pé/nwa [Pleszkán Éva–Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

A leginkább Pozsgay Imre szereti mondogatni, hogy térségünkben a politikai átalakulás nemhogy be nem fejeződött, de még csak most kezdődik igazán. Ezen a héten különösen nehéz lenne olyan valakit találni, aki cáfolni merné ezt az állítást.

Emelkedő szovjet–orosz nemzet

Amikor a moszkvai fiatalok, Irina, Maruszja, Kolja, Vologya – akiknek apái, nagyapái, múlt századi ükapái derekasan kivették részüket a kelet-közép-európai népek elnyomásából – úgy döntöttek, hogy nem intézik el vállrándítással a puccs hírét, nem mondták, hogy egyik kutya, másik eb, enni meg eddig sem volt mit, hanem inkább torlaszokat emeltek a tankok elé, egyszeriben a világ erkölcsi legtetejére kerültek. (Annál alávalóbb, hogy egyes hazai sajtó-mindentudók máris kisebbíteni próbálják a hősiességüket. Látszódott, úgymond, hogy nem lesz komoly támadás. Az undorító pekingi vérengzés előtt is úgy látszódott még egy-két nappal, mintha karnevál folyna a Tienanmen téren.) Azt persze nem tudni, meddig maradhatnak meg a fiatal orosz demokraták az erkölcsi csúcsokon. Már meg is kezdődtek az osztozkodások, fenyegetőzések, nagyorosz és egyéb nacionalizmusok. Merényletek, feketeszázak, ne adj’ isten lövöldözések és pogromok jönnek majd. Gyorsan használjuk hát ki az időt, adjunk hálát az odaáti fiataloknak, amiért megmentettek egy igen visszatetszőnek és veszélyesnek ígérkező rendőrállami kísértettől. Az összeesküvők ügyefogyottsága, tétovasága, gyors kudarca miatt jóformán el sem jutott a tudatunkig igazából, mi fortyogott a moszkvai fazékban. Egy nemzetközileg bojkottált, gazdaságilag nyomorgó, erkölcsileg megvetett, vegytiszta KGB-állam, amelynek már kommunista vagy cárista ideológiai rögeszmékre sincs szüksége. Otthon elég neki a terror, a félelem, a besúgás és kiéheztetés, külföldön meg folytonos diverzióval, fegyveres nyomásgyakorlással, nukleáris fenyegetéssel biztosítja a státusát. Nem véletlen, hogy Kadhafi, Szaddám Huszein, Arafat még Pekingnél és a mi Thürmer Gyulánknál is melegebben, gyümölcsöző közös akciók előérzetétől eltelten üdvözölte az új rezsimet. Tehetett volna mást az új, össz-szovjet rendőri-katonai elit, mint hogy a Moszkva–Peking-tengelyt kovácsolgatja, s közben ügynökök hadával árasztja el a harmadik világot, no meg azt a közép-európai senki földjét, ahová mi magunk is tartozunk? Meglehet, kezdetben a puccsisták, akik végül is Gorbacsov-kreatúrák, maguk is habozva, csak félig meggyőződve vették volna magukra agresszív és ideológiátlan neoszovjet szerepkörüket. De ez nem jelent semmit. 1956. november 4-én a mi Kádár Jánosunk is csupa bizonytalankodás, határozatlanság volt. Azután egy-két rendőrsortűz, pár tucat akasztás meghozta a történelmi önbizalmát. Így lett volna ezzel az álmatag, szláv nézésű, vodkabarát Janajev is.

Feddő beszéd


A 80-as évek elejének demokrata töltésű mozgolódásai, akár urbánusok, akár népiek, nem sokra mentek volna Mihail Gorbacsov nélkül. Talán az egész térség sem. Könnyen lehet, hogy még mindig a gyümölcsöző Grósz–Ceausescu baráti találkozókat ünnepelnénk, ha nincsen Gorbacsov. Akkor viszont miért csak a független szakszervezetnek, a Ligának jut eszébe, hogy ilyen drámai véghelyzetben, amikor lefogják a történelmi jótevőnket, és visszaállítják a diktatúrát, valamivel többet is lehetne tenni, mint egy-két sajtónyilatkozattal ajándékozni meg a nemzetet? Tüntetni, ordítani, transzparenseket lengetni, például. Különösen az ifjúsági szervezeteknek, pártszekcióknak szól a méltatlankodásunk. Lassan ott tartunk, hogy képtelenek vagyunk egy nyavalyás pótválasztást tető alá hozni. Az egész magyar demokrácia el fog sikkadni, fel fog szívódni, ha ennyire kényelmesen, megfontoltan haladunk. Hajtani, akciózni tessék, amikor szorít a kapca, vagy így kívánja a becsület, méltóságos demokrata uraim!

Szerbország, Horvátország, Szlovénország

Modern világunkban a jó kormányok vízágyúval, könnygázzal, gumibottal szokták megtámadni a népüket. A rossz kormányok kézifegyverekkel, páncélkocsikkal, tankokkal is. Bár kivételesen elvetemült diktátorok, időnként odafentről, a levegőből is támadják saját alattvalóikat, valahogyan úgy alakult ki, hogy a légitámadás, különösen a sugárhajtású gépeké, idegen földek, hatalmak, népek megsemmisítésére fenntartott eszköznek számít.

A jugoszláv, vagyis szerb hadsereg újabban napi rendszerességgel intéz légitámadásokat a horvátok és mellesleg magyarok ellen, akik papíron még honfitársak, jugoszláv állampolgárok. Ebből lehetetlen más következtetést levonni, hogy kár a gőzért, nincs foganatja a békéltetésnek. Mindegy is már, hogyan jutottak idáig, és hogyan oszlik meg a felelősség – ami jelenleg teljesen a szerb agresszorokat terheli, bár azt sem gondoljuk, hogy a korábbi hetekben a szerbek ezrei azért menekültek a Duna bal partjára, mert a horvátok a római liturgiát kívánják kizárólagosítani a templomaikban – az etnikai gyűlölködés, bosszúvágy és kíméletlenség elérte azt a szintet, ahonnét már aligha van visszaút. A minél gyorsabb szétválás, határkiigazítás és szükség esetén akár nagyarányú lakosságcsere jelenti a kisebbik rosszat. Szép dolog a népek barátsága, testvérisége, demokratikus konföderáció. De csak addig, amíg a te apád nem lőtte le az én anyámat. Mivel a történelmi tapasztalatok szerint a lakosságcserét többnyire még egy utolsó, nagyarányú tömegvérengzéssel szokták véglegesíteni az illetékesek, valamilyen fegyveres erőknek, olaszoknak, németeknek, akárkiknek jelen kellene lenniük a jugoszláviai békecsinálásnál. A magyaroknak nem, mert nekünk Szerbiával is, Horvátországgal is tanácsos lesz jóban lennünk. Már csak az ott lakó magyarok miatt is.

II. János Pál

Sorok írója, ellenzéki, liberális, kétkedő, ráadásul református, semmilyen formában nem szeretne részese lenni a politikai katolicizmus és államegyháziság legújabb felvirágoztatása körül folyó fáradozásoknak. II. János Pál (meghívása eredetileg nem dr. Antall József, hanem a bajba jutott kommunisták szalvációs szükségleteit tükrözte) látogatásával kétségkívül ezeket a törekvéseket erősítette. És mégis, amikor azt láttuk, hogy Pécsett, a Népstadionban meg másutt jóval kevesebben jöttek össze a tiszteletére, mint számítani lehetett, a mi szájízünk is megkeseredett. Mert ennek a távollétnek, ennek a passzivitásnak a gyökerei majdnem ugyanazok, mint amelyek a demokratikus választásoktól, a szabadság élvezetétől tartják távol honfitársainkat.

Ugyanezen okból bár elvi ellenfelei vagyunk minden tekintélynek, örültünk, amikor honfitársaink augusztus 20-án végre méltó számban és módon járultak az egyik legfőbb élő tekintély s a nyugati civilizáció egyik első letéteményese elé.

Amely civilizáció talán már messze nem úgy néz ki, mint ahogyan a konzervatív magyar kormánypártok éltesebb harcosai elgondolják. A néhai Róma – mint Bogdán képviselő úr elmagyarázta – attól hanyatlott le, hogy túlságosan kiterjesztette a rómaiság fogalmát. S íme, az új, a vatikáni Róma megint éppen ezt csinálja! Fényes orcájának nagyobbik felét már jó ideje a harmadik világ nyomorgói, a feketeseggűek, a niggerek, dravidák, bengáliak s hasonlók felé fordítja. Itt van például a szombathelyi gondolat is: a teknővájó vagy építőipari segédmunkás mint II. János Pál testvére. Jó lenne, ha ezek az utalások nem pusztába kiáltott szavaknak bizonyulnának, a magyar kormánypártok is tanulnának belőlük. Mert, tetszik vagy nem, ha Bogdán képviselő úr mértékletes életet él, vigyáz az egészségére, még megérheti, amikor Rómában brazilok, meszticek, mulattok, zuluk, mangbettuk pápáskodnak. Vagy éppen pigm… na hagyjuk! Egyszóval, újítsák fel a képzeteiket, kormánypárti uraim!

• A hét üzenetei