Skip to main content

Bécsi szelet magyar módra

Vissza a főcikkhez →


Olvasva a híradásokat a kormány múlt csütörtöki üléséről, magam elé képzeltem a minisztereket; amint lelkesen eldöntik – egyhangúan, így a jelentés –, hogy „Ez kell a magyarnak!”. Igazuk is van, már eddig is kár volt annyit vacakolni. Bele kell vágni – aztán majd meglátjuk.

Ha már benne voltak, gondolom, úgy érezték, ha már a december 20-i hét feltételnek nem tudtak eleget tenni, illenék válaszolni valamit a Fővárosi Közgyűlésnek – annál is inkább, hiszen korábban még az volt az álláspont, hogy Budapest nélkül, Budapest ellenére nem lesz világkiállítás. Nos, a válasz megszületett. „A kormány Budapest főváros és kerületei részére hozzájárulásuk arányában biztosítja részvételüket a világkiállítás megvalósításában.”

Gyönyörű mondat. Első olvasatra azt mondja, hogy a főváros és a kerületek annyira vesznek részt az Expo megrendezésében, amennyire részt vesznek. Mélyebben belegondolva viszont annyit jelent, hogy a magyar kormány világkiállítást óhajt rendezni Budapesten, Béccsel közösen, akár tetszik ez az önkormányzatoknak, akár nem. Mégpedig oly módon kívánja ezt megtenni, hogy ha a Fővárosi Közgyűlés a valós igényekhez képest jócskán csökkentett, évi 47 milliárd forintos költségvetéséből – amely messze elmarad a szükséges 60 milliárdtól – például a szakközépiskolák bezárása révén felszabadít forrásokat, és bedobja a kalapba, akkor felírhatja a nevét a zászlóra (beleszólásról akkor sincs szó). Hasonlóképpen a kerületek, ha mondjuk hagyják a – világkiállítási szempontból amúgy is csak zavaró – szegényeiket éhen halni, és a szociális alapjukat befizetik a nemes célra. A sok „lég” mellé, amelyet erről a tervezett világkiállításról eddig olvashattunk, felsorakozik tehát az is, hogy nem városok rendezik, hanem először e rendezvények történetében egy város és egy ország, Bécs és Magyarország.

Tavaly nyáron, amikor azon folyt a vita, hogy legyen-e gyorsan új önkormányzati törvény, és az volt mellette a legfőbb érv, hogy lehetetlenség tovább élni ebben az országban a tanácstörvény szerint, még azt hittem, arról van szó, hogy a posztsztalinista állam helyére egy demokratikusan szervezett berendezkedés kerüljön. Olyan demokratikus szervezet, amelyben a helyi ügyeket a maguk gazdálkodási és egyéb önállóságát bíró ÖNkormányzatok intézik. Amikor látnom kellett, hogy a különféle kiegészítő törvények és törvénytervezetek egyre-másra igyekeznek elvonni jogköröket az önkormányzatoktól, a választott testületektől, már gyanakodni kezdtem: itt bizony nem rendszerváltásról, hanem a régi átfestéséről és átmentéséről van szó. Most; hogy a kormány – a maga vagy mások? – önös céljai elérése végett egyszerűen ki akarja magának sajátítani Budapestet; be kell látnom, hogy a valóság ismét túlszárnyalta a képzeletet.

Amikor a korábbról magát átmentett ipari lobby – vagy talán maffia – elemi érdekeiről van szó, akkor semmi sem számít, sem a törvények, sem az ígéretek, sem a nép, sem a nemzetgazdaság, csak és kizárólag a hatalom és az abból eredő haszon. Hónapok óta folyik – közpénzből – az egyoldalú, félrevezető propaganda a televízióban és az írott sajtóban arról, milyen jó is az a „vállalkozási alapokra helyezett” világkiállítás, de érdekes módon senki sem beszélt arról, mennyit fizetnek a vállalkozók azért, hogy megrendezhessék az eseményt. Persze, hogy nem, hiszen a vállalkozás csak annyit jelent, hogy kiszedetik az állammal, a parlamenttel a pénzt az emberek zsebéből – például a kamatadóhoz hasonló, jó kis világkiállítási konstrukcióval. A munkanélküliség megoldását emlegetik, de szemérmesen hallgatnak arról, hogy a borsodi kohászból és a munka nélkül maradó téeszalkalmazottból nehezen fognak budapesti munkaerőt varázsolni.

Bécs, mint azt az április 20-i Népszabadság jelenti, fenntartja magának a jogot, hogy július 31-ig visszalépjen a világkiállítás megrendezésétől Nem az osztrák kormány, nem az osztrák parlament dönti el tehát, akár a bécsi önkormányzat ellenében is, hogy lesz-e Expo vagy sem. Nálunk viszont – a régi jó sztálinista recept szerint – a kormány dönt, a parlament bólint, a főváros pedig haptákba vágja magát.

Vajon nem mond-e ez ellent az Önkormányzati Törvénynek? Végül is ki vállalja a felelősségét azért, milyen lesz ez a város 5-10-20-100 év múlva? Ha a fővárosi közgyűlés szava nem döntő egy ilyen, a városképet, a városszerkezetet évtizedekre meghatározó kérdésben, akkor vajon mit jelent az önkormányzat szóban az, hogy ÖN?

S vajon mit jelent e szócska azok szerint, akik az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló törvény tervezetébe beleírták a 28. paragrafust, mely szerint:

(1) A bizottság a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet kezelésébe adja: (…)

b) a világkiállítási övezetként kijelölt területen lévő fővárosi és kerületi tanácsi közüzem kezelésében lévő beépítetlen földet, parkot, teret és más közterületet (…)

Ezek a törvénytervezők azokat a területeket akarják visszaállamosítani, amelyek az Önkormányzati Törvény 107. §-ának (1) bekezdése b) pontja szerint az önkormányzat tulajdonába kerülnek. A terv világos: kihasítanak egy jó darabot a fővárosból, ott megrendeznek egy világkiállítást a közvetlen hasznát bezsebelik, s a romokat visszadják az önkormányzatoknak, kezdjenek velük, amit tudnak. Mi ez, ha nem a jó régi osztogató-fosztogató szocializmust építő népi demokrácia?






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon