Könyves László [Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Spektákulum és akusztika

A látványosságnak vége. A rendőrök kimoshatják fehér ingeiket, a forgalom ezentúl magától korlátozódik. Elbontották a pogányi (hm, hm) repülőtéren felállított 33 méter magas keresztet is. (Újrahasznosítás, tudjuk, garantált. Mi lehetett vajon belőle?) Nem látom egy darabig a gorillákat sem, különösképpen a két személyi testőr fog hiányozni, akiket kis családunk – már elnézést – latroknak becézett. Különösen a bal, a tengerészgyalogos kinézetű volt megnyerő.

Szóval vége. A hívők számára bizonyára hatalmas élményt jelentett, s nemcsak a biztonságra ügyelők, de azok is megkönnyebbülhettek, akik közönyösen vagy netán viszolygással figyelték a pápalátogatást megelőző tömegkommunikációs hadjáratot. Ha a szervezőknek ezzel az volt a szándékuk, hogy kellő viszonyítási alapot teremtsenek, akkor elérték céljukat. A pápalátogatás sokkal jobban sikerült, mint ahogy várni lehetett. A rendezés pazar volt, s mondják, a pápa még azokra is jó benyomást tett, akik nem tartoznak nyájához.

II. János Pál ugyanis valóban sok szépet és bölcset mondott: egységre, igazságosságra buzdított, elítélte a fajgyűlöletet, elment a reformátusokhoz, fogadta a zsidókat, kiállt a cigányok mellett, határozottan szólt a szegények és elesettek támogatásáról, állást foglalt a nemzeti kisebbségek jogai mellett. Csupa nagyszerű dolog. Ügy tűnik, felesleges volt a háborgás. Egy kicsit sokba került, de megérte.

Mit is mondott valójában II. János Pál? Az ünnepségek zsivajában ez bizony alig hallatszott. Így utólag, nyugodtabb körülmények között könnyebb az elemzés. Persze a látvány után sok függ az akusztikától is. És az sem mindegy, hogy hol áll az ember, honnan hallja a mondottakat. Nyilván más és más fogja meg az egyszerű hívőnek és a nem hívőnek a fülét, másként hallanak a teológiailag „muzikálisabbak”, s másként a politika hullámaira hangoltak. A legfontosabb azonban az, hogy a pápa ezt kiválóan tudja, s él is a lehetőségekkel.

Le a restaurációval?

Rögtön megérkezése után a repülőtéren például a magyar sorscsapásokat felidézve azt mondotta, hogy: „elődeitek nemcsak azt állították helyre, ami elpusztult. Nem menekültek a múltba, hanem mindig valami újat akartak építeni, olyant, ami jobban megfelel az új lehetőségeknek és követelményeknek.” Később pedig hozzáfűzi: „Jobbra akarjátok fordítani hazátok sorsát, de nem akartok visszatérni a múlt korszerűtlenné vált életformáihoz, bármilyen szépnek látszott is valaha.”

Az idézet jelentőségével arányban sokjelentésű is. Van egy olyan történetteológiai vetülete, amelyet a pápa majd a püspöki kar előtt fog kifejteni. („Az egyház a történelemben is a keresztény élet mindig újabb formái felé halad…”) Van egy közvetlen politikai dimenziója a megnyilatkozásnak: II. János Pál feltétlenül fontosnak tartja, hogy az egyház elhárítsa még a gyanúját is a közvetlen restaurációs törekvéseknek, s megszabaduljon a korábbi formákat festő vágy- vagy rémképektől. Akik „keresztény kurzustól” tartanak, joggal reménykedhetnek az idézet olvastán. Van azonban olyan jelentése is, amely közvetlenül a papsághoz szól: az egyházi munkában nem elég a bevett formák felelevenítése, az új helyzet új formákat követel a lelkipásztori gyakorlatban. Mintegy belső erejének megújítására szólítja fel az egyház tagjait, mivel – a kijelentés hangsúlyos helyéből kikövetkeztethetően – a pápa reális törekvéseket is lát a múltidéző magatartásra. Más kérdés persze, hogy mi az az „új”, ami mellett a pápa kiáll.

II. János Pál itteni látogatása során is többször kifejtette, miként látja az európai és kelet-európai változásokat. Ez az értelmezés, úgy tűnik, számos ponton eltér attól, amit az egyház hazai képviselőitől vagy a magukat keresztényeknek valló politikusoktól hallunk. Ez a történelemkép ugyanis az egyház valóban sanyarú helyzetét, a hitélet elégtelenségeit szinte egyöntetűen és kizárólag a kommunizmus és ateizmus négy évtizedes elnyomó uralmával magyarázza. A pápa érveléséből sem hiányzik e gondolat, de II. János Pál bizonyos értelemben mélyebb indokoltságát adja a jelenlegi helyzetnek. A negyvenéves diktatúra természetesen szerepel, de csak mint az egyik, a „külső tényező, amelyik ateista álkultúrát és életformát kényszerített a nemzetre. Ezekhez a külső erőkhöz… csatlakozott a rosszra való hajlam, az Isten Országával szembeni gyűlölködés csírája. Ez szétroncsolja az emberi lelket, és sajnos a hívőket is magával ragadja a hitetlenség és bűn szakadékába. Így tehát az a harc, amelyről a Jelenések könyve beszél, leginkább az ember szívében bontakozik ki: ezért van szükségünk az egyre radikálisabb megtérésre.” A papi szemináriumban pedig így beszélt:

„Szembe kell néznetek azzal a tudatlansággal, amely abból ered, hogy évtizedekig hiányzott a megfelelő hitoktatás. De szembe kell néznetek a fogyasztói szemléletmóddal és a gyakori materializmussal is, hiszen ezek nem kevésbé [sic!] akadályozzák a hithirdetés elfogadását.”

Toronyház vagy templom?

A pápa állásfoglalásaiból, mint ez már más megnyilvánulásaiból is ismert, a fogyasztói társadalom szinte démonizált képe bontakozik ki. „Ez a társadalom, amelyet furcsa ellentmondással »jólétinek« szoktak nevezni, valójában fölemészti és elpusztítja az embereket emberi mivoltukban.” Az ember bűnre való hajlandósága majdhogynem közvetlen és leplezetlen formában nyilatkozik meg a fogyasztói társadalom egyéni és kollektív önzésre alapuló és buzdító életmintáiban. II. János Pál éppen ezért a fő feladatát e fogyasztói világ elleni küzdelemben látja. A modern városokban a felhőkarcolók teteje magasabbra nyúlik, mint a templomtornyok, a forgalom zaja gyakran elnyomja a harangok zúgását… Mindez megnehezíti az áhítat e hagyományos módjának gyakorlását. Fontos ezért, hogy fölébe emelkedjünk a modern világ körülményeinek, és meg tudjuk őrizni lelkünk belső életének kifejezési formáit.”

Európa keleti felére vonatkozó elképzelései nem függetlenek ettől a programtól. Antimodernizmusát egy olyan térségben hirdeti, amely – természetesen szigorúan e világi formában – még hosszú ideig a modernizáció terepe lesz. A hívők, akik a kommunizmus bukása után nem csupán az élet értelmére vonatkozó kérdéssel vannak elfoglalva, bizony felemás helyzetben érezhetik magukat. Én például furcsának tartom, ha az Európai Közösség felé vezető utunkat egyengető külügyminiszterünk a pápától leginkább azt akarja megtanulni: „nem engedhető meg, hogy a világ egy pusztán materiális javak bőségében érdekelt társadalom irányába haladjon”. Ez a világ a pápa szemében természetesen az USA és Nyugat-Európa világa.

Az egyik kérdés itt az, hogy helytálló-e a nyugati civilizációnak ez a leírása? Állítható-e, hogy ott nem alakult ki az értékek olyan rendszere, amely valamivel több a „materiális javak bőségében való érdekeltségnél”. A pápa gondolatmenete mintha nem akarná tudomásul venni, hogy nagyon is karakterisztikus értékrendek jöttek létre, ráadásul nem is függetlenül a kereszténységtől, noha vitathatatlanul nem a Szentszék ösztökélésére.

Máriapócson a modernizmus veszélyét felidézni (miközben épp a pápalátogatás alkalmára telepítettek hat telefont!) eléggé paradoxnak tűnik. De talán ennél is fontosabb – hivő és nem hívő számára egyaránt –, hogy a pápa, noha őszintén üdvözli kelet-európai változásokat, nincs valami nagy véleménnyel a pluralizmusról. „A pluralizmus szó hordoz egyfajta veszélyt. Az olyan társadalomban, amelyik büszkén »pluralistának« vallja magát, igen sokféle ideológia és filozófiai meggyőződés él. Én elismerem ugyan ezt a sokféleséget, de ez semmiképpen sem ment fel egyetlen keresztényt sem azalól, hogy hirdesse azokat a vitathatatlan alapelveket, amelyek az emberi léptékű társadalom felépítéséhez szükséges cselekvést szolgálják…” – mondta II. János Pál még 1980-ban. „Új kultúra fejlődött ki, nagyrészt minden Istenre való vonatkozás nélkül. Ma pedig a szabadság és pluralizmus új légkörében a keresztényekhez való csatlakozást nem könnyítik” a környezeti hatások – ezt már nálunk mondta a pápa.

Nyilván lesznek, akik úgy gondolják, hogy a pluralizmus, ha a szót nem kívánjuk csupán esetleges véleménykülönbségek jelzésére használni, s ekként kiüresíteni, éppen az alapértékek vitathatóságának elismerését jelenti. II. János Pál számára a pluralizmus „elismerése” kényszerű akadály felismerését jelenti, amelyen – békés vagy e világi eszközökkel – nem lehet változtatni. Olyan korlát ez, amely a bűnösség teológiai antropológiai fogalmában alapozódik meg, és a bűnösség a materiális javak iránti hajlandóságban teljesedik ki. Ez annyit jelent, hogy II. János Pál elfogadja a pluralizmust, de nem igenli; nem igyekszik elősegíteni, olyan adottságként fogja fel, amely az egyházon kívül keletkezett, bizonyos mértékig a kereszténység ellenére.

A misszionárius

A kelet-európai változások a pápa személyes kötődésein túl a világméretekben gondolkodó egyházpolitikus számára is kitüntetett terepet jelentenek, mivel e térségben ideológiai vákuum keletkezett. „Bár még akadnak olyanok, akik továbbra is harcolnak a vallásos hit ellen, azoknak az ideológiáknak az összeomlása, amelyekkel néhány európai kormány az Evangéliumot próbálta helyettesíteni, légüres teret teremtett. …Nincs vesztegetni való időnk az újra-evangelizálás küldetésében.” „A jelen pillanat történelmi kihívást jelent minden keresztény számára, de főleg számotokra, akik a papságra készültök. …A nép kiábrándult a tegnap még uralkodó ideológiából” –mondta másutt.

Nem véletlen, hogy II. János Pál első beszédében fölidézi a jelenetet, amikor a Péternek azt üzeni az Úr: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” (Lk 5,10) Látogatásának fő mondandója éppen a missziós gondolat hirdetése. A légüres tér „a jelen pillanat történelmi kihívást jelent minden keresztény számára… a nép kiábrándult a tegnap még uralkodó ideológiából”. „Most tinéktek jutott osztályrészül az a felelősség és megtiszteltetés, hogy misszionáriusai legyetek annak a nemzetnek, amely újjá akar születni egy boldogabb és biztosabb jövőre.” „Megtörténhet, tisztelendő testvérek, hogy a keresztény hagyományoknak gyengülése láttán úgy kiáltotok fel: »Missziós területté váltunk!« Nos én azt mondom nektek, eljött a pillanat, hogy megváltoztassátok az ilyen megállapítások hangnemét és tartalmát, és fölemelő programot adó célkitűzéssé alakítsátok át: missziós egyház akarunk lenni!”

Az egyháznak szóló üzenet azonban közvetlenül érinti a társadalom egészét. A keresztény persze – mint erre II. János Pál is utal – természeténél fogva térítő, missziós egyház. „Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot!” – hangzik már a Szentírásban is. Ezzel önmagában nincs is semmilyen nehézség. Itt azonban a missziónak egy új jelentése bontakozik ki.

A klasszikus missziós tevékenységnél ugyanis – a Teológiai kisszótár megfogalmazását idézve – „a misszió, mint nyilvános misszió szükségszerűen a társadalmi viszonyok megváltoztatása is, habár a missziónak közvetlenül nincsenek társadalmi és politikai céljai”. Nos, most úgy tűnik, II. János Pál közvetlen társadalmi és politikai célkitűzésekkel kapcsolja össze a térítést és az evangelizációt. A szétesett vagy rosszul szerveződő társadalmakban a közösség legfőbb s egyetlen integrációs elvének a kereszténységet mutatja be, s a térítést és a társadalom újjáépítését ugyanabban a folyamatban képzeli el.

…és a csónak

Ez az a pont, ahol a pápalátogatást megelőző anyagi természetű viták elvi összefüggése is megragadható, immár a költségek nagyságrendjétől teljesen függetlenül. A kormány tagja, a politikai funkcionárius, imigyen lebbenti fel a titkot: „a látogatás valódi célja és értelme az úgynevezett lelkipásztori küldetés volt”. Kérdésem az: állami költségvetésből lehet-e ekkora összeget áldozni egyetlen kitüntetett egyház térítési törekvéseire. Még profánabb módon fogalmazva: kötelezhető-e bennszülött, hogy fizesse a megtérítésére induló misszionárius csónakját?

Keresztény Európa?

E sorok felett tépelődve, kicsit menekülve a munka elől, bekapcsolom a tévét. A szovjet adó szokatlan és meghökkentő képeket közvetít: Jelcin a Kreml egyik templomában tartott gyászmisén, félrehúzódva, egyedül áll, mint aki bekéredzkedett: látszik rajta, hogy a benyomások kicsit szokatlanok még neki, de valahonnan ismerősek.

A pápa tiszteletére kiadott napilapban pedig a vatikáni magyar nagykövet nyilatkozik a Magyarország demokratikus átalakulásról, „felzárkózásunkról a keresztény Európához”. Édes istenem, mikor árulják már el neki, hogy Cirill és Metód időszámításunk születése után 863-ban kezdik meg működésüket! Nagy Vlagyimir (nem az Iljics) pedig Szent István előtt vette fel a kereszténységet, gyors és véres menetben térítve meg a bolsevizmusról még csak nem is álmodó szlávokat. Persze lehet, hogy Keresztes úr ezt mind tudja. A kérdés csak az, hogy akkor mire gondol.

• Beszélő