen csak a jó Matild néni, aki mindenütt ott van, hogy jelentse az átlagostól elütő jelenségeket.

A Somogyi-tanyán nem volt akusztikai probléma. Akár ágyúkat lehetett volna sütögetni. Ha nagy ritkán jött is arra valaki, a derék Vaszka kutya már kilométerekről megugatta.

Az elhagyott, porlepte pusztai dűlőút is a sajtóbetyár javát szolgálta. Mert nagy forgalmú sztrádán, országúton hogy szúrod ki a követő kocsit? Pláne, ha mondjuk nem Budapesttől jön, hanem útközben Kecskeméttől akaszkodtak rád az átkozottak? Ha viszont egy kis úton, ahol szinte semmi forgalom sincs, percekkel a tiéd után egy másik kocsi is megjelenik? Kár ilyenkor töprengeni, álcázott pandúr ül-e benne vagy sem. Jó ideig még a vármegyét is tanácsos elkerülni.

A legnagyobb nyereség mégsem a tanya fekvése volt. Hanem a tulajdonosok, Somogyi Erzsike és Laci. Ők nemcsak a házat adták; maguk is dolgoztak, nyomtattak, szedegették szép sorba a papírokat. Kitanulták az ipart. Létrejött az önálló délkeleti bázis, a legrejtettebb, legproduktívabb termelési pont. Voltak még más, ÉNy, DNy stb. helyek is, de ez, a DK volt a legjobb. (Helységnevet, érthetően, tilos volt kiejteni.)

Demszkynek, aki többnyire maga tekerte a stencilmasina karját, itt csak a szállítás és a szervezés maradt a dolga. A kései kritikus még ettől is meghökken: miért ő maga járt a titkos kisüzembe? Holott leginkább őt figyelték, követték, szorongatták.

A felelet elég prózai. Nem nagyon volt más. A szamizdat barátai többnyire a gyalogosok közül kerültek ki. Azt a néhány, agyondolgoztatott szerencsétlent, akinek gépkocsija volt, ugyanúgy figyelték, mint Demszky Gábort. És Demszky vette leginkább észre, ha ráépültek a belügyesek. Lerázni is ő tudta legjobban a követőket. Ha bevetésre készült, már jó hajnalban megkezdte az összevissza rohangálást. Mert rájött, hiába vannak sokan a belügyesek, hiába a technika, parancsra dolgoznak, és jelenteniük kell. Ez pedig lelassítja az egész gépezetet. Nem annyira ésszel, konspirációval, mint inkább lendülettel őket is össze lehet zavarni. Olvassák el erről a kiugrott kisbelügyes, Zólyomi Tamás és a menesztett nagyfőnök, Horváth József könyvét. Bárhogyan is, három évig nem volt baj a Somogyi-tanyán.

---

Somogyiék, Erzsike és Laci, nem ezen a tanyán, nem is a Kiskunságban születtek. Mi több, földművesnek sem születtek; nincsenek ’47-es jogosultságaik. Mindketten munkáscsaládból valók, és Székesfehérvárról származtak el. Laci autószerelő volt az Ikarusban, Erzsike a megyei kórházban adminisztrált. Egy szép napon azután elegük lett. Önálló életet, saját házat, szabadságot, természetet akartak. 1981-ben százezer forintért, romos állapotban vették a tanyájukat. Kibéreltek hozzá egy-két hold szántót. Nekivágtak a paraszti életnek. Szó sem volt még ellenzékről, illegális nyomdáról; nem is hallottak ilyesmiről.

Laci juhokkal és sertésekkel próbálkozott. Erzsike, hogy egy kis rendszeres bevételük legyen, a bócsai tanácson adminisztrált, havi kétezer forintért.

Azután nagyobb fába vágták a fejszét. Tehéntartásra szerződtek. Ez nem jött be. A szerződő nagygazdaság csak ígért és követelt. Aztán selejtes állatokat adott át, nem hozta a takarmányt. Végül pereskedni kezdtek.

Lacinak, hogy a víz felett maradjanak, kereset után kellett néznie. Beállt kőművessegédnek. És éppen az egyik ellenzéki főalak, Nagy Bálint, az óriás termetű, nagy szakállú, Raszputyinra emlékeztető építész brigádjához vetette a sors. Nagy Bálint emberei – szakadt, marginális figurák, vallási, művészeti, politikai bujdosók – rövid idő alatt képzett demokratát faragtak az addig csak nyomorgó és elégedetlenkedő Somogyi Lászlóból.

Innen már csak egy lépés volt Demszky Gábor. Megegyeztek. Ahogy mondtam, Demszky volt a tőkés és a kereskedő. Ő hozta a nyersanyagot, vitte a készterméket a fogyasztói centrumok felé. Laciék meg itt, a csendes, nyugodalmas pusztán tekerték a gépeket. Némi pénzért persze, hisz hosszabb távon dolgozni nem lehet csak szerelemből.

Amikor idefent, Budapesten meg-meglódult a Belügy, és bizony szorítani kezdett a cipő, milyen jó is volt rágondolni, hogy valakik valahol szép nyugodtan dolgozgatnak. Hogy szerényen, lassan, azért a demokrácia malmai is őrölnek. Mert végül is erről volt szó.

’87 karácsonya táján azután világossá vált, hogy a belügyi szervek a Somogyi-tanyát is bemérték. Valahogyan lehatárolták a régiót, ahol a nyomdát keresni kell. Azután – ha hihetünk Zólyomi Tamásnak, a kiugrott belügyesnek – szerfelett romantikus lépéshez folyamodtak. Megállapodtak a KGB-vel, hogy beöltöznek szovjet katonának, és úgy járják a kiskun határt. Jól kigondolták, mert a szovjet harcos kevésbé gyanús ezen a tájon. Nekik is volt – sőt még van is – egy délkeleti bázisuk Bugacon. A harci járművek után személykocsik is feltűntek a homokos utakon. Be-bekopogtak az ajtókon nem létező tanyák után érdeklődve.

Vége volt a bázisnak! Demszky és Somogyi titkos ösvényeken, éjszaka, mindent elszállítottak, amit kellett. De Erzsikéék sem maradhattak ott, elvágva a külvilágtól, pofozógépül a rendőröknek. Az állatok legtöbbjét eladták, a maradékot egy jó szomszéd gondjaira bízták. Felköltöztek Budapestre.

’88. március 9-én reggel a jó szomszéd, Nagyapáti Zoltán, átnézett a Somogyi-tanyára. Szokatlan látvány fogadta. A tanya udvarán két Zsiguli meg egy URH-kocsi állomásozott. Egész nap ott maradtak, meg még másnap is, meg harmadnap is.

Nyilván idevárták Demszkyt meg a tulajdonosokat. Egy kis rendőri meglepetés volt készülőben nekik. Ezeken a napokon valóban folyt is szamizdat-előállítás. Csak nem itt, a Kiskunságban, ahol a rendőrök várták, hanem pár száz kilométerrel arrébb, a Balatonnál. Később azután ez a balatoni bázis is megbukott (Beszélő, 15.) Somogyiakkal együtt, akik áttették oda működésük színhelyét.

Erzsike és Laci így végképp kétségbeejtő helyzetbe került. Nem voltak már állataik, nem volt biztos lakhelyük, és most a munkának is vége. Nagy szerencse volt a bajban, hogy két héttel az ő bukásuk után maga Kádár János is bukott. Kezdetét vette a rendszerváltás.

Nem mintha ez a rendszerváltás olyan nagy jót hozott volna Somogyiéknak. Somogyi László vállalkozna, ha tudna. Hitel után szaladgál, eleddig hiába. Újrakezdési kölcsönt azért nem kapott, mert egy évtizedig nem volt munkahelye. Vállalkozási kölcsönt meg azért, mert amikor kérte, mindössze egy lova és egy disznója volt. Ez nem elég fedezet, erre nem adnak. Erzsike, akár a régi időkben, most is eljár gépelgetni. Csak most már nem a bócsai tanácshoz, hanem mihozzánk, a Beszélőbe. Ő tudja, hogy ez haladás-e.

A lendületes szamizdatvezér, Demszky Gábor viszont immár a fővárosi polgármesteri szék várományosa. Ajánlanom is kéne őt e tisztre. A bugaci pusztára nemcsak bejutni volt ám kockázatos. Visszajutni a kövesútra is bajos volt. Degeszre tömött, agyonterhelt kocsijával hányszor megfeneklett Demszky Gábor a sívó homokban! Fél éjszakákon át rakta a szalmát, töreket, gallyakat a kerék alá. Ha ez sem volt elég, az itteni népekhez fordult segítségért. Mindig tudott szerezni valami vontatót, zetort, csettegőt, csotrogányt, ami végül kihúzta a laza üledékből.

Nem eshetne meg, hogy miképpen Demszky magamagát mindig kivontatta a futóhomokból, úgy szép Budapestünket is kimentené mostani nagy bajából?

• Belföld