Skip to main content

Át a tű fokán…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Ifjú szocialisták


Az övén kívül még három másik szempár is sajnálkozva nézeget. Monostori Ildikó a Richter gyógyszergyárban termelésirányító és a közelmúltban csaknem megnyerte a gazdagréti pótválasztást. A másik kettő, Bassa Zoltán és Janky Zoltán, akárcsak Schiffer, még tanul, egyetemista.

Meglehet egyébként, hogy sajnálkozásuk csak visszavágás az én sajnálkozásomra. „Kellemetlen lehet manapság szocialistának lenni” – kezdtem bizalmaskodva. Pedig még mindig mennyivel kellemesebb, mint húsz évvel öregebbnek lenni – veszem ki részvétteli tekintetükből.

Apák és fiúk

„A kezdeményezők szülei jórészt ugyanebben az épületben jönnek össze, ők csakugyan az MSZP aktivistái. Gondolkodásukból sok minden átragadt fiaikra, leányaikra. Ám azok a maguk módján akarnak közösségi emberek, szocialisták lenni” – írja róluk ’90 májusában a Vasárnapi Újság.

Kis komszomolisták hát, a párt aranytartaléka. Egyes MSZP-vezérek egyébként valóban ilyenfajta plakátragasztó, csomagkihordó, sokszorosító szerepkört szántak a névlegesen, szervezetileg független ifiknek.

Viszont már az én négy beszélgetőpartnerem is bonyolultabb hátteret sejtet. Schiffer régi, nagy hírű baloldali nemzetség elszármazottja, de nem MSZP-sek a szülei. Monostori Ildikó egy darabig apjával együtt a régi MSZMP tagja volt. Később az MSZP-ben folytatta. Édesapja viszont „fellázadt”, nem iratkozott át az új pártba. Bassa szülei nem voltak és nem lettek párttagok. Janky szüleinek viszont a rendszerváltás hozta meg a politizáló kedvét. Be is léptek a pártba. Csakhogy nem a komszocosokhoz, hanem a kereszténydemokratákhoz. Itt tehát nem az atya, hanem a fiú a lázadó, inkább ő bolyongott el bal felé.

A hozzávetőleg ötszáz mai ifjúszocialistának legfeljebb a fele jöhetett MSZP-s családokból, mondják beszélgetőtársaim. A többiek innen-onnan, egyéni szervezésben, különböző világnézetek és szimpátiák felől érkeztek. Még kis kopaszok is vannak közöttük. Őket az utolsó pillanatban mentették ki a képzett, fasisztoid bőrfejűek karmaiból.

Attól azonban, hogy a tagság különböző tájakról érkezett, még lehetne egységes. Különösen, ha a „nagycsapat”, az MSZP is így hatna rájuk.

A legtöbb fiatalra azonban nem általában a párt, az MSZP, hanem a részek, különösen az egykori reformkörök és platformok gyakoroltak vonzerőt. Megtámadták és szétverték egymást – állapították meg kaján elégtétellel a magamfajta öregebbek e reformkörök tevékenysége láttán. A romantikus ifjúság azonban mást, a hatalmi monopóliumról való önkéntes lemondást, a teljhatalom feláldozását és egyéb erkölcsös törekvéseket is felismerni vélt az események mögött.

És nem is csak a romantikus ifjúság! „Átmentünk a tű fokán!” – kiáltotta maga a pártalelnök, Vitányi Iván is 1990 májusában, az MSZP második kongresszusán. Vitányi, akinek szerepe volt az ifjúszocialista mozgalom elindításában, őszintén örülni látszott, hogy pártja megszabadult a diktatúra szégyenétől, túlélte a bukást és megkapaszkodott a demokratikus politikai életben. Voltak időszakok, amikor az állampárt hanyatlása olyan méreteket öltött, hogy sokan azt hitték, be sem kerülnek a parlamentbe.

