Skip to main content

Magyarország, Erdély, hallj új hírt!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Pozsgay-zászlóbontás


Pozsgay Imre elégedettnek látszott az első nekifutás eredményével. (Lehet, hogy titokban szorongott, érdektelenségtől tartott?)

Azóta, hogy múlt év novemberében Pozsgay pártjából kilépett, újabb és újabb hírek érkeztek e mozgalmi készülődéséről. Sokan annyira vadászták már az előjeleket, hogy bizonyos méltatlan eseményeket is vele hoztak kapcsolatba. Így például a két „Vacsa”, a két „centrumpolitikus”, Varga és Vass Csaba „Polgári mozgalom a köztársaságért” néven futtatott vállalkozását.

Hát még amikor hű fegyvernöke, korai MDF-főnöknek kikölcsönzött bizalmasa, Bíró Zoltán is megtért hozzá! Bíró, akit ’89 őszén leváltottak, majd pedig dr. Antall kipécézte magának: Biberachnak, lézengő ritternek nevezte, egy évig tűrte a Fórum-béli labancvilágot. De azután elege lett. „Utánam, aki talpas, kurucág, baloldali népies!” – kiáltotta, és otthagyta a Fórumot.

De szinte senki sem követte a példát. Vizes őszön, hideg télben még kuruc ember sem állhatja a bujdosást, a bizonytalant… Jobb a jó meleg pártház.

Így hát múlt az idő, és szinte már a tavasznak is vége lett, mire beteljesült a jó hír: zászlót bontott Pozsgay!

Pozsgay Imre nem ok nélkül óvatoskodik. Elégszer megégette már magát. Ő mondta ki először, hogy minálunk „a hála nem politikai kategória”. Viszont a totális háládatlanság sem. Csak eljöttek, aláírtak a régi tisztelők, cimborák, patronáltak. Van még némi befolyása, nagy szégyenben már nem marad az egykor majdnem köztársasági elnök.

Érte vagy ellene?

Pozsgay Imre pártok feletti szövetségébe mindenki beléphet, akár párttag, akár nem, akár igazi, akár csak jogi személyisége van. Az alapító nyilatkozat is kellően általános és dialektikus. Nyilván nem akarnak senkit elriasztani már az elején.

Kellően visszafogottak Pozsgay élőszavas kiegészítései is. A rendszerváltással, választásokkal, parlamenttel, helyhatósággal még nincs vége a politikai átalakulásnak – mondotta. A demokráciát kísérő válságjelek, a társadalmi elégedetlenség, a politikai közöny, az apátia vagy éppen a gyűlölködés, legfőképpen pedig a gazdasági krízis nem azt mutatják, hogy a politikai szerkezeten már nincs mit tökéletesíteni. Aki ennélfogva a jelen politikai felállást stabilizálná, hibernálná, az a társadalomnak tesz rosszat, az ország stabilitását ássa alá. Nagyon kell az élő, továbbfejlesztő, demokráciát szilárdító új politikai erő! Ilyen erő Pozsgay szövetsége: a Nemzeti Demokrata Szövetség.

Egyáltalán nincs szükség ilyen erőre – nyilatkozták a politikai pártok, mikor megtudták, mire készül Pozsgay. Ők ugyanis – kölcsönösen az MSZP és az MDF is – attól tartanak, Pozsgay majd tagjaikkal, aktivistáikkal, nagy nehezen bejuttatott parlamenti képviselőikkel igyekszik kiegészíteni seregét. Párt lesz ebből, nem népfront – jósolják a parlamenti pártok.

A közeljövőben az lesz a demokratikus tolerancia legfőbb próbája, hogy mennyire tűrik az ő szervezkedését – jelentette ki Pozsgay Imre. Még mindig jobb, ha ő, a parlamenti szabályokat tisztelő, nagy nyugalmú politikus katalizálja az elégedetlenséget, nem pedig egy demagóg vadember – tette hozzá.

