Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Nehéz eldönteni, ki volt a felelőtlenebb. Először is persze a kormány, amikor gazdaságpolitikájának és ennek részeként éves költségvetésének a kialakításakor nem törekedett arra, hogy az adott körülmények közt a legkisebb terhet hárítsa a lakosságra. Mert egyáltalán nem törekedett erre, hiszen nagyvonalúan fordított milliárdokat növekvő hivatalokra, biztonsági szolgálatokra, s így kevesebbet áldozhatott ugyanannyi költségvetési bevételből az áremelések kompenzálására, mint egyébként tehette volna. Mindenekelőtt ezért utasította el a költségvetést decemberben az ellenzék.

Fegyverbe!

Az MSZOSZ viszont most, öt hónappal később utasította el a költségvetést. Most, elfogadhatatlannak mondva áremelések és kompenzálásuk ama arányát, melyet a kormányzat a jóváhagyott költségvetés szerint kialakított. Most, megkérdőjelezve a bérszabályozás mértékét, úgy ítélte meg – eltérően a másik két nagy szakszervezeti tömörüléstől –, hogy ez az a pont, ahol az általános sztrájk fegyveréhez nyúlhat, kell nyúlnia.

Egy pillanatig sem kétséges: az energiaárak emelése háztartások százezreit hozza súlyos helyzetbe. Az eddiginél sokszorta többen lesznek képtelenek arra, hogy megvegyék a jövő szezonra a tüzelőt, hogy a hónap végén kifizessék a villanyszámlát. Az eddiginél sokszorta többen szorulnak majd megalázó módon segélyre. De aki azt mondja, hogy el kell halasztani az áremelést, s aki azt mondja, hogy nagyobb kompenzáció kell, annak azt is meg kell jelölnie, mire lehet kevesebbet fordítani a költségvetésből. Márpedig az MSZOSZ nem ezt tette, hanem odaállt azok közé, akik támogatják a világkiállítást, a költségvetési milliárdok végiggondolatlan odaígérését. Vajon van-e erkölcsi alapja az MSZOSZ-nek, hogy általános sztrájkkal fenyegetőzve azt üzenje: követelni lehet és kell a kormánytól, mert hogy van neki miből, csak nem ad!

Olvassuk csak végig az MSZOSZ „Gondolt-e már arra…” címmel terjesztett sztrájkfelhívását. Kezdjük a végén. „Ön szerint is megrengetné-e az ország költségvetését, ha családok tízezrei nyári szabadságukra utazván vasúti kedvezményben részesülnének?” Aligha rengetné meg, gondolhatja mindenki, hiszen mi az a néhány tízmillió forint ahhoz képest, hogy eleve több mint hetvenmilliárd forintos költségvetési hiányt terveztek be, s ennek időarányos része már teljesült is. Miért ne lehetne az évi egyszeri utazási kedvezmény fenntartását követelni? Csakhogy van a dolognak egy kis szépséghibája. Az, hogy az MSZOSZ itt – mint SZOT-os múltja során annyiszor – egy szociális szempontból kifejezetten diszfunkcionális kedvezmény mellett áll ki. Tudott dolog, hogy üdülni eddig sem az átlagnál szegényebbek jártak Magyarországon. A lakosság alsó harmada soha nem jutott hozzá kedvezményes üdüléshez, középső harmada elvétve, és felső harmada évről évre. A középső harmad esetleg felhasználhatta az évi egyszeri utazási kedvezményt családlátogatásra vagy egyéb célra, az alsó harmad viszont nem, mert többnyire nem volt hova utaznia, üdülésről pedig nem is álmodhat. Vajon – attól függetlenül, hogy ez mennyire rengeti meg a költségvetést – helyes-e fenntartani egy olyan juttatást, amely a közepes és magas jövedelműeket kedvezményezi? Helyes-e azok közé a követelések közé sorolni, amelyek elérésére általános sztrájkot hirdet egy szakszervezet?

Bérvágás

Folytassuk visszafelé, az ötödik ponttal. „Mi áll az útjában annak, hogy a kormányzat enyhítsen a bérszabályozás jelenlegi korlátain?” Nos, a válasz közismert: az a törekvés, hogy elkerüljük a bérek és árak korlátok nélküli versenyfutását, a gyorsuló bér-ár spirált, az infláció elszabadulását. A vita arról, hogy szükség van-e bérszabályozásra, azóta folyik Magyarországon, amióta a gazdasági reform nyomán vállalati önállóságról és valamelyest szabaddá tett munkaerőpiacról lehet beszélni. A munkaadói és munkavállalói érdekképviseletek évek óta vállvetve küzdenek a bérszabályozás megszüntetéséért, s csak a gazdaság egyensúlyáért felelős kormányszervek – s pártok – mondják azt: nem jött még el az ideje a bérszabályozás megszüntetésének. Mértékeit úgy kell beállítani, hogy a bérek és árak versenye korlátok között maradjon”.

Kettőt is elég felidézni az MSZOSZ hat pontjából ahhoz, hogy lássuk: mennyire veszélyes és felelőtlen az MSZOSZ fellépése. Pontjaikban sok minden van, ami jogos, de hát ez minden szociális demagógiánál így van! Egyszerűen nem vesznek tudomást arról, hogy a gazdasági egyensúly borotvaélen táncol, s hogy valamennyiünkre nézve, a szakszervezeti tagok millióira nézve is az infláció elszabadulása a legnagyobb veszély. Nem vesznek tudomást arról, hogy ha valaki komolyan veszi a szociális szempontokat, akkor nagyon körültekintően, alaposan kell megvizsgálnia, hogy az eddigi juttatások közül melyeket indokolt fenntartani, sőt növelni, mert valóban a leginkább rászorulókat érik el, és melyeket helyes megszüntetni, mert diszfunkcionálisak, s megszüntetésükkel szabadulnak fel források az előbbiek finanszírozására.

