Vajna János

Nyomtatóbarát változat

De éppígy a társadalomra is tartozik. Méghozzá nem csak másodsorban. Ezt könnyebb belátni a családtervezésért síkraszálló érvek hallatán. A nyugat-európai tévék sorra mutatják be a Menet c. filmet. Ez arról szól, hogy az aszály és éhínség kettős átka alatt nyögő szudániak elhatározzák: új hazát keresnek. Az elhatározást tett követi. Fölkerekednek, átkelnek a sivatagon, a Gibraltári-szoroshoz vonulnak. A földönfutók tudata útközben átalakul: jogot, jólétet követelnek. De hiába. A film zárójelenetének színtere egy dél-spanyolországi fürdőhely. Állig fölfegyverzett „euro-katonák” lánca néz farkasszemet a fenyegetően előrenyomuló menettel.

A Dél lakói Északra tartanak, sugallja a film, ha szülőföldjükön éhen kell veszniük. Az éhhalált pedig csak akkor kerülhetik el – szögezi le az ENSZ népesedési jelentése –, ha megfékezik a népesedésrobbanást, a háromszoros növekedési rátát, amivel számolni kell Afrika és Dél-Ázsia egyes országaiban.

A népesedési explózió kivédése azonban nemcsak emiatt érdeke a jómódú Északnak. A szegénység és a szaporaság egymást erősítő hatása az egyik fő oka a Föld nevű planétát lassanként lakhatatlanná tevő környezetrombolásnak. A nyomor űzi az embereket a trópusi erdők letárolására, a talaj jóvátehetetlen kizsákmányolására. Vagyis: a szén-dioxidnak, metánnak és más, az atmoszférába „épülő”, melegházat tápláló gázoknak mind nagyobb mérvű termelésére.

Nincs mit tenni? De van. Meg kell változtatni a nők helyzetét a harmadik világ országaiban, hogy merjenek rendelkezni a saját testükkel. Tudati forradalmat kell indítani, s ennek legfontosabb részeként műveltebbé kell tenni a nőket, mint ahogy azt idáig a férfiak társadalma engedélyezte. De éppily lényeges, hogy megoldják az öregekről való gondoskodás problémáját, mert amíg nem oldják meg, a harmadik világ országaiban nem fognak az öregeknek támaszul szolgáló gyermekek sokaságáról lemondani.

Új szexuálteológiát!

És még mit kellene tenni? Azt – olvasom a tévéfilmről beszámoló Die Zeitben –, hogy a katolikus egyház vizsgálja felül szexuálteológiáját. Mert családtervezés – a fogamzást gátló szerek alkalmazásától az önkéntes sterilizációig minden eszközt felhasználó programok – nélkül kétes jövő felé halad a világ.

A teológia felülvizsgálata, úgy tetszik, folyamatban van. De nem azért, hogy megkönnyítse, hanem hogy megnehezítse a családtervezést. Nem az elvek változnak, az elvek értelmezése szigorúbb, rigorózusabb. Egyes vélemények szerint a családi élet szabályainak túlhangsúlyozása elhomályosíthatja a szeretet, megbocsátás, lelkiismeret-vizsgálat parancsait; a nemi erkölcs abszolutizálása avval jár, hogy szinte magává az erkölccsé lép elő. Ennek nagy irodalma van, itt most a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak, a berlini katolikus találkozóról írt tudósításából idézünk. A konzervatív újság május 30-i számában megjelent írás ismerteti a vitát, amelyet az váltott ki, hogy a két német állam egyesülése napirendre tűzte az eltérő abortuszrendelkezések problémáját. A vita során kiderült, hogy a rendelkezések inkább papíron, mint a gyakorlatban térnek el, az NSZK-ban (ahol 200 ezer abortuszt hajtanak végre évente) ugyanúgy nincs akadálya a műtétnek, mint az NDK-ban. Ne is legyen adminisztratív akadálya, mert az nem vezet jóra, fejtették ki a jelenlévők. A „rettenetes dilemmától”, amit az abortusz jelent, inkább a védekezés más módjainak propagálásával kell megszabadítani a nőket. Böckle, a bonni egyetem teológiai tanára kifejtette: „A katolikus pápai tanítás tiltja ugyan, hogy a szexualitást különválasszák a házasságban élő asszony termékenységétől, és tiltja azt is, hogy védekező szereket használjanak. De ez időközben »kemény viták tárgya az egyházon belül«.” A bonni professzor, akit az újság „a katolikus szociális tanítás reprezentánsaként jellemez”, nem lát elfogadható okot, amely alátámasztaná az efféle védekezés bűnösségét. Nem lát „elvi különbséget az úgynevezett természetes védekezési módszerek meg a fogamzásgátló tabletta között sem”.

Állj! Ne tovább! A dolgozószoba magányában, az írógép mellett is hallom a kérdést. Hát Ceausescu? Aki nem vágyott a hit malasztjára? Hát „Cighid”? Az abortusz adminisztratív tilalmának szemléletes illusztrációja? A Szatmár körzetében található, de csak nagy fáradsággal megtalálható, csak úttalan utakon megközelíthető, eldugott település, amelynek nevét románul idézzük, híre bejárta a világsajtót? A világra kényszerített, de sorsukra hagyott nyomorék vagy fogyatékos elméjű gyermekek egyik otthona? Otthona? „Megdöbbentően nagy a mortalitás: kb. 60 százalékos a múlt esztendőben” – állapítja meg az orvosi jelentés. „A halálozások fő oka: a nem létező higiénia. A gyermekek meztelenül fekszenek a saját lucskukban-mocskukban, hányásukban, ameddig bírják. Szinte valamennyien tüdőgyulladásban halnak meg.”

A történet vége tüdőgyulladás és halál. A kezdete: sorban állás órákon át, megalázó procedúra. Ceausescu ráeresztette az üzemekre a szekusokat, hogy felügyeljék az orvosi vizsgálatot: az asszonyok esetleges terhességének ellenőrzését Ha egy asszony sokáig nem került másállapotba, hát akkor bajba került. Elrendelték a megfigyelését. A fogamzásgátló szereket szigorúan, a szociálisan indikált abortuszt még sokkal szigorúbban tiltották. S hogy miért? Azért, hogy a 22 milliós népből 30 milliós nép legyen. Ez volt az államfő akarata. A nők kötelesek szülni: a minimum 1984 óta öt gyermek.

A zsarnok nem Isten parancsát követte: magát képzelte istennek. Alattvalóinak sokaságát nacionalizmusból, imperializmusból akarta növelni. Mifelénk más a motiváció. Ámbár talán nálunk sem mindenkitől idegen az efféle spekuláció. Talán nem teljesen idegen a Kárpát-medencében játszott hagyományos katonai szerepről talányos gondolatokat megpengető államtitkártól sem, akitől – ki nem ismémé minden rendszerben, minden korszakban példamutató éberségét? –, bizonyára még sok kedves meglepetésre számíthatunk.

A melléktéma után térjünk vissza a fő motívumhoz: a születésszabályozás vallási szempontból való ellenzéséhez. Nem szorul hosszú magyarázatra, hogy nálunk mért vált aktuálissá épp most a probléma. Nálunk most volt a rendszerváltozás, és ennek velejárója a követelés, sőt a követelés harsánysága.

De miért lehet napirenden Nyugat-Európában? A kérdésre adott válaszban rendszerint utalás történik a jelenlegi pápa elődeitől némileg eltérő preferenciáira. Az okokon eltűnődve, inkább arra hajlanak, hogy emlékeztessek a ’68-as diákmozgalmakra, amelyek sokban demokratizálták a nyugat-európai érintkezési formákat, s igen lényegesek voltak a nők tényleges egyenjogúsítása, az autoriter családi modell visszaszorítása szempontjából is. Továbbá: a technika fejlődése, a jólét elterjedése következtében most már nemcsak elméletben, de a gyakorlatban is lehetségessé vált a nők egyenjogúsága. Amikor az új nyugat-berlini szenátusról elkészült az ilyen alkalmakkor kötelező fotográfia, ez volt az aláírás az újságokban: „Csoportkép urakkal.” A szenátorok között ugyanis több a nő, mint a férfi. Másrészt ’68-nak megvolt a visszahatása. Az úgynevezett „erkölcsi-politikai fordulat”, amelynek egyik célja a ’68 előtti szemlélet visszaállítása.

Az élet védelmében?

