Skip to main content

Alexandria / Június 16. / Szovjet kivonulás / Egy Kupa Unicum

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nagy szerencsénk volt a megelőző héten lapzártakor még nem tudtuk, mégis megjósoltuk; esetleg elmarad a sztrájk! Sokan veregették is a vállunkat, dicsérték reálpolitikai éleslátásunkat. Csakhogy az az igazság, az érdem nem a rovat gondozóié, hanem a Beszélőben máskor már megörökített gépírólányé, V. Nusikáé! Ő ugyanis civilben csillagjóslással foglalkozik. „Hátha ezek nem is akarnak sztrájkolni, csak úgy tesznek” – jegyezte meg házi asztrológusunk.

Alexandria

Most is nagyon kellene valaki, aki megmondja, tulajdonképpen ki nyerte az elmaradt sztrájkcsatát. Egyáltalán, mekkora sztrájkkészültséget sikerült az MSZOSZ-nek előidéznie? Nagy Sándor hívei szerint éppen elég nagyot ahhoz, hogy a kormány megfutamodjon. Rosszakarói szerint viszont éppenhogy az MSZOSZ-vezér ijedt meg és vonult vissza, tapasztalván a munkavállalók érdektelenségét. A mezőgazdasági minisztérium „tudományos” megközelítése a sztrájk módja, mérete, a résztvevők létszáma után kutakodó kérdőíve mindössze csak együttérző mosolyt váltott ki a szakszervezetekből, és mellesleg belőlünk is. A kormány szerint Nagy Sándor csak annyit csikart ki, amennyi egyébként is szerepeit a kormány programjában, amennyit magától is adott volna.

Kérdés: Akkor miért nem adta?

Ha azonban nem akarunk mindenáron mindent túlbonyolítani, akkor azt kell mondanunk, a nyári sztrájkcsata első számú győztese, akárcsak a taxisblokád idején is, a magyar demokrácia. Sokaknak nem tetszik, de úgy tűnik, ez a demokrácia működik. Egy idő után talán majd az egyes MDF-alapszervezetek is megtanulnak különbséget tenni a társadalmi konfliktus és a végítélet, az apokalipszis között. A taxisblokádhoz hasonlóan most is akadtak lelkes magyar demokraták, akik elérkezettnek látták az időt a nemzet megmentésére, ám most is inkább csak mélyen ülő intoleranciájukról tettek tanúbizonyságot.

Keserves mondani, de a második számú győztes, rövid távon mindenképpen Nagy Sándor, az MSZOSZ elnöke. Megmutatta, milyen elszánt harcos tud lenni, neki tettek engedményeket a szemben állók, s eközben semmivel sem rontotta saját jövőbeli esélyeit. Mi a politikai siker, ha nem ez? Igaz, ebből le kell vonni, hogy az MSZOSZ és a demokratikus testületek, a Liga és a munkástanácsok között elhelyezkedő munkavállalói szervezetek vonakodtak követni Nagy Sándort a mostani ütközetben. Ennek még következményei lehetnek a jövőben, de a mostani csata bajnoka akkor is az MSZOSZ-elnök. Annak ellenére írjuk ezt, hogy közismerten nem tartozunk a tisztelői sorába. A Népszabadság június 15-i száma meg is leckéztette lapunkat amiért a címoldalon a valóságosnál is köpcösebbnek ábrázoljuk az MSZMP KB egykori tagját. Mit mondjunk erre? Maga Alexandrosz olyan Nagy, amilyen. Ezzel szemben városát, Alexandriai, ha rajtunk múlna valóban drasztikusan karcsúsítanánk. Olyan méretűre redukálnánk, amelyben Nagy Sándor és szervezete valóban el tudná látni a tényleges, napi, vállalati, gyáregységi, üzemi szintű érdekképviseletet. Mert egyre inkább erősödik az a benyomásunk, hogy miközben odafent a szakszervezeti és nagypolitikai bagolyvár tetején az MSZOSZ ügyes és rutinos aktivitást fejt ki, a lenti praktikus munkavállalói érdekvédelem lassacskán teljesen leáll és elenyészik. Ezért is kellene a tagújítás, tisztújítás, szakszervezeti választás.

De ha már a Népszabadsággal üzengetünk egymásnak: véleményünk szerint a lap egyes szerzői valamivel nagyobb erőfeszítést is tehetnének restaurációs, neokádárista álmaik leplezésére. Nem biztos, hogy a magyar nép máris annyira kiábrándult a parlamenti demokráciából, jogállamból, pluralizmusból, mint azt egyesek szeretnék.

