Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Mivel az utcanevek megváltoztatása most úgyis divatban van, az jutott az eszembe, hogy kereszteljük át a Damjanich utcát. A gondolatot Molnár Gusztáv írása sugallta: neki – Vitéz János, Janus Pannonius okán – „nem idegenek a horvátok”, de annál idegenebbek az ugyancsak szomszéd szerbek. Ezt tételesen nem mondja ki, de a Magyar Hírlapban közreadott kétrészes cikke e meggyőződést árasztja. A javaslat tehát az volna, hogy a szerb származék és sajnálatosan ortodox hitű ’48-as tábornok névtábláját húzzák át vörös festékkel, s az új névtábla hirdesse Kollonich Lipót dicsőségét. E név jelképezi mindazt, mi szem, száj ingere: Kollonich horvát és osztrák, katolikus érsek és császári kancellár, a tetejébe érdekes terveket is szőtt: katolikussá, németté és koldussá akarta tenni a magyarokat.

De talán a Hunyadi Jánosról elnevezett utat kéne átkeresztelni? Azt tartja a fáma, hogy a nándorfehérvári győző ereiben román vér is csordogált, márpedig a Dunatáj Intézet megbízott igazgatója egy kalap alá veszi a szerbeket és a románokat. „A román és a szerb ellenzék sajnos egyformán kilátástalan helyzetben van” – írja (igaz, még az ellenzék komoly erősödését hozó romániai választások előtt), és azt állítja, hogy a „kommunizmus megsemmisítette országaikban a török hódoltságból kilépő archaikus társadalmakba szervetlenül beépített nyugati politikai intézményeket”. S furcsa módon megfeledkezve a liberális Szűcs Jenő (meg Bibó István) munkásságáról, azt hiszi, hogy „a mi liberális széplelkeink nem tartják illendőnek a nyugati és keleti kereszténységgel együtt járó lényegbe vágó társadalmi, politikai, kulturális, sőt pszichológiai adottságok emlegetését”. De ez a kétes igazságú mondat csupán a trambulin, az ugrás most következik: „a Közép-Európát Kelet-Európától elválasztó régi-új civilizációs határvonal meghúzása elkerülhetetlennek tűnik.”

A történelmi különbségeket, a régi határvonalat aligha vitatja bárki is, de azt a nézetet, hogy a múltbeli ellentétekből jövendő ellentéteket kell konstruálni, mesterségesen létrehozott új határvonalat kell megvonni, valószínűleg csak egy kisebbség osztja.

A Le Monde február 2-i számában különös írás jelent meg a demokrácia fenyegetettségéről. A szerző a – számára különösen nem idegen – horvát Tudjman közismert könyvéből meríti példáit, melyben a horvát elnök a fasizmus áldozatainak számát próbálja lealkudni, áldozatot és hóhért akarja fölcserélni. A cikkíró nem látja, vagy nem akarja látni a Közép-Európát Kelet-Európától elválasztó határvonalat. Úgy véli: „növekszik a kockázat, hogy Kelet-Európában a kommunizmus helyébe a fasizmus lép”. S hogy mire gondol, elárulja a Tudjmantól idézett illusztratív mondat: „Pavelics pártja, különböző megközelítések alapján, lényege szerint filoszemita volt.”

Genscher elrontott víkendje

A Le Monde-cikk megjelenésének másnapján Genschernek Zágrábba kellett utaznia, mert rendre intő leveleinek és telefonjainak nem volt foganatja. A német külügyminiszter, aki talán eltúlozta a horvát vezetők fenntartás nélküli támogatását, el akarta érni, hogy Zágráb végre ne csak szavakban, de valóságosan is elfogadja az ENSZ határozatát. A horvátok berzenkednek, mert a győzelem egyúttal vereség. A német nyomás eredményeként elismerték az ország függetlenségét, de annyira már nem volt erős a nyomás, hogy egész Horvátország – ténylegesen, ne csak a türelmes papíron – Zágráb fennhatósága alá kerüljön. Viszont a német presszió ellenakciót váltott ki, fölértékelte a BT öt állandó tagjából álló klubot, amelybe az egyesített Németország felvételét kéri, de a boldogító igen bosszantóan hosszú ideig várat magára. Kohl, aki rosszul tűri, ha bosszantják, szabad utat engedve érzelmeinek, lemondta a következő nagyszabású emberjogi konferencia megrendezését, pedig késhegyig menő harcot folytattak azért, hogy Berlin kapja meg e jogot. Visszatérve Zágrábhoz, a BT, főleg az amerikaiak unszolására, elvetette a horvát kérést, hogy az ENSZ-alakulatokat a köztársaság határain állomásoztassák, úgy döntött, hogy az ország belsejében, pontosabban a szerblakta területeken tartózkodjanak. E térségekben – Zágráb következő kívánságával ellentétben – nem vezetnek be horvát közigazgatást. A minden fél által elfogadott békés rendezésig a kéksisakosok – miként Butrosz Gáli megfogalmazta – kötelesek minden részrehajlás nélkül ügyelni, hogy a „helyi hatóságok és a helyi rendőrség összetétele tükrözze az ott élő lakosság struktúráját”. Az ENSZ dolga a demilitarizálás, a béke megőrzése. A békés rendezés az Európai Közösség, a lord Carrington vezette bizottság leckéje lesz. Genscher a megfeddett zágrábi népségnek vigaszul azt ígérte: az EK sietni akar a békés rendezés megvalósításával. De az újságok már egy új Ciprusról cikkeznek. Cipruson, mint tudjuk, már harminc éve állomásoznak az ENSZ-alakulatok, hogy szétválasszák a farkasszemet néző görögöket és törököket.

Románia rövidesen teljes jogú tagja lesz az Európa Tanácsnak. E fejlemény meg a NATO főtitkárának bukaresti látogatása, a választások külföldi visszhangja ugyancsak nem azt mutatja, hogy a Nyugat most renoválni akarná a Közép- és Kelet-Európa közötti „régi-új civilizációs határvonalat”. Éppen nem efelé mutatnak a nyugati sajtó legújabb cikkei, például a Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítójának rokonszenvtől átitatott beszélgetése Nastase román külügyminiszterrel. Az olvasható ebben a tudósításban, hogy a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása „szinte betolta Közép-Európa mélyébe Romániát”. A FAZ szerint a román fővárosban elégedetten regisztrálják, hogy „nagyon mérsékelt sikert arattak a katolikus Közép-Európa kialakítását, a keleti ortodoxokkal szembeállítását megcélzó kísérletek. Sem a NATO, sem az Európai Közösség nem akar újabb meghasonlást a kelet-európai térségben, amely Kelet felől nyitottá vált a Szovjetunió szétesése után.”

A szovjet fejlemények miatt Ankara jelentősége is átértékelődik. A tudósítás szerint „váratlan, ma még beláthatatlan perspektívái” vannak Törökország új aktivitásának. A törökök szerepe az új körülmények között rendkívül jelentős lehet mind a volt Szovjetunió, mind a Közel-Kelet, mind a Balkán vonatkozásában. Az Egyesült Államok lelkes támogatását élvező mai Törökországtól várják a segítséget a görögországi török kisebbségek, a macedóniai és bosznia-hercegovinai muszlimok és törökök meg Koszovó és Albánia muszlimjai.

Róma és Bizánc

Napjaink egyik legérdekesebb jelensége, hogy nemcsak az e századi múlt, az első világháborúra következő néhány év kísért, de földereng (persze még csupán halványan) a régmúlt, a középkor is. A Balkán fölött ismét ott lebeg a homousion átkos végzete, s tudatunkban ott lenn a mélyben, már az motoszkál, hogy a nemzeti önrendelkezés hullámán utazó jelenlegi rekatolizációs programnak, jaj, ne az legyen az eredménye, ami hajdan volt. Ne az legyen Róma és Bizánc vetélkedésének a vége, hogy a török leszakítja az érett gyümölcsöt, és Bizáncot Isztambullá tegye.

De ezek az új rémképek talán már el is avultak. Február elején a Magyar Hírlap szerzője (és még sok más új Tankréd), elkerülhetetlennek ítélte, hogy megvonódjék az a bizonyos határvonal, amely „elválasztja Lengyelországot Ukrajnától, kettévágja Romániát, Erdélyt a Nyugatnak átengedve (en laissant a l’Ouest la Transsylvanie), hogy végül Jugoszláviában Horvátország és Szerbia, valamint Bosznia és Hercegovina között állapodjon meg”. Azóta úgy látszik, hogy az elhatárolódás elkerülhető, s inkább az elválasztó határvonalak réseinek betömésére célszerű törekedni.

És úgy látszik megszűnt, de legalábbis nagyon meggyöngült a Molnár Gusztáv szerzetté írás raison d’ètre-jének, lényegi mondandójának igazsága. Azt írja, választ kell találnunk a következő kérdésre: „képesek leszünk-e egy olyan politikai formát kitalálni, és főként megvalósítani, amely az egész magyarság számára megfelelő perspektívát kínál az európai felemelkedésre, a szlovákokkal, ruszinokkal, a horvátokkal, az erdélyi románokkal és a vajdasági szerbekkel együtt, vagy tudomásul vesszük, hogy csak a magyarság egyharmadát véglegesen a Balkánnak átengedve vonulhatunk be Európába”. Ez a vagy-vagy mondvacsinált és túlhaladott, a magyarság egyharmadát sem időlegesen, sem véglegesen nem szabad, nem lehet és nem kell átengedni „a Balkánnak”. Az a veszély – a szerző által remélt veszély – sem következhet be, hogy a Balkánt elrúgja magától, de a Nyugat-Európához csatolt Közép-Európát keblére öleli, méghozzá a szerző által megjelölt határokkal, az Európai Közösség.

