Könyves László [Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Nemzetünk erkölcsei felett őrködő honatyák, éles tekintetű ügyész urak! Hozzátok szólok, kik honszeretettől eltelt, ámbár határozott hangú tiltakozásotokkal elértétek, hogy egyes gyanútlan jámborak szemében ártatlannak tetsző ábrázolmány a törvény szigorával ítéltessék meg, s mindenki előtt világossá váljék kárhozatos mivolta. Igaz, az Új Hölgyfutár példányai immár minden utcai árus asztalán ott díszelegnek, de sebaj, ezzel kétszeres lelkiismeret-furdalás gyötri majd vásárlóit, akik ezentúl nem csupán rothadt, de egyúttal tiltott gyümölccsel töltekeznek. Erkölcsi rendünk hivatott őrei, ne pihenjetek! Ne higgyétek, hogy a métely egyszer s mindenkorra kiirtatott közülünk. Legyetek éberek!

Újra fekete árny lebeg a könyvespultok felett. Mi több, az egyszer már megvert ellen galádabb cselfogásokhoz folyamodik. Leleplezéséhez nem elég csupán a kiadvány borítójára pillantani, az olvasás fáradságos – s a meggyőződésében tántoríthatatlan ember számára mindenképpen felesleges – munkáját is magunkra kell venni, ha rá akarunk mutatni förtelmes tartalmára. Ezért ajánlom fel honfiúi alázattal segítségemet, hogy lerántsuk a leplet e mostanában megjelent műről.

Különös ravaszságról árulkodik már a megjelentetés időzítése is, hiszen pontosan akkor adták ki a kötetet, amikor az egyházi ingatlanok visszajuttatását (bocsánat: tulajdoni helyzetének rendezését) tűzte napirendjére a Tisztelt Ház (s a szabadosságában elvetemült ellenzék nagyobb) riadalmára. Ármányuk természetesen nem vezetett, mert nem vezethetett sikerre, de e kiadvány puszta létével is a viszály csíráit hintheti el tiszta eszmeiségű s szilárd erkölcsű felebarátaink körében.

A szerző ugyan az ártatlan lelkek megtévesztésére azt állítja, hogy „ahol rendezett társadalom működik, szükség van vallásra”, mert míg „a törvények az ismert bűnök, a vallás a titkos bűnök ellen védenek”, e kijelentésével azonban csak lépre csalja a gyanútlan olvasókat. A következő pillanatban ugyanis nem átall a bolsevik propaganda fogásával élni, s kijelenti, „hogy a filozófusok (nevezzük úgy a hitetleneket és a szabadgondolkodókat) minden időkben a világ legbecsületesebb emberei voltak”, mert „nem pusztán a többiek megvetésétől való félelem tette erényessé őket, hanem maga az erény szeretete”.

A vak és dacos önteltség e megnyilatkozását csak tetézi, hogy a szerző kritikátlanul átveszi a lapos orosz brosúrák történelemhamisító koholmányait, amelyek alkalmasak arra, hogy rossz színben tüntessék fel azokat az intézményeket, amelyektől erkölcsi rendünk megszilárdulását reméljük. „Szent Péter utóda tévedhetetlen, márpedig Rómában helyeselték, megünnepelték, szentesítették mindazt, ami Szent Bertalan éjszakáján történt; tehát ami történt, felettébb szent dolog volt; tehát két egyforma mértékben ájtatos gyilkos közül az, aki huszonnégy terhes hugenotta asszonyt felkoncolt, szükségképpen kétszer annyi dicsőséget érdemel, mint aki mindössze tizenkét asszonyt koncolt fel.” E félrevezető szofizmákkal sem elégszik meg azonban szerző, hanem odáig merészkedik a pimasz történelemhamisításban, hogy azt állítja: a korai keresztényeket nem elsősorban hitük miatt üldözték, hanem vesztük oka a „meggondolatlan buzgalomban keresendő”. A „keresztényi szigorúságot” „ósdi durvaságnak” nevezi, s miközben a Szentírásról azt állítja, hogy az „az általánosan elfogadott előítéletek szellemében beszél”, Luthert, Kálvint és Zwinglit is csak „megannyi olvashatatlan íróként” emlegeti.

Aktuálpolitikai tekintetben egyenesen rémisztőek a különféle rendekről tett állításai. „Az emberek megrontása legkivált a szerzetesek műve. A szerzetesek ellenségei az emberi nemnek, ellenségei egymásnak és önmaguknak, képtelenek felfogni a társadalom szelíd és békés természetét, így aztán gyűlölniük kellett a társadalmat.”

Mindez már önmagában is elég volna, hogy megvetéssel illessük a szerzőt, ám az már a Tisztelt Ház közösségét sérti, amikor legkedvesebb és legtöbbet hangoztatott elvét gúnyolja ki, nevezetesen azt, hogy erkölcsi megújulásunk csakis és kizárólag az egyházon keresztül képzelhető el. „Akinek egészséges nevelés mellett szüksége volna a vallás segítségére, hogy becsületes ember lehessen, az igencsak szánalomra méltó ember lenne; és társadalmi szörnyeteg válnék belőle, ha nem lelné fel magában a társadalom számára szükséges érzéseket.” Noha a gonosz nyelvű író kifigurázza azokat a papokat, akik nem is olvassák el azokat a műveket, amelyeket betiltatnak, ne vegyük figyelembe ezt az ócska élcet: olvasatlanul vessük szemétre e művet, s akadályozzuk meg, hogy derék felebarátaink szeme elé kerüljön.

Tisztelt képviselő urak, nem magyar szerzőről van szó, ami már abból is látható, hogy álnév mögé bújik. Emiatt azonban ne zavartassák magukat, hiszen tudhatják Csurka úrtól, hogy az ellenség nemzetközi méretekben szervezkedik. A Torgyán úr kedvéért pedig borítékolnám itt a szerző igazi nevét: François-Marie Arouet-ről van szó.

Az igazi vétkes azonban nem ő, hanem Ludassy Mária, aki Kis János (igen, igen!) és Réz Pál bűnsegédletével jelenttette meg az Akadémiai Kiadónál e kötetet, amelynek terjesztését sürgősen meg kellene akadályozni. Ami különösen az Európába vezető utunk megtisztítása érdekében szükséges, hiszen ezen állítólagos VOLTAIRE filozófiai műveit Franciaországban már több mint kétszáz éve betiltották. Nem késlekedhetünk tovább!

Alázatos tisztelettel:

• Hátsó oldal