Még valami történt: a magzatot létrejöttének első pillanatától kezdve emberré nyilvánították. A sperma és a női pete találkozásának pillanatában megtörténik az átlépés a nemlétből a létbe, ez igaz, de a tudomány általában a negyedik hónaptól kezdve tekinti embernek a magzatot. Az „élet védelmében” indított mozgalmak alapja viszont az, hogy ezt az ellenvéleményt nem hajlandók meghallani. Mindenkit kötelezni akarnak, hogy hipotézisüket, ezt az inkább szemléleti, semmint biológiai újdonságot fogadják el mint sarkigazságot mint a tudomány új, nagy, világraszóló fölfedezését. Erre épül ugyanis az egész konstrukció, amelynek veleje, hogy a nőnek nincs joga rendelkezni a saját testével, a magzat fogantatása pillanatától kezdve teljes jogú személyiség, s a nő, aki műtétre szánja el magát: gyilkos. Való igaz: valamirevaló nő számára nagy lelki megpróbáltatás az abortusz, és igaz az is, hogy kockázatot jelent a nő egészsége, később esetleg hőn vágyott gyermeke szempontjából. Megértem az ellenérzéseket, de azt kívánom, hogy segéllyel, lakással, tanáccsal billentsék jó irányba a nő dilemmáját. És ne kényszerrel. Aminek az a vége, hogy a gazdagok megtalálják a megoldást, a szegények az „angyalcsinálókra” fanyalodnak. Vagy magzatjukat „kidobják a havas semmibe”, mint Ady versében a kis cselédlány. Csak épp azt az érvelést vetem el, amely az erre kénytelen-kelletlen rászoruló nőt gyilkosnak nevezi „az élet védelmében”. Gyanakszom ugyanis, hogy nem az élet, hanem a világ siralomvölggyé való átminősítése, a túlvilági élet védelmében akarják odalökni a bűntudat vagy az absztinencia áldozatául. Azt hiszem, el akarjak tőle venni a gyönyörűséges pillanatot, amikor érzi, hogy átfut rajta az élet árama, és amikor a létezést, mint külön értéket és külön örömforrást egész énjével élvezni képes.

Plagizálásra készülök, de kérem, nézzék el: magamat idézem, a Heti krónikát, ami a Világgazdaság című lapban jelent meg, amíg hagyták, hogy megjelenjen. Az idézet a lap 1987. szeptember 1-jei számából való, és azt kommentálja, hogy Rita Süssmuth, a Bundestag elnöke, az idő tájt családügyi miniszter, nyilatkozatot adott, s állást foglalva egy, a hagyományos családfelfogással alig összeegyeztethető problémában helyeselte, hogy a házasságon belüli erőszakot éppúgy bírálják el, mint a házasságon kívüli nemi erőszakot.

Íme az idézet: „Azt tartom érdekesnek, hogy a családügyi tárca birtokosa nőpolitikát folytat. Igaz, a mindennapi életben a két téma rendszerint összekeveredik, meg se lehet különböztetni egymástól. De ami a tendenciát illeti, szemben áll egymással. Az utóbbi meg akarja valósítani a nők társadalmi egyenjogúságát, nemcsak a papíron, hanem a valóságban is… Az előbbi, amelyiknek címerét a család, a meleget adó házitűzhely díszíti, gyakorlatiasabb, de végső soron a hierarchikus, a családfői tekintélyen alapuló értékrendet akarja konzerválni… Társadalmi konzekvenciáit tekintve az egyik a szabad, az autonóm személyiséget tekinti ideáljának. A másik titkos, talán önmagának sem bevallott ideálképe az autoritás előtt fejet hajtó alattvaló.”

„Szabadság, szerelem”

A nők tényleges egyenjogúságáért küzdő mozgalom és a különböző fundamentalista mozgalmakkal rokonságot tartó családpolitika közötti elvi különbséget több lakmusz is láthatóvá teszi. De ezek között is a legbiztosabb: a születésszabályozás. Persze vannak ezzel szemben is elgondolkoztató érvek: a népszaporulat igénye, az anya védelme, a magzat élőlényként való felfogása. De az ellenzés végső értelme mégis a középkor szemlélete szerinti bűn, büntetés, bűnhődés restaurálásának óhaja, a vágyak beteljesülése elé állított tilalomfa. A szerelem egy a szenvedélyek közül, de ellenkező a töltése, mint a többinek. Az alkoholba bánatukat fojtják az emberek, a meg nem élt élet, a munkahelyen, a közéletben való gyávaságok kárpótlását keresik benne. De: nincs szerelem gerinc nélkül. „Szabadság, szerelem” – írta Petőfi, és nemcsak egymás mellé rakta a szavakat. Valami nagyon mélyen, nagyon szervesen összetartozó dolgot fejezett ki.

• Beszélő