Más, többnyire fiatalabb teoretikusok Vitányinál is tovább akartak menni. Addig nem lesz itt „hiteles” szocializmus, szocialista reneszánsz, amíg kiszolgált pártállami funkcionáriusok, volt állami emberek vezénylik a mozgalmat, egybeszövődve olyan „vagyonkezelői” testületekkel, mint a Nagy Sándor-féle MSZOSZ, vagy a kiszes utódszervezetek, a Demisz, a BIT és hasonlók. E fiatal moralisták jövőképében éppenséggel középponti helyet kaptak az akkoriban szerveződő ifjúszocialisták. Majd ha már ők viszik a zászlót, akkor lesz csak igazi demokratikus szocializmus…

A közben eltelt idők azonban nem a morális újítókat, hanem inkább Horn Gyulát, Nagy Sándort és a többi pragmatistát, hatalomtechnológust és vagyonkezelőt erősítette. Különösebb erkölcsi megújulás nélkül is jobban állnak, mint az indulásnál, ’90 elején. Ebben persze nem annyira az MSZP teljesítménye, mint inkább a kormánypártok és a liberálisok halmazati hibái játszottak közre, de ez sem változtat az eredményen. Minek reformálna Horn és a többi, nagy tapasztalata politikai „szakember”, amikor enélkül is egyre nagyobb részt kapnak a világból?

Ez a hozzáállás mindenekelőtt az ifjúságnak nem nagyon tetszik. Az MSZP „nem ifjúságbarát párt”, panaszolják, és egy fél magnókazettán keresztül bírálják az úgynevezett „szakértői” politizálást.

Az eddigiekből azt szűrte le – fejti ki Schiffer András –, hogy a mai mozgalmi apályban egy önmagára maradt ifjúsági szervezetnek nagyon nehéz a dolga. Még ha akar sem tud függetlenedni a mögötte álló párt képétől. Az MSZP nélkül nem tudnak növekedni, mégiscsak ez a megfogható vonzási középpont. Másfelől viszont az MSZP miatt sem tudnak növekedni, mert néhány személy és alapszerv kivételével nem gyakorol különösebb vonzerőt a fiatal nemzedékekre.

Barátok és ellenfelek

Magyarországot ebben az évszázadban ugyancsak bejárta az osztályharc kísérte-te. Jobb- és baloldal alaposan és többször is megadta egymásnak. 1919, 1945, 1956; mindegyiket bosszú, vérengzés, tengernyi szenvedés, deportálás, internálás követte. Nem csoda, hogy az idősebb nemzedékek, nyugalmazott kommunisták és a reaktiválódott jobboldaliak igen enyhén szólva nem nagyon értenek szót egymással. Ezek a történelmi gyökerű érzületek azután a „felnőtt” pártok egymáshoz való viszonyában is kifejezésre jutnak.

A különböző párt- és világnézeti állású ifjúsági szervezetekben szinte nyomát sem lelni az öregek heves gyűlölködésének. Nem tartóztatták le egymást, nem deportálták, nem kergették el hazulról – így hát nem is tudják átvenni a megelőző nemzedékek érzelmi hagyatékát. Ami nem jelenti, hogy ne lennének itt is, ott is stréberek és szimulánsok, akik igyekszenek átvenni az aggok stílusát. Ez azonban elenyésző kisebbség. A hatalomért, nagy pénzekért sem ütköztek még igazán meg a legifjabb politikusok. (Kivéve persze, a Fideszt. Ők viszont nem más ifjakkal, hanem a vénekkel rivalizálnak.)

Mindezek eredménye, hogy miközben március 15-én felhevült nagypapák öklüket rázva, nemzeti átkokat szórva Konrád Györgyöt és Makk Károlyt kergették a TV előtt, az MDF fiókszerve, az Ifjúsági Demokrata Fórum barátságos focimeccsét játszotta, épp az ifjúszocialistákkal.

Nem mintha nem tudnák, ki, melyik ideológiai sarokba tartozik, kiből lesz majd a politikai ellenfél, kiből a jóbarát. De ezek a megkülönböztetések inkább tudományos érdekességű levezetések maradnak, hiányzik hozzájuk a sérelem. Nagyon meglátszik, ha valakik nem rendőrállamban nevelkedtek!

Az ifjúszocialisták az „agresszív tekintélyelvűeket”, bőrfejűeket, újfasisztákat, kirekesztő ideológiájú populistákat tekintik fő ellenfélnek. (Múlt év végén tüntettek is ellenük, együtt a feministákkal, anarchistákkal, szabad demokrata ifikkel, akik tehát a legközelebbi barátok.)

Igen hosszasan elvitatkoznak viszont arról, hogy a nem szélekhez tartozó, középjobb irányzatok, vagyis a kormánypártok vajon „modernizálnak” minálunk vagy „restaurálnak”? Úgyszintén sokáig töprengenek, hogy kultúrideáljuk „kozmopolita” vagy inkább „népi” jellegű? Hiába a „proletár internacionalista” eredeztetés, ezeknél a fiataloknál sokkal több a nyitott kérdés, mint a korosabbak gondolnák.

Ugyanakkor abból indulnak ki – összhangban a közvélemény-kutatási adatokkal – hogy a fiatal nemzedékek baloldalibb politikai beállítottságúak, mint az idősebbek. Vagyis, ha a fiatalokon állna, baloldalibb lenne a politikai szerkezet a mostaninál.

Az a felvetés viszont, hogy a politikai erőviszonyok nemcsak a parlamenti és szakszervezeti választásokon keresztül, de esetleg más módon is megváltozhatnak, fejcsóválást és megbotránkozást váltott ki ifjú beszédpartnereimből. Egyikük – nem mondom meg, melyikük, nehogy kiátkozzák – azt kezdte fejtegetni, nagy baj lenne, ha az MSZP megnyerné a ’94-es választásokat. Mert akkor még annyira sem lenne érdekelve az erkölcsi megtisztulásban…

Úgyhogy ezek a fiatalok tényleg túl vannak a tű fokán…

Baloldal, szocializmus

Etatista, redisztributív, állambürokratikus – vágták rá megvetően a diákok. Amiről, a kádári szisztémáról, a dolgozó nő, Monostori Ildikó előzőleg már félénken úgy nyilatkozott, hogy azért voltak „szocialista vonásai is”.

Sőt, a fiatalemberek még tovább mennek. Ahol nincs demokrácia, ott „baloldal” meg „jobboldal” sincs.

Ma azonban már a szociáldemokratizmus sem elegendő – folytatják most már együttesen. (Papíron az ifjúszocialisták, akárcsak – papíron – az MSZP, szociáldemokrata jellegű testület lennének.)

Ma már olyan baloldal kell – hogy kiszorítsa egyfelől a tekintélyelvű jobboldali etatizmust, jobbkonzervativizmust, másfelől meg a tekintélyelvű baloldali etatizmust, balkonzervativizmust –, ami piaci, szociális, önigazgató, államminimalista, ugyanakkor nyitott az alternatív gondolatokra. Utóbbi körből mindenkit, szinte még a kereszténykonzervatív ökologistákat is szövetségesnek tekintik. A zöldek, feministák, pacifisták, ökopaxok, autonómok, anarchisták kérdése hasonlíthatatlanul intenzívebben foglalkoztatja Monostorit, Schiffert, Bassát, Jankyt, mint mondjuk Szűröst, Horn Gyulát, Nagy Sándort…




Lehet, hogy mégsem olyan kellemetlen a mai ifjúszocialista sorsa? Hatalma, közvetlen felelőssége egy szem sincs. Ugyanakkor Proudhon-tól Marcuse-ig, Bakunyintói Schumacherig, Marx Károlytól Gloria Steinemig oda sorol be, ahová neki tetszik.





























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon