Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Mivel érvelnek a világkiállítás megrendezése mellett? Az érvelés középpontjában az áll, hogy a világkiállítás lökést adna az ország modernizációjának, a külföldi tőke bevonásának, az infrastruktúra halaszthatatlan megújításának, az ország világgazdasági integrálódásának. Módot adna emellett Budapest halaszthatatlan rekonstrukciójára, új déli városközpont kialakítására. A világkiállításhoz szükséges beruházások új munkaalkalmakat teremtenének.

Megalapozott várakozások-e ezek? Bizonyos értelemben igen. Ha megszületik a világkiállítás melletti döntés, s Magyarország belefog a megvalósításba, akkor minden bizonnyal elindítanak egy sor jelentős infrastrukturális beruházást, számos vállalkozás valósul majd meg külföldi tőkéből, s az akciók során új munkaalkalmak is létrejönnek. Vajon aki ellenzi a világkiállítást, az ezt nem akarja? Vajon – mint ahogy azt oly sokszor halljuk – el akarna szalasztani egy „soha vissza nem térő alkalmat” a felsorolt kedvező folyamatok kibontakoztatására?

Van más lehetőség

Nem, aki ellenzi a világkiállítást, nem azokkal a kedvező folyamatokkal áll szemben, amelyek kibontakozását a világkiállítástól várják. Abból indul ki azonban, hogy nem a világkiállításon keresztül vezet az egyetlen út az ország modernizációjához, a fejlett infrastruktúrához, Budapest rekonstrukciójához. Csak több közül az egyik lehetséges út, és nem is előnyösebb, nem hatékonyabb, környezeti és szociális szempontból nem kedvezőbb, mint más utak.

Tucatnyi országban végbement a gyors modernizáció világkiállítás vagy más hasonló monstre rendezvény nélkül is. Az elmúlt két-három év tapasztalatai azt mutatják, hogy Magyarországon is megvan erre a lehetőség: hazánkban a magánvállalkozások ezrei, tízezrei jöttek létre, és gyors fejlődésük – ha csak részben is – ellensúlyozta az állami szektor hanyatlását. A kormány ellentmondásos viselkedése ellenére a nyugati tőke érdeklődése nagyobb, mint bármely más kelet-közép-európai országban. Megjelentek Magyarországon a legnagyobb amerikai iparvállalatok. Világkiállítástól függetlenül vezető cégek versenyeznek a magyar telefonhálózat modernizálásáért, felmerült a „déli autópálya” megépítésének ötlete. Nincs okunk kételkedni abban, hogy felgyorsulnak e folyamatok, ha a kormányzati magatartás egyértelmű, és rendezettek a tulajdonviszonyok. A világkiállítás révén megvalósított modernizáció, tőkebevonás, integrálódás viszont kedvezőtlenebb lenne a sok ezer, sok tízezer kis- és közepes magánvállalkozás, sok száz jelentős külföldi tőkebefektetés talaján kibontakozó fejlődésnél.

A világkiállítás ugyanis térben és időben koncentrált, technikailag az általános magyar színvonaltól elszakadó fejlesztésekre mozgósítja a magyar vállalkozókat és a külföldi tőkebefektetőket. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy kialakul az országon belül egy, a harmadik világból jól ismert sziget, ahol modern technológia, munka- és üzemszervezés uralkodik, az ennek megfelelő jövedelmekkel és életmóddal együtt, miközben az ország egészében folytatódik a gazdasági leépülés és az életszínvonal csökkenése. Ha viszont a modernizáció és külföldi tőkebevonás időben és térben egyenletesebben, terítetten mégy végbe, akkor a szigetképződés és az ezzel együtt járó súlyos szociális feszültségek elkerülhetők.

Emiatt az – érthető módon mind gyakrabban felhozott – foglalkoztatási érv sem különösebben meggyőző. Nem a világkiállítás az az útja a modernizációnak, amely a magyar munkaerő-felesleg felszívására alkalmasabbnak ígérkezik, mint más utak. Éppen ellenkezőleg: a világkiállítás viszonylag kevés új munkaalkalmat teremt belföldön, s jórészt olyan szakmákban, amelyekben Magyarországon viszonylag kevés lesz a munkanélküli.

Kiemelt nagyberuházás

Mindenekelőtt azonban azért kedvezőtlenebb, ha a világkiállítás révén gyorsítjuk fel a modernizációt, mint ha a a másik lehetőséget választjuk, mert az szoros határidőhöz köti, óhatatlanul meg is drágítja a fejlesztéseket. A világkiállítás óhatatlanul „nemzeti üggyé” válik. Az ország jó híre áll vagy bukik majd azon, hogy sikerül-e a beruházásokkal időben elkészülni, a létesítményeket rendeltetésszerűen működtetni. Ilyen kiemelt fontosságú feladatnál aligha kerülhető el, hogy szinte számolatlanul szórják rá a pénzt. Így volt ez korábban is minden politikailag fontosnak ítélt, kiemelt fontosságú fejlesztésnél Sztálinvárostól Jamburgig – miért lenne ezúttal másképpen?

Az időbeni koncentráció emellett csökkenti a fejlesztésekben a magyar kivitelezők és növeli a külföldi kivitelezők részesedését. Kedvezőtlen azért is, mert kiegyensúlyozott gazdasági fejlődést kívánunk, ám az ennek megfelelő prioritások, sorrendiség helyett más prioritásokat, más sorrendiséget kényszerít ránk akkor, amikor arról kell dönteni, hogy miképpen osszuk el szűkös – és az 1995-ig előttünk álló években még biztosan nem bővülő – erőforrásainkat.

Azt mondják, hogy egy vállalkozásbarát gazdaságpolitikának támogatnia kell a világkiállítást. De vajon egyedül a világkiállítás nyit tág teret a magyar vállalkozás számára? A világkiállítás a magyar vállalkozókat és a külföldi tőkebefektetőket olyan fejlesztések felé tereli, amelyekhez költségvetési pénzt, illetve kormányzati garanciákat kívánnak, ahelyett hogy olyan fejlesztésekre törekednének, amelyek ilyesmi nélkül is jövedelmezőnek ígérkeznek. Hogy a különféle magyar munkavállalói érdekképviseletek, vállalkozói szövetségek Palotás Jánossal az élen a világkiállítás mellett vannak, az természetes dolog, hiszen a vállalkozók a világon mindenütt biztonságos, jól fizető állami megrendelésekre vágynak, az adófizetők pénzéből igyekeznek biztos bevételre szert tenni. Bolondok is lennének a vállalkozók képviselői, ha nem mozgatnának meg minden követ a világkiállításért!

Aki viszont a gazdasági fejlődésben szükséges kedvező irányú fordulatot minél kisebb lakossági terhek mellett szeretné elérni, annak nem ezt a szempontot kell követnie. Két fejlesztési út, két modernizációs lehetőség, két tőkebevonási alkalom közül azt kell támogatnunk, amely saját lábukon megálló, jövedelmező vállalkozásokra épül, és nem azt, amely fenntartja a vállalatok állammal való összefonódását.

Ha abból indulunk ki, hogy modernizáció, gazdasági fellendülés világkiállítás nélkül is lehetséges, akkor az újonnan felmerült tetszetős érvet is fenntartásokkal kell fogadnunk, hogy a megrendezés esetén emelkedne az ingatlanok ára és ezzel a költségvetés privatizációs bevétele. Ezt a hatást ugyanis világkiállítás nélküli gazdasági fellendülés is kiválthatja.

Többféle kockázat

Eloszlatja-e aggodalmainkat az a törekvés, hogy „vállalkozói alapon” rendezzék meg a világkiállítást? Nem világos, hogy ez mit jelent. Állítólag azt, hogy a világkiállítás beruházásait magánvállalkozók finanszírozzák. Erre természetesen van lehetőség, bár nem tudjuk, hogy milyen mértékben. Valójában azonban csak akkor mondhatnánk, hogy „vállalkozói alapon” rendezik a világkiállítást, ha csakugyan üzleti megfontolások szerint, saját vagyonukat és karrierjüket kockáztatva döntenének a megrendezés mellett. De nem ez történik. A döntéshozók az üzleti megfontolásokon messze túlmutató gazdaságpolitikai és politikai presztízsmegfontolásokat érvényesítenek, és nem a saját vagyonukat és karrierjüket, hanem adófizetők millióinak mai és jövendő pénzét teszik kockára. A „vállalkozói világkiállítás” jelszava tehát nem oszlatja el aggodalmainkat.