Az ő mozgalmát az is különösen alkalmassá teszi az elégedetlenség kezelésére, hogy nem szűk értelmiségi kezdeményezés, hanem össznépi zászlóbontás. Jó, hogy erre felhívta a figyelmet, mert a múlt heti, Corvin téri találkozó azért inkább értelmiségi összejövetelnek látszott. Semmi sem utalt arra, hogy Pozsgay Imre mélyebb népi merítésre készülődne. Reformkommunista alapon ez ma elég kockázatos vállalkozásnak tűnik. Furcsa lenne, ha a nép élére állva, Pozsgay kezdené kérdezgetni, hová lett a 21 milliárd dollár?

Úgy tűnt, legfőképpen a hozzá hasonlókra, a politikai színtérről időlegesen levonult, de újfajta ideológiai öltözékben talán még aktivizálható, népnemzeti szimpátiájú, művelt reformkommunistákra számít Pozsgay Imre.

A harmadik utas, népi vonalat inkább a szárnysegéd Bíró Zoltán vitte. Újból Lakitelken, a sátorban érzi magát – jelentette ki Bíró. Az illyési, Németh László-i, bibói útmutatások követését ajánlotta. Ami rendben is lenne, csak maga Bíró is elég későn tért a helyes útra. Mindaddig kommunista párti kultúrfunkcionárius volt és maradt, amíg ki nem tették a pártból. Mi ebben a bibói mozzanat?

Anteuszok, herkulesek


A Nemzeti Demokrata Szövetség nem az első mozgalmi vállalkozása Pozsgay Imrének. Sőt, azt mondhatnák, hogy miként a legendái Anteusz titán az erőt adó anyaföldhöz, úgy tért meg Pozsgay – a mi politikai gigászunk – a pártfeletti, össznépi mozgolódáshoz. Ezért nem bírnak vele hosszú távon a különféle pártherkulesek. Pedig épp eleget csapkodták, vagdosták már Pozsgayt.

Aczél György például igazán herkulesi párterővel rendelkezett. Erejét nem az anyaföldből, hanem a Kádárral való meghitt barátságából merítette. És még ő is csak a néhai Hazafias Népfrontig, egy össznépinek kikiáltott testületig tudta hátrabirkózni a derekasan ellenálló fiatal kultuszminisztert. Ott Pozsgay új erőt gyűjtött, és még mindig a pályán van. Aczél meg hová lett?

Igaz, Pozsgay sem ott van, ahol szándéka és híveinek szándéka szerint lennie kéne. Nem az elnöki székben ül. Pedig többek között egy össznépi mozgalom alapításával is felkészült a székfoglalóra. ’89 nyarán – mikor még nem tudta, mi vár rá az év hátralevő részében – létrehozta a Demokratikus Magyarországért elnevezésű mozgalmát. A mozgalom feladata a társadalmi erők integrációja – jelentette ki. Az integrálás, ugyebár, elnöki feladat a demokráciában, az ilyen célú mozgalom pedig elnöki segédmozgalom.

Ebből azonban nem lett semmi. A ’89 őszi népszavazás okozta bódult, sokkos állapotban valahogy el is felejtődött az egész. És a bajok is folytatódtak. Pozsgaynak el kellett szenvednie a ’90-es soproni választást. Ahol egy fideszista „taknyos”, Szájer József bizony alaposan beledöngölte az agyagba a majdnem köztársasági elnököt. Később, az MSZP-n belüli helyosztásnál a filigrán – igaz, karjait az ötvenhetes karhatalomban erősítő – Horn Gyula birkózta le a nála termetesebb Pozsgayt. (De hol lesz már Horn, amikor Pozsgay még mindig itt lesz!)

A múlt év nyarán tartott Király Zoltán-féle népszavazás úgyszintén nem hozta meg a revans lehetőségét.

Pozsgay azonban nem adja fel. Talán majd most, a Nemzeti Demokrata Szövetséggel a szerencsekerék is jó felé fordul…









































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon