F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Mi volt az első reakciód, amikor a hírt meghallottad?

Fodor Tamás: Amikor az ember a konzervatív nemzeti gondolat térnyerését látja, pánikhangulat fogja el. Én legalábbis ezt tapasztalom magamon. Csak húzódom vissza, és nem tudom, hol a vége; és szorongás tölt el. Hiszen minden lépésnél nem lehet konfrontálni, holott minden lépésük konfrontálásra késztet. Én megpróbálom empátiával szemlélni a kormányzat lépéseit is. Nem ítélkezem mindjárt az első pillanatban. De az a helyzet, hogy a kormányzati lépések mögött mindig ugyanazt az együgyű motívumot látom: minden pozíciót megszerezni. Ebben egy olyan paranoiát vélek felfedezni, amely csak azért akar pozíciókat szerezni, hogy ne szerezze meg más. A másik ember beteges viselkedésének a felismerése énbelőlem is beteg reakciókat vált ki. Menekülési reakciót. Tömören fogalmazva: vagy megszokom ezt a dolgot, vagy megszököm. Nagyon félek, hogy a megszökés lesz az alternatíva.

Beszélő: Hova lehet megszökni?

F. T.: A korábbi évtizedekben gyakorlatilag szintén szöktünk, de maradtunk az országon belül. Tehát ez a szökés a margón kívüliséget, a belső emigrációt jelentette. De azt gondolom, hogy most már talán elmúlt annak az ideje, hogy egy létező másfajta gondolkodásmód belső emigrációt váltson ki. Márpedig azt látom, hogy belőlünk belső emigrációt vált ki, és nagyon félek, hogy akinek mozgási lehetősége van – tehát például a művészek egy része –, a külső emigrációt fogja választani. Mert egyszercsak azt látja, hogy visszaépülnek azok a mechanizmusok, amelyek az előző rendszert jellemezték, és egy klientúra kialakítását célozták. Aki a rendszer kliense, az bármit csinálhat, mert ellenőrizhető, mert függ tőle. És ebben rejlik a legnagyobb veszély! Az emberek, a művészek, a kultúra dolgozói ezt felismerik, és villámgyorsan építik ki a kliensi hálózatot azzal, hogy biztosítják a rendszert a hűségükről. Ez még nem lenne önmagában baj, csak a következményei okoznak gondot. Olyanfajta öncenzúra lép be, ami rosszabb, mint a külső cenzúra. Az ember maga is elhiszi, hogy amit csinál, az helyes, hogy ahogy gondolkodik, az helyes, és igyekszik tetszeni. A művészre általában jellemző, hogy tetszeni akar. Csak nem mindegy, hogy kinek. A hatalomnak-e vagy a közönségnek, amely persze nem mindig azonos a konkrét közönséggel.

Beszélő: Mészáros Tamás interjújából, amelyet a leváltott igazgatóval készített, furcsa módon az derült ki számomra, hogy Csiszár Imre is a régi reflexeknek megfelelően alakította a stratégiáját. Amikor bajban volt, baráti alapon Horváth Balázshoz fordult; a rendszerváltást követően minden miniszternek írt egy levelet, amelyben meginvitálta őket a színházába stb.

F. T.: Ebben vitatkoznék veled. Ez természetes, ugyanis a Nemzeti Színház maga sem egy teljesen normális képződmény; egy általunk kedvelni vágyott rendszerben. Mert eleve kizárólagosságot hordoz magában, ő a Nemzeti Színház, a kedvenc, akit el kell halmozni. Nincs a versenyben. Ez a „nemzeti színházak” sajátossága. Egy tulajdonosa van, a miniszter. Ő nevezi ki az igazgatót, tehát ez egy normális kliensi rendszer. Én ezért nem szeretem a „nemzeti színházat”, mint műfajt. Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy a magyar nyelv meg a magyar színjátszás kialakulásával az a követelés, hogy létezzen egy nemzeti színház, történelmileg jött létre, és ilyen módon elfogadható. Sőt etalont jelenthet. Nagyon helyeselném, ha etalont jelentene a műgonddal, a minőséggel, a munkakörülményekkel, a fizetésekkel kapcsolatban, és követendő példát jelölne ki a többi színház számára. Azt példázná, hogy így kell a színházakkal bánni, önkormányzati testvéreim! Ha ez így lenne, jó lenne.

