Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Talán még emlékszik a kedves tv-néző választópolgár, hogy miként válaszolt az MDF akkori gazdasági vezérszónoka a választási tv-vitán arra a kérdésre, hogy mi a különbség piacgazdaság és szociális piacgazdaság között. Bethlen István válasza az volt: az, ami az SZDSZ és az MDF programja között. Az SZDSZ-t vádolták azzal, hogy a tankönyvi ultraliberalizmus híve, hogy a szociális szempontok mellőzésével kívánja átállítani az országot a „vad” piacgazdaságra. Az is elhangzott, hogy az SZDSZ – az eddigi kormánnyal együtt – a monetarizmus, a restrikció híve, míg az MDF a kínálatbővítő politikáé. Minthogy az SZDSZ nem tagadta, hogy a radikális átalakulás híve, ismételten elhangzott az a vád is, hogy az SZDSZ a lengyelországihoz hasonló sokkterápia híve, míg az MDF a fokozatos átalakulásé. Az MDF programja egyszerre ígért gazdasági élénkítést és inflációcsökkentést, belföldi hitelexpanziót és a fizetőképesség fenntartását. Miként egy elemző a minap leírta: „az MDF könnyű álmot ígért”.

Májusban, a kormányprogram „irányelveinek” közzétételekor élt még a hit, hogy az ország húsba vágó lépések nélkül vezethető át a piacgazdaságba. A miniszterelnök parlamenti expozéjában szembeállította a radikális fordulat, a „nagy ugrás” stratégiáját a fokozatos, lépésről lépésre történő átalakítás irányvonalával, és egyértelműen az utóbbi mellett tört lándzsát. Ez év második felére „rövid távú”, 1991–93-ra „középtávú” átalakulást, majd az évtized közepére erőteljes fellendülést ígért. Arról, hogy az időszak elején megszorító intézkedésekre lenne szükség, ugyanúgy nem esett szó, mint a választási kampányban. A kormányprogram részeként rövid távú „inflációellenes és vállalkozásélénkítési programot” is beharangozott a miniszterelnök, melynek még az első száz nap során kellett volna megvalósulnia.

Mit tett a kormány a valóságban? Több új miniszternek hivatala átvételekor az volt az első dolga, hogy fizetésemelést ígért az apparátusnak (Bod Péter Ákos), illetve az általa irányított szervezeteknek (Horváth Balázs). Az ilyen ígéreteknek természetesen demonstrációs hatásuk van, maguk is további bérköveteléseket gerjesztőnek. A nagy alkuerejű munkavállalói csoportok napról napra fogalmazzák meg béremelési igényeiket, s egyes kormánypárti politikusok buzgón helyeselnek.

Hova tűnt a „könnyű álom”?

Az első száz nap egyetlen érdemi gazdaságpolitikai eseménye az az áremelési csomag volt, amelyet júliusban előbb az Országgyűlés elé terjesztett a kormány, majd az éles ellenzéki bírálat nyomán visszavonta. Hadd emlékeztessünk rá: az ellenzéki pártok nem önmagában azt kifogásolták, hogy a kormány megszorító intézkedéseket javasol – az MDF-től eltérően az SZDSZ és a Fidesz a választási kampány során is felhívta a figyelmet arra, hogy ilyen intézkedésekre szükség lesz –, hanem azt, hogy végiggondolatlan és részben szükségtelen áremelésekről van szó, anélkül hogy elfogadható kompenzációt adnának a nyugdíjasoknak és a többgyermekes családoknak.

Rabár Ferenc pénzügyminiszter akkor azzal kommentálta ezt a csomagot, hogy ez még a régi politika folytatása, az örökség által az új kormányra kényszerített intézkedés, de jövőre a kormány már saját koncepciója alapján készít elő átfogó ár-, adó-, támogatási és bérreformot. Az Országos Érdekegyeztető Tanács ülésén megismételte: 1991-re átfogó új ár-, béres támogatási rendszert készít elő a kormány.

A Magyar Hírlap múlt csütörtöki számából végre kiderült, mire is célzott a pénzügyminiszter. A lap négyhasábos főcímben harsogta: mégis sokkterápiát tervez a kormány. Ismertették a kormány hároméves gazdasági tervét, amely a pénzügyminiszter korábbi célzásainak megfelelően a költségvetési támogatások leépítésével, az árak és bérek felszabadításával teremtené meg a piacgazdaság keretfeltételeit. A tervezet szerint az idei 30 százalék után jövőre ismét 30 százalékos lenne az infláció, de ennél is nagyobb terhet jelentene a lakáshitelek támogatásának megszüntetése, két, két és félszeres lakbéremelés és súlyos ingatlanadó kivetése. A megnövekedett terheket részben ellensúlyozná a bérek, nyugdíjak, családi pótlék emelkedése; mindamellett a program a lakossági fogyasztás 3 százalékos csökkenésével számol, ami – ha megvalósulna – 1952 óta a legsúlyosabb életszínvonal-visszaesést jelentené.

A pénzügyminiszter előterjesztését a múlt héten tárgyalta meg a kormány. Abból ítélve, amit az ülésről kiadott közleményben az „1991-ben elkerülhetetlen átmeneti visszaesésről és tehernövekedésről” olvashattunk, illetve amit a miniszterelnök mondott Fertőrákoson („az idén és jövőre is súlyos megpróbáltatások várnak valamennyiünkre, de másfél, két év múlva elindul az ország a felemelkedés útján”), fő vonalaiban el is fogadták.

Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a koncepció a kormányon belül némi ellenállásra talált, hiszen Kádár Béla miniszter a Népszabadságban úgy nyilatkozott, hogy sokkterápiára, sokszoros lakbéremelésre, áremelésekre nincs szükség, hogy a szabadárak körének fokozatos bővítése van csak napirenden. Míg a pénzügyminiszter előterjesztése szigorú keresletkorlátozó politikától várja a gazdasági egyensúly megteremtését, az infláció – átmenetinek remélt gyorsulást követő – megfékezését, addig Kádár Béla elutasítja a korlátozó gazdaságpolitikát, és a szelektív kínálatélénkítést hangsúlyozza.

A kormányt eszerint éles nézeteltérések osztják meg. Akárcsak a megelőző rendszerben, a kormány tagjai alapvető kérdésekben képviselnek gyökeresen eltérő nézetet, s a közös határozatba mindenki belepréseli a maga egy-egy mondatát, hogy úgy érezhesse: számára is elfogadható a megszületett kompromisszum. Akár így, akár úgy dől el a hatalmi kötélhúzás, a megalapozatlan választási ígéretekből, a kormányprogram kerek mondataiból alig egy fél év elteltével nem sok marad.

Vajon nem arról van-e szó, hogy a kormány – feladva megalapozatlan választási ígéreteit – a szabad demokraták elképzeléseit veszi át, amikor a fokozatos átalakítás korábbi koncepcióját a radikális váltáséra cseréli? Vajon nem mi mondtuk-e, hogy a válságból nincs könnyű kiút, hogy elkerülhetetlenek az áldozatok?

Sokk, de nem terápia


Nos, ha áldozatvállalásról, elkerülhetetlen gazdasági visszaesésről, megszorító intézkedésekről beszéltünk is, a mi elképzeléseink több lényeges vonatkozásban különböztek attól, amire most a kormány készül.

Először is, mi már az előző kormányt is azért bíráltuk, mert úgy követelt áldozatokat a lakosságtól, hogy nem tárt fel előtte minden más lehetőséget a költségvetési egyensúly helyreállítására, a kereskedelmi deficit csökkentésére. Ugyanezt kell most is elmondanunk: a kormány nem leépíti, hanem bővíti a központi államapparátust, a kormány nem foglalkozik komolyan a védelmi kiadások csökkentésével, a kormány alapos vizsgálódás nélkül igent mondott a Jamburg vagy Nagymaros költségeinek többszörösét felemésztő világkiállítási kalandra. Ami talán a legfontosabb: a kormány ódzkodik a gyors privatizációtól, így semmit sem tesz azért, hogy a nagyvállalatok ne állami vállalatként vigyék a költségvetési pénzt, hanem magánvállalattá alakulva adóbevételt hozzanak a költségvetésnek. Másodszor, a kormány nyári költségvetési csomagjával az volt a bajunk, hogy ismét a könnyebb ellenállás irányába ment, és áremelésekkel, adóemeléssel tömi be a lyukakat, gerjesztve ezzel az inflációt. Ott folytatja, ahol elődei abbahagyták. Az új kormány továbbra is egyfelől árakat emelni, adókat kivetni készül, másfelől bérek és juttatások emelésével nyújtana részleges kompenzációt azért, hogy így eltüntesse az ár- és pénzügyi rendszer súlyosnak vélt torzításait, s lehetővé tegye a piacgazdaság működését. Logikus érvelés ez – csak éppen nem való Magyarországra. Magyarországon az ár- és pénzügyi rendszer sajátos kelet-európai torzításainak zömét az elmúlt húsz évben már fokozatosan kiküszöbölték. A legtöbb támogatást már visszavonták, az árak többségét felszabadították. Magyarországra nem jellemzők a súlyosan torz árak és a gazdaságot keresztül-kasul átszövő hiányhelyzetek. Arra, amiről Rabár Ferenc beszél, s ami Lengyelországban vagy a Szovjetunióban a végrehajtott, illetve végrehajtandó intézkedések indoka, Magyarországon már nincs szükség. Ezzel a központi intézkedéssel adnának jelt újabb futamra az árak és bérek versenyfutásában. A kormány abban bízik, hogy az egyszeri emelkedés után lassulás következik, de ennek a bizakodásnak nincs reális alapja. Mi több, sok évtized tapasztalatai szerint minden nagy egyszeri átrendezés azzal jár, hogy a vállalatok a számítottnál jobban járnak, s így a tervezettnél több lesz a piacon megjelenő vásárlóerő, tehát fokozódik az inflációs veszély. Van olyan helyzet, amikor ezt érdemes vállalni – a mai magyar helyzet bizonyosan nem ilyen.

A magyarországi inflációban különösen nagy az inflációs várakozások szerepe. Míg egy fejlett piacgazdaságban az árszínvonal alakulását a népgazdasági szintű kereslet-kínálati összefüggések determinálják, a mi sajátos viszonyaink között a vállalatok az esetek jó részében annyival emelték az árakat, amennyivel azt illendőnek, megengedettnek vélték. Ezt az „illendő” áremelési ütemet konvenció szabta meg, amely az inflációs várakozásoktól függ. A hetvenes években három-négy százalék, az elmúlt években viszont tíz-tizenöt százalék vagy még több volt az „illendő” áremelés. Az új kormány hivatalba lépése, gazdaságpolitikájának meghirdetése jó alkalmat kínált az inflációs várakozások lehűtésére, ami magát az inflációt is csökkentette volna. Júliusi intézkedéseivel, a gazdaságpolitikai prioritások körüli bizonytalankodásával azonban az új kormány elszalasztotta ezt a lehetőséget.

Amikor a kormány bízik abban, hogy az egyszeri áremelkedés után csökken az infláció, azt is remélik, hogy intézkedései nyomán bekövetkezik a kínálat élénkülése, megindul a magánvállalkozás pezsgése. A legnagyobb baj éppen az, hogy ennek feltételeit nem tartalmazza a kormány gazdasági programja. Hiányzik a segítség a belföldi vállalkozások expanziójához, hiányzik a világos privatizálási koncepció, és hiányzik az egyértelműen külföldi tőkebarát politika. Ehelyett a kormánypárti politikusok fellépései – folytatva a választási kampány vonalát – inkább riasztják, mintsem vonzzák a külföldi befektetőket; a földtörvény és reprivatizálás körüli koalíciós huzavona aláássa a befektetési biztonságot.

Mindennek az lesz a következménye, hogy – mint az elmúlt másfél évizedben annyiszor – a nadrágszíj megszorításának ezúttal sem lesz értelme.

• Beszélő