Nagy W. András

Nyomtatóbarát változat

Az övén kívül még három másik szempár is sajnálkozva nézeget. Monostori Ildikó a Richter gyógyszergyárban termelésirányító és a közelmúltban csaknem megnyerte a gazdagréti pótválasztást. A másik kettő, Bassa Zoltán és Janky Zoltán, akárcsak Schiffer, még tanul, egyetemista.

Meglehet egyébként, hogy sajnálkozásuk csak visszavágás az én sajnálkozásomra. „Kellemetlen lehet manapság szocialistának lenni” – kezdtem bizalmaskodva. Pedig még mindig mennyivel kellemesebb, mint húsz évvel öregebbnek lenni – veszem ki részvétteli tekintetükből.

Apák és fiúk

„A kezdeményezők szülei jórészt ugyanebben az épületben jönnek össze, ők csakugyan az MSZP aktivistái. Gondolkodásukból sok minden átragadt fiaikra, leányaikra. Ám azok a maguk módján akarnak közösségi emberek, szocialisták lenni” – írja róluk ’90 májusában a Vasárnapi Újság.

Kis komszomolisták hát, a párt aranytartaléka. Egyes MSZP-vezérek egyébként valóban ilyenfajta plakátragasztó, csomagkihordó, sokszorosító szerepkört szántak a névlegesen, szervezetileg független ifiknek.

Viszont már az én négy beszélgetőpartnerem is bonyolultabb hátteret sejtet. Schiffer régi, nagy hírű baloldali nemzetség elszármazottja, de nem MSZP-sek a szülei. Monostori Ildikó egy darabig apjával együtt a régi MSZMP tagja volt. Később az MSZP-ben folytatta. Édesapja viszont „fellázadt”, nem iratkozott át az új pártba. Bassa szülei nem voltak és nem lettek párttagok. Janky szüleinek viszont a rendszerváltás hozta meg a politizáló kedvét. Be is léptek a pártba. Csakhogy nem a komszocosokhoz, hanem a kereszténydemokratákhoz. Itt tehát nem az atya, hanem a fiú a lázadó, inkább ő bolyongott el bal felé.

A hozzávetőleg ötszáz mai ifjúszocialistának legfeljebb a fele jöhetett MSZP-s családokból, mondják beszélgetőtársaim. A többiek innen-onnan, egyéni szervezésben, különböző világnézetek és szimpátiák felől érkeztek. Még kis kopaszok is vannak közöttük. Őket az utolsó pillanatban mentették ki a képzett, fasisztoid bőrfejűek karmaiból.

Attól azonban, hogy a tagság különböző tájakról érkezett, még lehetne egységes. Különösen, ha a „nagycsapat”, az MSZP is így hatna rájuk.

A legtöbb fiatalra azonban nem általában a párt, az MSZP, hanem a részek, különösen az egykori reformkörök és platformok gyakoroltak vonzerőt. Megtámadták és szétverték egymást – állapították meg kaján elégtétellel a magamfajta öregebbek e reformkörök tevékenysége láttán. A romantikus ifjúság azonban mást, a hatalmi monopóliumról való önkéntes lemondást, a teljhatalom feláldozását és egyéb erkölcsös törekvéseket is felismerni vélt az események mögött.

És nem is csak a romantikus ifjúság! „Átmentünk a tű fokán!” – kiáltotta maga a pártalelnök, Vitányi Iván is 1990 májusában, az MSZP második kongresszusán. Vitányi, akinek szerepe volt az ifjúszocialista mozgalom elindításában, őszintén örülni látszott, hogy pártja megszabadult a diktatúra szégyenétől, túlélte a bukást és megkapaszkodott a demokratikus politikai életben. Voltak időszakok, amikor az állampárt hanyatlása olyan méreteket öltött, hogy sokan azt hitték, be sem kerülnek a parlamentbe.

Más, többnyire fiatalabb teoretikusok Vitányinál is tovább akartak menni. Addig nem lesz itt „hiteles” szocializmus, szocialista reneszánsz, amíg kiszolgált pártállami funkcionáriusok, volt állami emberek vezénylik a mozgalmat, egybeszövődve olyan „vagyonkezelői” testületekkel, mint a Nagy Sándor-féle MSZOSZ, vagy a kiszes utódszervezetek, a Demisz, a BIT és hasonlók. E fiatal moralisták jövőképében éppenséggel középponti helyet kaptak az akkoriban szerveződő ifjúszocialisták. Majd ha már ők viszik a zászlót, akkor lesz csak igazi demokratikus szocializmus…

A közben eltelt idők azonban nem a morális újítókat, hanem inkább Horn Gyulát, Nagy Sándort és a többi pragmatistát, hatalomtechnológust és vagyonkezelőt erősítette. Különösebb erkölcsi megújulás nélkül is jobban állnak, mint az indulásnál, ’90 elején. Ebben persze nem annyira az MSZP teljesítménye, mint inkább a kormánypártok és a liberálisok halmazati hibái játszottak közre, de ez sem változtat az eredményen. Minek reformálna Horn és a többi, nagy tapasztalata politikai „szakember”, amikor enélkül is egyre nagyobb részt kapnak a világból?

Ez a hozzáállás mindenekelőtt az ifjúságnak nem nagyon tetszik. Az MSZP „nem ifjúságbarát párt”, panaszolják, és egy fél magnókazettán keresztül bírálják az úgynevezett „szakértői” politizálást.

Az eddigiekből azt szűrte le – fejti ki Schiffer András –, hogy a mai mozgalmi apályban egy önmagára maradt ifjúsági szervezetnek nagyon nehéz a dolga. Még ha akar sem tud függetlenedni a mögötte álló párt képétől. Az MSZP nélkül nem tudnak növekedni, mégiscsak ez a megfogható vonzási középpont. Másfelől viszont az MSZP miatt sem tudnak növekedni, mert néhány személy és alapszerv kivételével nem gyakorol különösebb vonzerőt a fiatal nemzedékekre.

Barátok és ellenfelek

Magyarországot ebben az évszázadban ugyancsak bejárta az osztályharc kísérte-te. Jobb- és baloldal alaposan és többször is megadta egymásnak. 1919, 1945, 1956; mindegyiket bosszú, vérengzés, tengernyi szenvedés, deportálás, internálás követte. Nem csoda, hogy az idősebb nemzedékek, nyugalmazott kommunisták és a reaktiválódott jobboldaliak igen enyhén szólva nem nagyon értenek szót egymással. Ezek a történelmi gyökerű érzületek azután a „felnőtt” pártok egymáshoz való viszonyában is kifejezésre jutnak.

A különböző párt- és világnézeti állású ifjúsági szervezetekben szinte nyomát sem lelni az öregek heves gyűlölködésének. Nem tartóztatták le egymást, nem deportálták, nem kergették el hazulról – így hát nem is tudják átvenni a megelőző nemzedékek érzelmi hagyatékát. Ami nem jelenti, hogy ne lennének itt is, ott is stréberek és szimulánsok, akik igyekszenek átvenni az aggok stílusát. Ez azonban elenyésző kisebbség. A hatalomért, nagy pénzekért sem ütköztek még igazán meg a legifjabb politikusok. (Kivéve persze, a Fideszt. Ők viszont nem más ifjakkal, hanem a vénekkel rivalizálnak.)

Mindezek eredménye, hogy miközben március 15-én felhevült nagypapák öklüket rázva, nemzeti átkokat szórva Konrád Györgyöt és Makk Károlyt kergették a TV előtt, az MDF fiókszerve, az Ifjúsági Demokrata Fórum barátságos focimeccsét játszotta, épp az ifjúszocialistákkal.

Nem mintha nem tudnák, ki, melyik ideológiai sarokba tartozik, kiből lesz majd a politikai ellenfél, kiből a jóbarát. De ezek a megkülönböztetések inkább tudományos érdekességű levezetések maradnak, hiányzik hozzájuk a sérelem. Nagyon meglátszik, ha valakik nem rendőrállamban nevelkedtek!

Az ifjúszocialisták az „agresszív tekintélyelvűeket”, bőrfejűeket, újfasisztákat, kirekesztő ideológiájú populistákat tekintik fő ellenfélnek. (Múlt év végén tüntettek is ellenük, együtt a feministákkal, anarchistákkal, szabad demokrata ifikkel, akik tehát a legközelebbi barátok.)

Igen hosszasan elvitatkoznak viszont arról, hogy a nem szélekhez tartozó, középjobb irányzatok, vagyis a kormánypártok vajon „modernizálnak” minálunk vagy „restaurálnak”? Úgyszintén sokáig töprengenek, hogy kultúrideáljuk „kozmopolita” vagy inkább „népi” jellegű? Hiába a „proletár internacionalista” eredeztetés, ezeknél a fiataloknál sokkal több a nyitott kérdés, mint a korosabbak gondolnák.

Ugyanakkor abból indulnak ki – összhangban a közvélemény-kutatási adatokkal – hogy a fiatal nemzedékek baloldalibb politikai beállítottságúak, mint az idősebbek. Vagyis, ha a fiatalokon állna, baloldalibb lenne a politikai szerkezet a mostaninál.

Az a felvetés viszont, hogy a politikai erőviszonyok nemcsak a parlamenti és szakszervezeti választásokon keresztül, de esetleg más módon is megváltozhatnak, fejcsóválást és megbotránkozást váltott ki ifjú beszédpartnereimből. Egyikük – nem mondom meg, melyikük, nehogy kiátkozzák – azt kezdte fejtegetni, nagy baj lenne, ha az MSZP megnyerné a ’94-es választásokat. Mert akkor még annyira sem lenne érdekelve az erkölcsi megtisztulásban…

Úgyhogy ezek a fiatalok tényleg túl vannak a tű fokán…

Baloldal, szocializmus

Etatista, redisztributív, állambürokratikus – vágták rá megvetően a diákok. Amiről, a kádári szisztémáról, a dolgozó nő, Monostori Ildikó előzőleg már félénken úgy nyilatkozott, hogy azért voltak „szocialista vonásai is”.

Sőt, a fiatalemberek még tovább mennek. Ahol nincs demokrácia, ott „baloldal” meg „jobboldal” sincs.

Ma azonban már a szociáldemokratizmus sem elegendő – folytatják most már együttesen. (Papíron az ifjúszocialisták, akárcsak – papíron – az MSZP, szociáldemokrata jellegű testület lennének.)

Ma már olyan baloldal kell – hogy kiszorítsa egyfelől a tekintélyelvű jobboldali etatizmust, jobbkonzervativizmust, másfelől meg a tekintélyelvű baloldali etatizmust, balkonzervativizmust –, ami piaci, szociális, önigazgató, államminimalista, ugyanakkor nyitott az alternatív gondolatokra. Utóbbi körből mindenkit, szinte még a kereszténykonzervatív ökologistákat is szövetségesnek tekintik. A zöldek, feministák, pacifisták, ökopaxok, autonómok, anarchisták kérdése hasonlíthatatlanul intenzívebben foglalkoztatja Monostorit, Schiffert, Bassát, Jankyt, mint mondjuk Szűröst, Horn Gyulát, Nagy Sándort…

---

Lehet, hogy mégsem olyan kellemetlen a mai ifjúszocialista sorsa? Hatalma, közvetlen felelőssége egy szem sincs. Ugyanakkor Proudhon-tól Marcuse-ig, Bakunyintói Schumacherig, Marx Károlytól Gloria Steinemig oda sorol be, ahová neki tetszik.

• Belföld