A sánta kutya esete

Azzal, hogy a kormány nyomban kifejezte készségét a sztrájkkal fenyegetőző MSZOSZ-nek, hogy enged eredeti elképzeléseiből, tulajdonképpen elismerte: igen, voltak tartalékai. Elismerte: tudott volna kevesebbet elvenni vagy többet adni, csak nem akart. Most, hogy nyomást gyakorolnak rá, hajlik arra, hogy többet adjon. Nincs hitele annak, aki nadrágszíj-megszorító politikát hajt végre, de az első sztrájkfenyegetésre kész engedni. Soha többet nem fogják neki elhinni, hogy amikor árat emel, amikor adót vet ki, amikor támogatásokat vesz vissza, akkor végiggondolt minden lehetőséget, s nem talált kevésbé fájdalmasat annál, ami mellett döntött.

Sajnos, az Antall-kormánynak már régen nincs hitele az utca embere előtt. Emlékezzünk csak arra, ahogyan a taxiválságot végül is azzal robbantották ki, hogy nem mondtak igazat. Mi több, a kormány egészének szavahihetőségét ássa alá az is, ha a külügyminiszter a gazdasággal össze nem függő kérdésekben hazudozik. Mindez akkor üt vissza, amikor a kormány azt állítja, hogy az energiaárak emelése elkerülhetetlen, s nincs mód nagyobb kompenzációra. Ezt ugyanúgy nem hiszik el neki, mint azt, hogy nem szállítottak fegyvert Horvátországba, vagy azt, hogy a kormány egyhangúlag szavazta meg a szólóban megrendezendő világkiállítást. Eleve nehezen hisznek a kormánynak, s még inkább nem, ha az elkerülhetetlennek mondott intézkedésektől az első sztrájkfenyegetésre késznek mutatkozott visszalépni…

A kormány nem tette meg azt, hogy átgondolt szociálpolitikai koncepció talaján mondjon nemet az olyan MSZOSZ-követelésekre, amelyek abba nem illeszthetők be. Bizonyára azért, mert nincs neki ilyen koncepciója, s csak egyetlen kérdés izgatta: az, hogy hogyan lehet minél olcsóbban megúszni a múlt csütörtököt. Ezzel nemcsak ebben az ügyben ásta alá saját tekintélyét, hanem minden későbbi ügyben, minden későbbi kormány arra való képességét, hogy húsba vágó korlátozó intézkedéseket a lakossággal elfogadtassa.

Tudjuk ugyanis: akárki kerül kormányra Magyarországon, fájdalmas, megszorító intézkedésekhez kell folyamodnia, hogy megteremtse, illetve fenntartsa a gazdaság egyensúlyát, ami bármiféle kilábalás előfeltétele. (Most már mintha a kormány is tudná ezt.) Ilyen helyzetben a legnagyobb veszélyt az jelenti, ha a társadalom bizalmát nem élvező kormány a gazdasági egyensúly érdekében megszorító intézkedéseket hoz, ezekkel szemben munkás- és parasztmozgalmak lépnek fel, és a kialakítandó egyensúlyt veszélyeztető követeléseket támasztanak, a bizalomhiánnyal küszködő kormány pedig engedményekre kényszerül, majd némi idővel újabb kísérletet tesz az egyensúly megteremtésére.

De van-e más út, amikor a megszorító intézkedésekre vitathatatlanul szükség van? Talán igen. Ha a kormány nem ragaszkodik ahhoz, hogy a gazdaságpolitika – azon belül a folyó válságkezelés – az ő kizárólagos kompetenciájába tartozik, hanem kész arra, hogy a válságkezelő politikáját elfogadtassa az ellenzékkel és a szakszervezetekkel. Ha megteremti annak jogi feltételeit, hogy a szakszervezeti szövetségek választások révén elnyerjék legitimitásukat, a kormány elismert partnereivé váljanak, ha az így elismerést nyert szakszervezetekkel és az ellenzékkel megpróbált megállapodásra jutni, stabilizációs programjának fő paramétereiről. Ez a megállapodás nyíltan kimondaná, hogy hol van a munkanélküliségnek az a szintje, az inflációnak az a küszöbértéke, a kompenzációnak az a mértéke, amit a felek megengedhetőnek tartanak és tudomásul vesznek, s amely szintig senki nem támadja a kormány stabilizációs politikáját. Egy ilyen megállapodás megálljt parancsolna a bérek és juttatások emelésére irányuló követeléseknek, viszont ezáltal reálissá tenné az infláció megfékezését. Így lelohadnának az inflációs várakozások, s valóban fordulatszerűén lassulhatna az infláció. Ezt tehetné tehát lehetővé egy stabilizációs paktum, amely biztos hátteret kínálna a kormánynak, az ellenzék részvétele pedig azt garantálná, hogy nem lesz olyan politikai lesipuskás, aki az elkerülhetetlen nehézségekből kívánna politikai hasznot húzni. Ez lenne a magyar Moncloa. A Fidesz márciusi javaslatától el lehetett volna ide is jutni – a kormánypártok azonban nyomban elutasítottak minden ilyen irányú törekvést. Itt volt helyette a múlt heti cirkusz. Most jobb?

• Beszélő