De a mi esetünkben nem erről van szó, mert a mi Nemzeti Színházunk lepusztult, és a gazdái szerint nem kell a műgondot és a minőséget képviselnie, hiszen béremelést sem kapott. Tehát ugyanaz a kérdés, mint az élet összes többi területén: hogyan lehet érvényesíteni a kedvenc értékeinket. Ezeket a törekvéseket például azon a tervezeten lehet lemérni, amelyet több, a „nemzeti centrumhoz” közel álló szervezet és társaság terjesztett elő arról, hogy milyen legyen az új Nemzeti Színház. Én ezt olvastam, és bátran állíthatom, hogy agyrém. Mindent elő kell írni, még azt is, hogy kik rendezzenek ebben a színházban, milyen legyen az épület külseje, milyen legyen a műsorpolitikája és kik játszanak benne. Ez egy karikatúra, de jelzi, hogy milyen vonal felülkerekedésére lehet számítani.

Beszélő: Ha a Nemzeti Színház egy olyan kivételes intézmény, amilyennek leírtad, akkor miért nem fogadható el, hogy az uralmon lévő kormány a maga eszményeit akarja benne érvényesíteni?

F. T.: Ez attól függ, hogy a nemzetinek mi a tartalma? Ha az a tartalma, amit ma sokan tulajdonítanak neki, tehát, hogy kirekesztő, hogy a nemzeti gondolat egyedüli letéteményese, akkor a Nemzeti Színház kormányszínház. Elképzelhető, hogy a kormány fönntart egy színházat, csak nem tudom, kinek a pénzén? Mert ez bizony az adófizetők pénze. És szélesebb értelemben az adófizetők a nemzet, vagyis a nemzetben egyidejűleg jelen lévő sokféle kultúra és sokféle érték. Ha a Nemzeti Színháznak egy egész országot kell jelképeznie, akkor ennek a sokféleségnek helyet kell kapnia a falai között. Ezt csak valamilyen konszenzussal lehet elérni. De hogy lehet konszenzus ott, ahol a miniszter közvetlenül irányít? Ugyanakkor elismerem, hogy a miniszter jogosan rendelkezik annak a pénznek a felhasználásáról, amit ő ad. Tehát akárhogy is védem a „nemzeti színház” gondolatát, végül is oda kell kilyukadnom, hogy egy olyan nemzeti színház, amely ennyire ki van emelve a nemzeti konszenzusból, nem lehet más, csak kormányszínház.

Beszélő: A változtatás iránti igény a színház egyes tagjai részéről is megfogalmazódott.

F. T.: Az általam vázolt helyzet igen kedvező azoknak a színészeknek és más színházi művészeknek, akik szerepzavarban élnek. Hadd lépjek ki a színházi miliőből és hadd hivatkozzam arra, hogy a magyar irodalom mindig is szerepzavarban volt. Fölvállalta a váteszi szerepet, és fölvállalta a politikusi szerepet. És ez anakronisztikussá válik egy idő után. A művész politikai szerepvállalása deformálhatja művészetét. Elkezd ágálni, vagyis hangosabban beszélni a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Elkezdi a mellékszíneket kiszűrni magából, az életet beteggé sorvasztani. Együgyűvé, egyhúrúvá válik, egyetlen tendencia szolgálatába állítja, egyetlen tendenciába töri bele az életet, a megmagyarázhatatlan dolgokat, a véletleneket. Szükségszerűvé silányítja az élet tarkaságát. Az a színész, aki ilyen jellegű váteszi, irodalmi drámákban kezd el játszani, tézisdrámákban, ahol lefoszlanak a hős esetleges, emberi tulajdonságai, maga is kezdi elveszíteni az életszerűségét, és rettenetesen „pozitívvá” válik. Hadd említsem példaként a Nemzeti Színház tehetséges színészét, akit én mint színészt nagyon szeretek, Sinkovits Imrét. Sokat dolgoztam vele szinkronrendezőként olyan amerikai filmekben, ahol modern figurát kellett eljátszania. És megfigyelhettem, hogy kitűnően lehetett vele dolgozni, mert „felelőtlenül” színjátszott. Elfogadta a modern eszközökkel játszó amerikai színészt, tökéletesen belebújt a bőrébe, és nagyon jó volt.

Kitűnően játszott Shakespeare-darabokat is – én most végig szándékosan filmszinkronokról beszélek – mert felelőtlenül feladta a színészi, váteszi, közéleti szerepét. Viszont abban a pillanatban, amikor a Nemzeti színpadán nemzeti módon játszik, elveszti az életszerűségét, a tehetségét, a színeit, mindazt, amit én egyébként becsülök benne. Amikor pedig politikai szerepet vállal, akkor katasztrofális a szerepjátszása. A színész nemcsak a szerepeiben van jelen, hanem állandóan dolgozik az image-én is. Tehát az életművét építi folyton. Egyes ismert színészek rettegnek attól, hogy ezen az image-en valahogy folt esik, hogy esendőnek látszanak. Tehát nem mernek kilépni belőle, mert félnek, hogy csalódást okoznak. Az ilyen színészek nem képesek alárendelni magukat a figurának. Ezért aztán nem szeretik a rendezői színházat, mert a rendező hajlamos figyelmen kívül hagyni az image-üket. Be kell vallanom, van ebben igazság. Kevés az olyan rendező a pályán, aki egyensúlyt tud teremteni az eljátszandó figura és a színészi egyéniség között, aki a színész személyiségéből kiindulva próbálja felépíteni a szerepet. De nem a csinált image-ből, hanem az emberből, aki eljátssza a másik embert. A küzdelem a rendező és a színész között azért a figuráért, akit el kell játszani, a színházi munka természetes része. A baj akkor kezdődik, ha ebbe a küzdelembe kívülről beleszól a politika, és eszmények, tendenciák érvényesítésére serkent. Mert abban a pillanatban Sinkovits Imre csak azokat a szerepeket tartja magához méltónak, amelyek hasonlítanak a Mózeshez. Ekkor támad kedve a színésznek a küzdelem vállalása helyett megfúrni a rendezőt. (Jó színészekről és jó rendezőkről beszélek.) Így került sor annak idején Zsámbéki Gábor és Székely Gábor megfúrására. Igaz, így jött létre Magyarország legjobb színháza, a Katona József Színház, amely a színházi élet nemzetközi piacán megmérettetett és súlyosabbnak találtatott mint a Nemzeti Színház. Ez a színészi háttere ennek az ügynek, hiszen szerepet játszott Csiszár leváltásában is.

Beszélő: Mi játszott szerepet még?

F. T.: Csiszár nem makulátlan. Bizonyára ebben a helyzetben egy sokkal energikusabb, hajlékonyabb és ugyanakkor határozottabb színházvezetői egyéniségre van szükség. De ennek az egyéniségnek mindenképpen a színházi világon belüli figurának kell lennie, aki alkalmasságát a gyakorlatban már bizonyította. Úgy tudom, a szakma egyetértésre tudott volna jutni Schwajda György személyében, mert ő elég energikus és rátermett ahhoz, hogy a Nemzeti Színházat vezesse. Hozzá kell tennem, hogy Schwajda és Csiszár nagyon jó viszonyban vannak, hiszen hosszú évekig dolgoztak együtt Miskolcon. Engem is sok minden köt Csiszár Imréhez, mégsem vagyok elfogult a javára. De azt látom, hogy képes megfogni az embereket. Márpedig én csak olyan színházban hiszek, ahol személyiségek hatnak személyiségekre – ahol tekintélyt csak a személyiségek egymás közötti – ha úgy tetszik – küzdelme, de mindenképpen kapcsolata adhat. Ha politikai biztost neveznek ki a színház élére, akkor világosan látjuk, amit a Nemzeti Színház egyik színésze is megfogalmazott: itt politikai döntésről van szó. Az új miniszternek új igazgatóra van szüksége. Világossá kell tehát tenni, hogy ez egy politikai harc, politikai kinevezés, és nem szakmai alkalmatlanságról van szó. Ami ebben az ügyben teljes marhaság. Mert ami Ablonczy Lászlóban, amennyire én ismerem, pozitívum, az annyi, hogy sok színházi előadást látott már. De ezzel valószínűleg senki nem törődött a kinevezésekor. Sokkal többet nyomott a latban, hogy a Magyar Fórum hivatalosan jegyzett főmunkatársa. Ezek a motívumok teszik tönkre a színházat. Lehet, hogy így nemzeti lesz, de megszűnik színház lenni.

Beszélő: Függetlenül az ügy politikai hátterétől, elképzelhetetlennek tartod, hogy Ablonczy László alkalmasnak bizonyul a posztjára?

F. T.: Nem mondhatom egy emberről, aki még nem csinált semmi rosszat a szakmában, hogy eleve alkalmatlan. Azt tartom csak luxusnak, hogy a Nemzeti Színház élén, ebben a nagyon nehéz időszakban így próbálkozzunk. Tudniillik meg kellene ismerkednie a szakmával. Az nem megoldás, hogy egy tanácsadó testület fogja segíteni a munkáját. Éppen azért nem, amit próbáltam elmondani a személyiség közvetlen hatásáról az alkotási folyamatban. A színházi szakma évtizedek óta harcol, hogy ne komisszár legyen a vezető. És inkább az igazgató alá legyen rendelve egy menedzser, egy színházi főtitkár. Mert az ellenkezője teljes egészében a szovjet rendszer továbbélése. Annak a rendszernek, amely létrehozta a főrendező intézményét, mert egyszerűen nem tudta megkerülni azt a tényt, hogy a színházat művészeknek kell irányítani. Viszont föléjük helyezett egy adminisztratív igazgatót. A színháznak normális körülmények között egy vezetője van, aki vállalja a művészi arculat kialakítását. Neki az utolsó szögig ismernie kell a színházat, és a portással is közvetlen kapcsolatot kell létrehoznia. Mert a színház komplex művészet, és ott az utolsó színpadi munkás is a művészi folyamat részese. Éppen ezért, bár némi esélyt szeretnék neki adni, nem hiszem, hogy Ablonczy jó igazgató lesz. Ahhoz konszenzusos embernek kellene lennie, nem puccsal kellett volna idekerülnie, és nem egy meghatározott világnézetet kellene képviselnie. Én tartok tőle, hogy ez neki is rossz, és még ha született tehetsége volna is egy színház vezetésére, akkor sem fogja tudni kamatoztatni, mert a megbízóival szemben olyan hatalmas várakozásoknak kell megfelelnie, hogy ez állandó túlteljesítésre fogja ösztönözni. Jelenleg, ha jól tudom, a Nemzeti 22 repertoáron lévő darabja közül 11 magyar. Ha ezt túlteljesíti egy olyan nemzet színháza, amelynek sajnos nincs nemzeti drámairodalma, az katasztrófához vezet. A Nemzeti Színház szerintem akkor jár el helyesen, ha nem kizárólagosságra tör, hamem mindazokat az értékeket preferálja, amelyek napi jelenléte kívánatos egy nemzet életében. Ezt pedig nem a szerző nemzeti hovatartozása szabja meg.

Beszélő: Ha Ablonczy László olyan munkatársakkal fog együtt dolgozni, akik az övéhez hasonló eszményeket vallanak, akkor nem feltétlenül kell komisszárrá válnia.

F. T.: A dolog nyilvánvalóan szerződtetésekkel fog kezdődni. Tehát egy olyan társulat jön létre, amelyben az elsőrangú szempont az lesz, hogy ki milyen kliensi viszonyt alakít ki az új vezetéssel. És ez bizony szürkíteni fogja a palettát. Nem fog tudni Romeo és Júliát játszani a színház. Mert hiányozni fognak azok a színek, amelyek az életet adják.

Sajnos a személyi kérdések játszották a döntő szerepet. Mással nem tudom magyarázni, hogy miért kellett ilyen gyors döntést hozni, és miért nem hallgattak a szakmára, amelyik nagyobb türelmi időt adott volna. És ebből a szempontból Sík Ferenc személye is fontos, hiszen az is hozzájárult a gyors leváltáshoz, hogy Csiszár nyugdíjazta őt. Be kell vallanom, hogy nekem Sík Ferenc művészetéhez nem sok közöm van, mert közelről láttam, hogy hogyan készül egy darabra, és abban bizony a műgond nemigen volt felfedezhető. Ez önmagában is mutatja, hogy nem szakmai vagy minőségi kérdésekről van szó, hanem arról, hogy kiket rendezett és kikkel van jóban.

Beszélő: Vajon az ilyen beavatkozások során a politika nem támaszkodik-e a színház egyes tagjainak a kényelemszeretetére?

F. T.: A politika természetesen igyekszik ezt a lehetőséget is kihasználni, de hogy például az általam említett színészeknél puszta kényelemszeretetről volna szó, azt kétlem. Inkább arról, hogy az általuk felépített image túlságosan rájuk sült, halott királyokká váltak. Talán annyiban van igazad, hogy azt a kudarcokkal terhes küzdelmet szeretnék megspórolni, ami gyöngyöt terem, mert félnek a kudarctól. De nem a munkától!

Beszélő: Elmondtad, hogy miért nem tartod elfogadhatónak azt, ami történt. De a jövőre nézve mi következik mindebből?

Én temetek. Nem a Nemzeti Színházat, hanem azokat az értékeket temetem, amelyek így nem kaphatnak hangot, azokat a művészeket, akik így méltatlan körülmények közé kényszerülnek, azokat a törekvéseket, amelyek elenyésznek. És temetem azokat a műveket, amelyek a félelem miatt nem jönnek létre. A figyelmeztetéstől, hogy vigyázz pajtás, mert így jársz te is. Attól, hogy az emberek csak széttárják a karjukat, és már nem is artikulálják, amit mondani szeretnének. Ez a helyzet megint kikényszeríti a nem érdemes fejjel a falnak menni bölcsességét, és újra megszüli azt a szép magyar mentalitást, amit évtizedeken át úgy csúfoltak, hogy társadalmi közmegegyezés.

• Beszélő