Skip to main content

Sajtótörvényeink

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az 1986-os sajtótörvényt némi hiúskodással Lex Beszélő-nek is nevezhetnénk. Engedélyezetlen lapunk kiadására ugyanis, jó másfél évvel az indulása után kísérletképpen engedélykérelmet nyújtottunk be az efféle ügyekben illetékes Tájékoztatási Hivatalhoz. Megtehettük, hiszen a hatályos minisztertanácsi rendelet nem zárta ki, hogy magánszemélyek társulása lapot adjon ki. A rendelet alkotója, valamikor 1958-ban persze nem is álmodta, hogy magánszemélynek ilyesmi eszébe juthat.

Alakilag kifogástalan kérelmünk zavarba hozta a Hivatalt, és bizony háromszor is sürgetnünk kellett, amíg megkaptuk a méltó választ: a Beszélő cikkeit igen gyakran ismerteti a Szabad Európa Rádió, már ez is elégséges bizonyítéka, hogy kiadványunk nyugati felforgató központok szócsöve.

Az elutasítás nem szegte kedvünket, a Hivatalt azonban elgondolkoztatta. Az 1986-os sajtótörvény kimondta, hogy időszaki kiadványra csak jogi személy kérhet engedélyt. Persze eszünk ágában sem volt újabb engedélyt kérni. De hát ez a rendszer már csak így működött: utólag mindig jogszabállyal tiltotta meg, amit korábban önkényesen nem engedett. Maga a törvény, amelyet az új tervezet csak részben módosít, a későkádárizmus jellegzetes terméke. Tartalmazott néhány bizonytalanul körülírt és alig érvényesíthető jogot (például az újságírók jogát arra, hogy információt kérjenek a tájékoztatásra kötelezett állami szervektől), egyúttal azonban formálisan is megszüntetett néhány elvben létező, valójában nem gyakorolható jogot.

Az 1989-es év politikai változásai látszólag elodázhatatlanná tették, hogy új sajtótörvény készüljön, hisz az engedély nélküli kiadványok ellepték az országot, s egyszerre minden szabad lett, holott tilos maradt. Az új sajtótörvénynek rendeznie kellett volna a nemzeti tömegkommunikáció feletti felügyelet és a frekvenciagazdálkodás kérdéseit, a laptulajdonosok és a szerkesztőségek közötti jogviszonyokat, és kodifikálnia kellett volna azt is, hogy az állampolgár joga, hogy megismerje a közérdekű információkat. E kérdésekben az ellenzéki pártok sem jutottak közös álláspontra, a kormány pedig világosan látta, a jelenlegi politikai helyzetben a szabályozással csak a saját felügyeleti jogát korlátozza.

1989 tavaszára már tűrhetetlenné vált, hogy az induló új lapoknak még mindig a régi hivataltól kellett engedélyt kérniük a megjelenéshez. Arra viszont, hogy a pártok és a kormányzó párt megegyezése alapján hamarost elkészül az új sajtótörvény, nem volt esély. A gordiuszi csomót a kormány leleményesen elvágta. Az engedélyezés gyakorlatát a sajtótörvény végrehajtási rendelete szabályozta. Elegendő volt módosítani a végrehajtási rendeletet – ezt a minisztertanács bármikor megtehette –, és engedélyezés helyett a lapodnak már csak a nyilvántartásba vételüket kellett kérni. A múlt év június 15-én kelt rendelettel jogi értelemben is szabad lett a sajtó. Ezzel a megpatkolt sajtótörvénnyel egészen jól ellennénk a szabad választásokig.

A jelenlegi helyzethez képest minden új átmeneti szabályozás csak korlátozó lehet. A most vitára bocsátott törvénytervezet meglepő újítása, hogy személyhez fűződő jog megsértése esetén a sajtóorgánumnak nem csupán a sértettet kell kártalanítania, de bírságot kell fizetnie közérdekű célra, magyarán az államkassza javára is. E rendelkezés az államot érdekeltté tenné a sajtóperekben. Amíg a lapok a pártállam irányítása alatt álltak, magánszemély a legritkább esetben nyerhetett pert velük szemben. Ha a tervezetet elfogadnák, az állam a jövőben könnyűszerrel tönkretehetné a szókimondó lapokat – ez sokaknak jól jönne közvetlenül a választások előtt. A korlátozást természetszerűen azok igényelték, akik a sajtószabadságban, az éles hangú polémiákban „visszás jelenséget”, erkölcsi környezetszennyezést látnak. Nekik meg a tervezett félmilliós pénzbírság is kevés, a kiszabható büntetés összegét egymillió forintra emelnék. Zsigmond Attila egyenesen a kauciórendszer visszaállítását követelte. Javaslata szerint a lapalapítás feltétele egymillió forint kötelező óvadék letétbe helyezése.

A szituáció ismerős a történelemből: 1848 márciusában a kivívott sajtószabadságot a pozsonyi konzervatívok néhány nap múltán magas óvadék bevezetésével igyekeztek semmissé tenni. „Mit e város lakossága a sajtó felszabadításával március 15-ikén dicsően kivívott – írta a pesti tanács Batthyány miniszterelnöknek –, azt a törvényhozás tökéletesen lerombolni indul …méltóztassék ezen elfogadhatatlan törvényjavaslat visszavételét eszközölni, azzal együtt, hogy addig is, míg a nemzetnek valódi képviselői által a szabadság és reform szellemében más sajtótörvény fog hozatni… a helytartótanácsnak… ideiglenes rendelete szolgáljon szabályul. Miniszterelnök úr! Tisztelt polgártársunk! Az idő perczei drágák, intézkedjék Ön, hogy az intézkedés késő ne legyen.” (Idézi Kosáry Domokos, A magyar sajtó története H/1. 1985. 47. l.)

Az alábbiakban néhány mondatot idézünk klasszikusainktól, akik nem átallották személyeskedve és tiszteletlenül rátámadni magas állású politikai ellenfeleikre. Csak remélhetjük, hogy a pénzbírság rendszere, ha netán bevezetnék, nem lesz visszamenőleges hatályú. Különben megeshet, hogy a szegény barguzini csontváz, amint megérkezik Magyarországra, nyomban fizetni kényszerül.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon