Nagy W. András

Nyomtatóbarát változat

Mikor meghallottam, hogy Juhász Pál a hétvégi, budavári liberális összejövetelen az újfajta magyar társadalomépítés programjáról beszél majd, mindjárt tudtam, hogy ezúttal nem úszom meg szárazon. Ilyen című fejtegetést nem lehet a híres csurkai mű, az „Új magyar önépítés” (megjelent a Püski–Magyar Fórum kiadásában 1991-ben) említése nélkül méltatni.

Pedig nagyon nem szeretnék besorolni a csurkológusok közé. Még kevésbé vállalnám, hogy a két építkezőt, a szerzőket direktben egymásnak eresszem. Szabadelvű képviselőnk – nem úgy, mint Csurka – bizony elhanyagolta az „önépítés” alanyi vonatkozásait. Egyszóval, verekedéshez Juhásznak (167/55) Csurkát ellenfélként nem ajánlanám. Evezzünk is át békésebb vizekre!

Zamárdi

A Balaton szelíd, zöld vizére például. Melynek partjához közel, orgonasövénnyel, olajbokrokkal rejtett házikóban, az Új magyar önépítés legelső, szamizdatkiadása készült. Egy kötetben egyébként a monori tanácskozás hét másik előadásával. Monoron, 1985 júniusában, egy sátor alá ült vagy ötven népies, nemzeties, posztmarxista, preliberális értelmiségi, és megtárgyalta, mit lehetne tenni a kádárizmus ellen.

Az erről szóló, csúf kis stencilpapír kötet nem véletlenül kezdődik Csurka írásával. Nála jobban kevesen tudták jellemezni és ostorozni a későkádárizmus morálhigiénés állapotát, az általános ülepedést, sivárodást, vállvonogató öngyűlöletet, nihilista konzervativizmust. Ezt az állapotot, mondja Csurka, az idézte elő, hogy ’56 után a magyar társadalom fő tömegei a régi ellenforradalmi idők bevált fegyveréről, a passzív rezisztenciáról is lemondtak.

Az Új magyar önépítés, ha úgy vesszük, kétségbeesett kiáltás, főleg az értelmiségiekhez: legalább egy kicsit szedjék már össze magukat! Aki nem merészeli kihívni a politikai hatalmat – és ki merészelte ebben az időben? –, legalább a családjáig jusson el, a gyerekét védje meg az iskolai hatásoktól.

Értettük mi, zamárdiak, Demszky meg a többiek, nagyon is értettük, miről beszélt Csurka. Mert házunk baloldali szomszédja egy nyári úttörőtábor volt. Mi lesz, ha valamelyik kis kíváncsiban, Timurkában, Oleg Kosevojkában egyszer csak felötlik: kik ezek a szomszédok, hogy fényes nyáridőben, vakmelegben, víz és nap helyett örökké csak odabent, lehúzott redőny mögött, lámpafénynél berregtetnek valamit? Egyszóval, féltünk. Csak nem épp a jövő nemzedékén bukunk meg? Féltünk, persze a többi szomszédtól, a korai vállalkozófélétől meg az odébb lakó doktor bácsitól is.

A család után Csurka a társadalom önépítésére tér át. Szomorú együttérzéssel beszél a földjétől, falujától, kultúrájától megfosztott, ingázó, szállókon tengődő belföldi „vendégmunkásról”. És beszél, hatalmas gyűlölettel, a legfőbb rosszról, a rendszert kiszolgáló, nyegle, korrupt, parazita, csermanekista álértelmiségiről.

E két rossz közé szorultak be a „tisztességes és jóakaratú” emberek, nem tudni, mennyien. Ebből a szorultságból kell őket kisegíteni az önépítés során. „Ezek a zamárdi szomszédok, a szerző-mozgó vállalkozó meg a doktor bácsi lesznek” – ötlött fel bennem. „Akik úgy látszik, mégsem jelentik fel a magunkfajtát!” A fene gondolta volna, hogy nem róluk, hanem a kijelöléssel keletkező „keresztény nemzeti középosztály” korai definíciójáról volt szó Csurkánál.

A mai tudós politológus vagy szellemtörténész persze könnyen kimutathatja, mi minden utalt már a ’85-ös meg a korábbi keltezésű önépítő gondolatkezdeményekben is a mostani, radikális jobboldali Csurka-mennydörgésekre. Erről akkoriban az is elterelte a figyelmünket, hogy túlnan, a bakonyi hegyekben tényleg megállás nélkül dörgött, villámlott. Nem az ég, hanem a tankok, az ágyúk, a gyakorlatozó szovjet hadsereg.

Ebben a fenyegető környezetben az „Önépítés” a jó, a testmeleg, az oltalomra és rejtegetésre érdemes dolgok közé számított. Ezt az érzést az is erősítette, hogy Csurka a „szeretet programjaként” hirdette az elképzeléseit. A fene se gondolta volna akkoriban, hogy pár év múlva azt kell találgatni, vajon ez a szeretetár nem az emlékezetes „szeretetteljes fajvédelem” irányába folydogál-e.

Alászállott demokrácia

„Bekövetkezhet egy olyan helyzet, amikor egy esetleges, véletlen, csodaszerű kedvező változással sem tud élni a nemzet, mert nincs hozzá elég emelt fej, önálló elme, nincs hozzá elég tiszta lélek” – jósolgatja keserűen Csurka 1985-ben.

A csodaszerű változás – ha ugyan adósságlevélbe csomagolt jó öreg parlamenti demokráciánk eljövetelét csodának mondhatjuk – azóta bekövetkezett. És, jól mondta Csurka, tényleg nem nagyon tudunk élni vele. Nemcsak azért, mert nyomorgunk, hanem mert túlságosan „mély barázdát vont a szabadság hiánya” a nemzet arcán.

E prófécia senkire olyan jól nem illik, mint magára a prófétára, Csurka Istvánra. Aki láthatóan nem hajlandó felvenni a demokratikus választásban győztes, többségi, kormánypárti politikus pozícióját. Ragaszkodik hozzá, hogy őt és övéit elnyomják, nem hagyják élni a vesztesek, a kisebbségben maradtak. Kénytelen hát folytatni az általános mozgósítást, a globális prófétálgatást, a panaszos, mérges, követelőző ideológiatermelést.

A kormánypárti pozíció talán tényleg nem költőnek való. Hiszen mit kéne csinálnia, ha csinálná? Venni egyik gyakorlati problémát a másik után, egyedileg munkálni a darabokat, kiválasztani a tárgyhoz illő szociális technológiát, horizontális hálózatokat szőni, hogy széltében is terjedhessen a demokrácia.

Ezeket az építő és kormányzati ízű kifejezéseket persze már nem Csurkától, hanem – milyen paradox! – az ellenzékitől, Juhász Páltól vettem. Eszközökről van szó, mondja a tudós agrárgazdász, melyek révén megfékezzük az intézményeket, és eljutunk a célhoz, az önmagát építő szabad individuumhoz. Amelyről sokszor elmondják, hogy Magyarországon nincs hagyománya és nincs is rá kereslet. Pedig igenis van, mondja Juhász. Még a kádári torz második, harmadik gazdaság is ezt bizonyítja. Lenne hát miből építkezni. Csak ezzel párhuzamosan le kell bontani a szocialista fő vívmányokat, a különféle újraelosztó monopóliumokat. Ezekkel az a baj, hogy szinte már összenőttek velünk, és a mostani nagy nyomorúságban még nehezebb menekülni tőlünk. De ahogy megszabadulunk ezektől az állampárti szörnyszülöttektől, úgy épül majd a szabad vállalkozás, a szabad individuum, a szabad társadalom! Ami persze fordítva is áll, abban a mértékben, ahogyan…

Így beszélt a tudós liberális. Nekem meg közben az járt a fejemben: ha minálunk az ellenzéki ilyen jól ismeri a kormánypárti tudományt, a kormánypárti meg ennyire ragaszkodik az ellenzékies prófétáláshoz, akkor miért nem cserélnek helyet?

• Belföld