Ugyanilyen okból csóváljuk a fejünket, mikor azt látjuk, hogy Nagy Sándort egyesek immáron a baloldal egyetemes bajnokaként készülnek ünnepelni.

Június 16.

A baloldal magyarországi hőseit ugyanis megölték. Épp a napokban koszorúztuk meg a sírjukat a 301-es parcellában. Azok közé tartozunk, akik úgy tartják; Hruscsov és Kádár nemcsak Nagy Imrét és sorstársait, hanem a demokratikus szocializmus utolsó reménységét is a sír mélyére küldték. Ha nem így történik, akkor a mai Magyarország a munkástanácsok országa lenne, ők ellenőriznék a vállalatokat, a főnököket, ők vezényelnék a mostani privatizációt, s hozzájuk fordulhatna munkajogi sérelmével a munkás, nem pedig a Nagy Sándor-féle szakszervezetekhez, melyek éppenséggel a forradalmi munkástanácsokat dezorganizálni hivatott Gáspár-szakszervezetek leszármazottai. Hogy Magyarországon mennyire nincs semmi sem a maga helyén, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy miközben a Gáspár-nyomvonalat követő Nagy Sándor diadalünnepét üli, Palkovics Imre, a mai munkástanácsok elnöke úgy érzi, nincs jövője mozgalmának, és lemondását fontolgatja. Nem Nagy Sándor, hanem az MDF-kormányzat miatt, mely szívesebben tárgyal az MSZOSZ rutinos vezetőivel, mint ővele, aki mellesleg MDF-képviselő is.

Szovjet kivonulás

Persze a másik, neokádári oldalnak sem osztatlan az öröme. Összeomlott az utolsó pillér is. Immár a legutolsó szovjet katona is odaátról, kelet felől nézi a csíkos záhonyi sorompókat. Jó lenne mondani, hogy annál nagyobb szeretettel várjuk a civileket, Irinát, Maruszját, Ivánt, Szergejt a Duna-parti sétányokon. A jelek szerint azonban egy darabig még a piszkos anyagiak, a Vörös Hadsereg itteni létesítményei, valamint a szovjet tartozások különbözetének kiszámítása körül forognak majd a kapcsolataink. Erre utalt Katusev szovjet külgazdasági miniszter látogatása is, akivel a hírek szerint semmiben sem sikerült megállapodni. Mindenesetre szögezzük le, hogy a magyar embernek nagy általánosságban semmi baja az orosz, az ukrán, meg a lett, litván, grúz, örmény, tadzsik, tunguz emberekkel. Ha tudnak, nyugodtan jöjjenek, szívesen megiszunk velük egy pofa sört.

Egy Kupa Unicum

Feltéve, hogy újdonsült szovjet–orosz barátaink nem a KGB megbízásából jönnek, s nem óhajtják megtudni a legújabb magyar belpolitikai titkokat. Ezeket ugyanis mi magunk is képtelenek vagyunk megfejteni. Így például tanácstalanul állunk Kupa Mihály pénzügyminiszter bejelentése előtt, aki azzal érkezett a Gazdasági Kamarába, hogy lemond, aztán meggondolta magát. Miért mond le, miért nem mond le? Erről semmi közelebbi nem tudható. Mindenesetre Kupa Mihály szinte az egyetlen tagja a mostani kormánynak, aki többé-kevésbé valamennyi párt bizalmát élvezi, ennélfogva elég lehangoló fejlemény lenne, ha már ő sem tartana ki a vártán. Ne égesse fel maga alatt a talajt Kupa úr!

Elég ha Zwack úrnál, a volt washingtoni nagykövetnél merülnek fel olyan adalékok, hogy esetleg saját maga alatt gyújtogatja a parkettát. Sőt, esetleg tojásokkal is bombázza magát.

Mindenesetre aki ma tojással dobálózik, jól nézze meg, nehogy Kakukktojás keveredjen az arzenáljába, Dr. Antall József, a miniszterelnök a megmondhatója, milyen nehéz megszabadulni egy ilyen lövedéktől. A kisgazdák például most épp tojásból kelt Kakukkfiókánkat bízták meg vele, ugyan rugdossa már ki a közös fészekből a kárpótlás ellen csipogókat.
































Hivatkozott cikkek

Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon