Vajna János

Nyomtatóbarát változat

„Hány nap a száz nap?” – kérdezte a vastag betűs cím a Beszélő legutóbbi, rendkívüli kiadásában. Hétfőn, a puccs első napján túlzott optimizmusnak látszott az utalás az egyszer már eltávolított, de őreit kijátszva visszatérő Napóleon második periódusára, ami csak száz napig tartott. Csak Elbától Waterlooig és Szent Ilonáig, a végső állomásig. De harmadnapra kiderült, hogy ami optimizmusnak tetszett, kishitűség volt.

„A puccs, bocsánat helyesbítek: a puccskísérlet”, javította ki magát szerdán reggel az egyik német rádió moszkvai tudósítója. Efféle helyesbítés először hangzott el az összeesküvők dekrétumának közzététele óta, s azt sugallta, fordulat érlelődik. A bizakodást erősítette a délelőtt érkező hír, hogy Pavlov miniszterelnök, aki nem sokkal korábban, parlamenti úton próbálta magához ragadni Gorbacsov hatáskörének túlnyomó részét, óvatosan kihátrált a juntából. Délután szétszéledt a hatalmat bitorló vezérkar. Néhányan a Krímbe tartottak, avval az indokkal, hogy visszahozzák Gorbacsovot, de valójában azért, hogy megmagyarázzák a bizonyítványukat, és megpróbálják magukat visszahízelegni a régi főnöknél. A tankok pedig eltakarodtak, először az orosz parlament, Jelcin főhadiszállása közeléből, azután megindultak, kifelé Moszkvából.

Az államcsíny, aminek időpontja a többszöri „nyilvános főpróbák”, a szaporodó figyelmeztetések ellenére valójában titok maradt, összeomlott. Ez örvendetes, de kissé váratlan meglepetés volt, figyelembe véve, hogy az összes erőszakszervezet – a katonaság, a KGB, a belügyminiszter alá tartozó feketesapkások – vezetői részt vettek az összeesküvésben, s mögöttük felsorakoztak a marsallok, vezérezredesek, altábornagyok.

Gorbacsov, akit Hruscsovhoz hasonlóan, szabadsága utolsó napján tartóztattak le, Hruscsovval ellentétben nem volt hajlandó „önként” lemondani. Ez megingatta néhány összeesküvő eltökéltségét. De a döntő Jelcin kiállása volt. Az orosz köztársaság törvényesen megválasztott vezetője ezekben az órákban nőtt az egész ország vezetőjévé. A kesztyűt fölvéve, törvénytelennek nyilvánította a juntát, ellenállásra szólította fel a népet. Szavának óriási, minden várakozást meghaladó foganatja volt. Megmutatkozott, hogy a ma még jobb híján Szovjetuniónak nevezett államalakulat nem Kína, és hogy a Gorbacsov-korszak, a sok cikcakk, a sok csalódás ellenére sem múlt el nyomtalanul. Az utóbbi hét évben a városok lakóinak zöme levedlette régi bőrét, s nem egy ideológia, nem valamiféle küldetéstudat rabjaként, hanem szabad, s ha kell, az életveszéllyel is szembenéző emberként válaszol a kihívásra.

Jelcin mozgósító szavai riasztották a külföldet is. Bush, Kohl, Mitterrand, Major eleinte beérték annyival, hogy a juntát a szovjet állam szerződésekben vállalt nemzetközi kötelezettségeire figyelmeztették. De az ellenállás láttán megjött a hangjuk. Közölték: nem állnak szóba a bitorlókkal, követelik a törvényes vezetők visszahozását. Lelkesen méltatták Jelcin érdemeit, de jelezték, továbbra is Gorbacsovot szeretnék fő tárgyalópartnerüknek tekinteni. Szavaikba egyébként némi bűntudat keveredett. A francia külügyminiszter egyértelműen megfogalmazta a bűntudat lényegét. Felszólította a Nyugatot: tartson lelkiismeretvizsgálatot. Gondolják át újból: megfelelően válaszoltak-e az ipari országok vezetői Gorbacsovnak a londoni csúcskonferencián előadott kérelmeire. Azok között, akik most azt hirdették, hogy a nyugati hatalmak túl gyorsan és túl sokat követeltek Gorbacsovtól, szép számmal fordultak elő az egykori hangoskodók is. A londoni csúcs idején ezek tiltakoztak a legharsányabban azellen, hogy a jó tanácsokon túl jó pénzt is bedobjanak a „feneketlen hordóba” a gazdasági reformokat még csak ígérő Szovjetországba.

Az államcsíny kurdarca után kiújult a londoni vita, s újból kiépültek a londoni hadállások. Az Egyesült Államok, Kanada és főleg Japán (amely újfent összekapcsolja a segítés problémáját a szovjet fennhatóság alá került szigetek visszaadásával), tagadja, hogy a puccs szükségessé teheti a londoni határozatok felülvizsgálását. A németek, franciák meg az Európai Közösség többi tagja (most már ideszámítva a briteket is) a Hetek londoni határozatainak sürgős „korszerűsítését” javallja. A frontok ugyanazok, mint Londonban, de a helyzet nem ugyanaz. Mások az erőviszonyok: a „segíteni akarók” csoportja szemlátomást fölülkerekedik. A jelek arra vallanak, hogy maga Bush is ingadozik. Bár demokrata bírálói hibáztatják, hogy „a szovjet gazdaság miatt inkább fő a feje, mint az ugyancsak bajban lévő amerikai gazdaság miatt”, az elnök keresi a kiskapukat. A fennhangon mondott nemhez halkan hozzáfűzte például, hogy a balti államok függetlensége bizonyosan nagylelkűségre hangolná az amerikai közvéleményt.

Versenyt az esztendőkkel

De most napok kelnek versenyre az esztendőkkel. Alig hangzott el az elnök szájából az ige, a három balti állam függetlensége eldöntött dolognak látszik. Sőt, már hét köztársaság akar kiválni a szovjet államszövetségből. Ugyanakkor közhírré tétetik, hogy az újjáalakított szövetségi szerződés –aminek elfogadását a puccs meghiúsította, ma már a köztársaságok számára nem elfogadható, mert túl sok hatalmat adna a központnak. Jelcin Oroszországa, a térség leendő főhatalma, maga akar természeti kincseinek ura lenni. Saját katonaságot kíván fölállítani, sőt – tekintettel a határai túloldalán élő orosz népességre – határkiigazítást is, amennyiben a szomszéd nem akar tagja lenni az új államszövetségnek. Meglehet, hogy e bejelentéssel Jelcin jobb belátásra szeretné ösztökélni az elszakadást túl sebtiben elhatározó Ukrajnát vagy Kazahsztánt.

A történetnek nem a balti államok visszanyert függetlensége a legfontosabb fejezete. A puccskísérlet bukása után lélegzetelállító gyorsasággal peregnek az események. Történelemformáló, korszakhatárt jelző események. Gorbacsov immár nem pártfőtitkár, de ez kevésbé izgalmas, mint akár csak két hete lett volna. Gorbacsov nagy időszaka ugyanis valószínűleg befejeződött. A történelem számon fogja tartani érdemeit, de honfitársai nem hajlandók elfelejteni, hogy az összeesküvőket Gorbacsov emelte magasra. Kiszabadítása utáni első beszéde csalódást keltett. Csupán a Legfelső Tanács ülésén „javított”, viszont ekkor nem mondhatott mást, mint azt, amit Jelcin és köre már előbb elmondott. Gorbacsovnak hívják majd az új, a születőben lévő államszövetség első elnökét is? Ez még kétséges. De az nem kétséges, hogy a leendő szövetségi elnök hatásköre jóval szerényebb lesz, mint az előzőé volt. Ahhoz sem fér kétség, hogy Gorbacsov odahagyott pártja végóráit éli. Halálos beteg, s aligha támad föl, legalábbis a jelenlegi formájában. Az állampárt vége egyben a pártállam vége. A párt felső körei csakúgy, mint a kormány tagjai, részesei vagy támogatói voltak az összeesküvésnek. A minisztereket most kicserélik, a KGB-t feloszlatják, a hadsereg jelenlegi tisztikarának nyolcvan százalékát menesztik.

A tisztogatás fontos dolog, de alkalmasint bajos. A bürokraták 17-18 millióra becsült csoportját – amelynek szabotázsa idáig homokba fullasztott minden reformtörekvést – nem lehet egyik napról a másikra leváltani. S nincsenek egyedül: hasonlóan gondolkodik a négymilliós hadsereg tisztikarának, kivált főtisztjeinek túlnyomó része és persze a szélnek eresztésre váró KGB-sek zöme.

Az olaj kitüntetett szerepe

A nyugati fővárosokból már hallatszik a figyelmeztetés: lassan a testtel, nem muszáj olyan nagyon sietni, jobb vigyázni, nehogy ellenőrizhetetlenné váljanak az események. A figyelmeztetők elsősorban arra gondolnak – kissé libabőrösen –, hogy Gorbacsov fogva tartása idején más kezekbe került a „doboz”, amiben a nukleáris hadigépezetet elindító gomb található. De felmerültek más, látszólag apró részletek is. Egy amerikai pénzügyi szakember például kitért még arra is, ne mozdítsák el a szovjet külkereskedelmi bank tisztviselőit, mert rátermett szakemberek.

A tisztogatással egybekötött újítás talán legfontosabb területe a gazdaság lesz. A hétfői és keddi nagy horderejű bejelentések szerint halogatás nélkül áttérnek a piacgazdaságra. Igen nagy nemzetközi visszhangja van a hírnek, hogy Szilajev ideiglenes miniszterelnök vezetésével négytagú gazdasági bizottság alakult, s ennek egyik tagja Javlinszkij, aki a Harvard Egyetem szakértőivel együtt kidolgozta a mindközönségesen „Nagy Alkunak” becézett tervet. Ez előirányozta, hogy a nyugati hatalmak öt-hat évig tetemes összegekkel támogassák a szovjet gazdaság gyors ütemű átalakítását. E program eredeti rendeltetése az volt, hogy a Hetek színe elé zarándokoló Gorbacsov expozéjának alapja legyen. De a habozó Gorbacsov félretette ezt a programot, helyette a puccsista Pavlov kevéssé meggyőző, se hideg, se meleg előterjesztését ismertette. Javlinszkij felbukkanása alkalmából washingtoni kormánykörökben azt mondogatják, ha Gorbacsov Javlinszkij tervével hozakodik elő, másként alakul a támogatás ügye. Nem biztos, hogy igazat mondanak, de a kifogás mindenesetre jó. A megfigyelők szerint nemsokára megszervezik a vezető ipari országok rendkívüli csúcskonferenciáját. S nem heten fogják körülülni az asztalt, hanem kilencen. A két új résztvevő egyike Gorbacsov lesz (ő Londonban csak a „vacsora utánra” meghívott vendég volt), és Jelcin, az orosz köztársaság elnöke. Lehet, hogy a sorrend addigra megváltozik, és Jelcin lesz a fontosabbik vendég.

Még nem nagyon érdemes belemenni a leendő reform részleteibe. Még túl áttekinthetetlen a helyzet, kivált az talányos, hogy milyen kapcsolatba lépnek egymással az egyes köztársaságok függetlenség különböző stádiumait elfoglaló köztársaságok. Terjedőben van az a nézet, hogy a formális függetlenséget, ami mindenütt népszerű lesz a közeljövőben, kombinálni fogják a gazdasági kötelékek fenntartásával.

De az már az első értesülésekből is kiviláglik, hogy az infrastruktúra – főleg az utak, vasutak, a telekommunikáció – halasztást nem tűrő javításával párhuzamosan az olajipar talpra állítása lesz az egyik súlyponti feladat. Ez az exportra termelő ágazat a fő devizaszerző, modernizálása, árszerkezetének átalakítása ahhoz is alapot ad, hogy kilökjék a termelésben elfoglalt központi helyéről a puccs agytrösztjét: a katonai ipari komplexum hangadóit. Az olajipar fejlesztése mellett szól az is, hogy jórészt megoldaná a külföld számára a „segíteni vagy nem segíteni” problémáját. A fejlesztésben való részvétel nem segély, amit olyan kényelmetlen megmagyarázni a hazai adófizetőnek, hanem üzlet, amit a magánszektor bonyolít le az ugyancsak egyre kevésbé állami szovjet olajgazdasággal. A tetejébe valószínűleg nyereséges üzlet, ugyanakkor kiindulópontja a szovjet gazdaság talpra állásának.

A prioritások leendő rendjét voltaképpen megmutatta már Jelcin augusztus 8-ai – tehát még a puccs előtti látogatása a nyugat-szibériai Tyumenben. Akkor ennek nem tulajdonítottak olyanfajta jelentőséget, mint most a puccs után. Az orosz államfő különleges övezetté nyilvánította ezt a területet, amelynek 486 nagy hozamú lelőhelye Szaúd-Arábiáéval vetekszik. Jelentőségét elárulja, hogy ez az övezet adja a szovjet olajtermelés 65 százalékát. Most ez az övezet csődben van, a rablógazdálkodás eredményeként a kitermelő berendezések tönkrementek, a felszínre hozott olaj és földgáz tetemes része nem áruvá válik, hanem – tönkretéve a környezetet – a levegőbe vagy a mocsaras talajba jut. A megfertőzött vízben kipusztulnak a halak, megfosztva létalapjuktól „halzsíros atyafiságunkat”, az őslakos zürjéneket és votjákokat.

De minden másként lesz. A most meghozott elnöki rendelet úgy intézkedik, hogy a felszínre hozott olaj és földgáz 30 százalékával a kitermelő vállalatok rendelkezzenek. Ezután tetszés szerint adhatják el ezt a mennyiséget bel- és külföldre. A fennmaradó 70 százalékot továbbra is az államnak, (az orosz köztársaságnak) kell átadniuk. Az árakat azonban Jelcin, egyetértésben a „tyumeni olajsejkekkel” drasztikusan emelni akarja. Adalék a kiválás vagy bennmaradás problémájához, hogy Jelcin a távozó köztársaságoknak jóval drágábban, világpiaci árakon akarja eladni az olajat.

Ez – írja a Die Zeit – a piacgazdasághoz vezető út első állomása lehet. Idáig épp fordítva volt. Idáig épp az olaj tette lehetővé a reformok elodázását. Koszigin 1963-as gazdasági reformja az 1960-ban fölfedezett tyumeni olajba fulladt. A petrodollárokból finanszírozták a gabonaimportot, a fegyverkezést, a csatlósok támogatását. A változásokat pedig az olajár 1985 utáni gyengülése teszi közgazdaságilag elengedhetetlenné.

A puccsisták mégis más útra akartak lépni. Teljes árstopot hirdettek, abban a hiszemben, hogy ez tetszik a lakosságnak. De a befagyasztás fő célja, a modernizálás (a chilei, kínai minta utánzására való törekvés) ellenére is fenntartandónak vélt gazdasági parancsuralom volt. Ebben pedig az volt a ráció, hogy a mesterségesen leszorított nyersanyagárak rejtett szubvenciót jelentenek a túlméretezett fegyverkezési ipar számára. A köztársaságok együttélésének új rendjét nemcsak előjogaik féltése miatt ellenezték az összeesküvők. Azért is, mert az egy központból irányított ár-, bér-, pénz-, hitelpolitika szavatolta a katonai ipari komplexum túlélését. Ama városok fönnmaradását, melyeknek némelyike még a térképen sincs rajta, mert létük értelme és egyetlen alapja a gyilkoló szerszámok előállítása.

Az új rendnek nem mindenki örül. Szaddám Huszein, a nagy fegyvervásárló nyíltan sajnálja eltűnésüket. De ez a vevő a szabályt erősítő kivétel, s előbb-utóbb az eladó sorsára jut. Új történelmi korszak kezdődik, amelyben talán kevésbé jól megy majd a fegyverkereskedőknek.

• Beszélő