Hogy a költségek megmaradnak-e a jelenlegi előirányzat keretei között, csak az egyike a vállalkozás súlyos kockázatainak. A második kockázati elem ott van, hogy miképpen oszlanak meg a terhek a hazai és külföldi vállalkozók, illetve a költségvetés – országos és önkormányzati költségvetések – között. Vajon lesz-e annyi vállalkozói tőke, hogy fedezetet nyújtson a tervezett költségek mintegy háromnegyedére, miként ezzel ma számolnak? Ezt nem tudja, nem tudhatja ma senki.

A harmadik kockázati elem pedig a bevételek nagysága. Vajon tényleg lesz-e annyi látogató, s azok tényleg fognak-e annyit költeni? Ki tudhatja ezt már, hiszen a látogatók számát és ezáltal a bevételt az eddigi világkiállítások alkalmával sem tudták jól előrebecsülni, holott az eddigi rendező országok gazdasági helyzetének alakulását viszonylag jól előre lehetett látni. Mit mondjunk akkor mi, amikor még néhány hónapra sem lehet előre megbecsülni, hogy mi történik Kelet-Közép-Európa gazdaságában, hogyan alakul térségünk országainak egymás közti kereskedelme, miképpen alakulnak a lakosság jövedelmei Németországban, ahonnan a legtöbb látogatót várjuk? Elvégre Magyarország csak természetföldrajzilag van Európa közepén, gazdaság- és politikaföldrajzi értelemben a jóléti gazdaságok övezete és a kelet-európai, délkelet-európai válságövezetek határán fekszik. Szükségképpen bizonytalan tehát a majdani bevételre vonatkozó minden becslés, bizonytalan a beruházási költségek előrebecslése, és bizonytalan az is, hogy ezek mekkora részére lehet külföldi befektetőt találni. Igen nagy tehát a döntés kockázata.

Még ha remélni lehetne is, hogy a világkiállítás költségeit teljesen magánvállalkozói erőforrásokból lehet fedezni, akkor is ott állna emögött a magyar kormány, a magyar költségvetés garanciája, tehát az esetleges veszteségeket az adófizetők pénzéből kellene fedezni. Az adófizetőkre azonban nemcsak az esetleges majdani veszteségek nehezednek. A legutóbbi kormánydöntés nyilvánvalóvá tette, hogy öt évig jelentős részben – sok tízmilliárd forint erejéig – eleve a költségvetésnek, tehát az adófizetőknek kell viselniük a világkiállítással összefüggő terheket. Az eredetileg emlegetett tízmilliárd forintból mára harmincmilliárd lett, és nyilvánvaló, hogy ez a minimuma – és nem a maximuma a költségvetési tehervállalásnak.

Márpedig a költségvetésnek ezekben az években nincsenek, nem lesznek nélkülözhető forrásai. A minap közzétett kormányprogram az 1994-ig terjedő évekre (és nemcsak 1991–92-re) azzal számol, hogy a pénzintézetek nélkül számított „közösségi fogyasztás” reálértékben évi 5-6 százalékkal csökken. Ennek része az oktatás, a kultúra, az egészségügy, az államigazgatás, a közbiztonság, a védelem. Ez jelzi, hogy még ha teljesülnek is a program optimista előirányzatai – ami korántsem bizonyos –, akkor is az ellátás folyamatos romlására kell számítani a költségvetésből finanszírozott területeken. Ezért katasztrofális helyzetbe hozhatja a társadalmat, hogy a világkiállítás céljaira költségvetési tízmilliárdokat különítenek el.

Kockázatokról beszéltem, s szinte már hallom az ellenvetést: jó üzletet csak az csinál, aki kész kockáztatni. Egyetértek: kockáztassa a vállalkozó a sajátját, meg azt, amit a banktól kap, aki szintén a magáét kockáztatja. De ne vállaljon a kormány, a parlament óriási kockázatot valamennyiünk, az ország adófizetőinek zsebére. Válasszuk a modernizáció, a tőkeimport, az infrastruktúrafejlesztés, a munkahelyteremtés kevésbé kockázatos, de nem szükségképpen kevésbé eredményes útját.

(Folytatjuk)

• Beszélő