Stasi és Kulturkampf

De volt egy nem túl hosszú periódus, aminek kezdete nagyjában arra az időre tehető, amikor Bonnban München unszolására eldöntötték, rálépnek a különútra, s egyoldalúan elismerik Zágrábot; Budapesten meg nyilvánosságra került az új szakaszt meghirdető Kónya-proklamáció. A periódus végét nehezebb datálni, de talán Genscher tokiói útjához célszerű kötni.

A „pro”-nak főleg belpolitikai okai voltak, a „contra”-nak nagyrészt nemzetközi okai vannak. A fő belpolitikai ok: a Habsburg–Wittelsbach-világképet a mába átörökítő CSU-nak saját külpolitikai vonala van, s nagyon szeretné, ha e különvonal egyszer – lehetőleg minél előbb – hivatalos külpolitikává válnék. Főleg az ő szárnyaik alá húzódnak a különböző „elűzött” szervezetek, a szudétanémetek, a sziléziaiak, a szepességiek, a bánátiak, és ebben a tartományban működtek közre leginkább az NDK-ból és a többi kommunistává lett országból érkező menekültek. A hadsereg és az SS veteránjainak szövetségei is a rendkívül modern és egyszerre rendkívül maradi, bigott Bajorországban érzik a legjobban magukat. Elsősorban ők erőltették ki az egyesülésből fakadó új középhelyzet csábításainak tett engedményt, az erőfitogtató politikát. De hamarosan kiderült, hogy a németek többségét túl jól nevelték át, mélyen pacifisták, s beléjük ivódott az irtózás a múlttól s mindattól, amiben akár csak halványan feldereng a múlt fölidézésének gyanús szándéka, és elutasításra készteti őket. És ahogy lassan disztingválni kezdenek a horvát önrendelkezés méltánylása és az evvel összekapcsolt nemzetközi méretű „jobbra tarts!” között, ugyanúgy kezdenek különbséget tenni az NDK-s múlttal való szembenézés és ama törekvés között, hogy a szembenézés ürügyén a vádlottak padjára ültessék a keletnémet ellenzéki mozgalmak kiröpítő fészkéül szolgáló evangélikus egyházat, és főleg a keletnémet szociáldemokraták vezetőségeiben nagy számmal föllelhető evangélikus lelkipásztorokat.

A háború utáni nyertesek

Ami a nemzetközi motivációt illeti, az történt, hogy a partnerek kénytelen-kelletlen meghajoltak a német követelések előtt, de igencsak világossá tették, hogy nem engedtek, csak elhalasztották a meccset, mert Oroszország széthullásának időszaka nem megfelelő a nyugati táboron belüli ellentétek kiélezésére, és Horvátország önállósága nem a megfelelő ok az arcukba vágott kesztyű visszadobására. De Németországnak észre kellett vennie, hogy törékenyek a hosszú évek alatt fölépített barátságok, rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradhat. A másik oldalon viszont azt kellett fölismernie, hogy az új „veteményeskertek és baromfiudvarok” kicsiny, de nagy ellenérzéseket kiváltó céljánál sokkal nagyobb előnyöket kínálnak a hagyományos partnerekkel karöltve kezdett vállalkozások. Csak a régi társakkal egyetértésben sikerülhet az Európai Egyesült Államok felé haladni, csak az Egyesült Államokkal, Japánnal, Nyugat-Európával együtt lehet békét és biztonságot teremteni az eurá-zsiai térségben; azon az óriási területen, ami egykor a Szovjetunió volt. Egy szó mint száz: visszaemlékeztek a régi igazságra, hogy az Észak-atlanti Szövetség nem tűri és nem tűrheti el, hogy a németek kitáncoljanak a sorból. Emlékeztek másra is. Nevezetesen arra, hogy egykor, a nagy háború idején jóban voltak Japánnal. Ezt a barátságot azóta elhanyagolták, de most eljött az ideje, hogy felelevenítsék. Genscher, aki húsz év óta külügyminiszter (egyszerre több példányban is, mert csodával határos módon mindenütt ott van, ahol történik valami), fölkerekedett Japánba. A legjobbkor. Az Öböl-háború, a Szovjetunió aláhullása, Bush tokiói látogatásának keserű utóíze Japánt soha nem látott bizonytalanságba kergette. Az idáig elfogadott barát- és ellenségképek elmosódtak és eltorzultak: ismét fölfedezték a lelki rokonságot a németekkel. „Mindketten vesztesei a háborúnak, és nyertesei a háború utáni korszaknak” – hangoztatja a német sajtó. „A világgazdaság erőművei, amelyek – kivált az általános recesszió idején – éppoly szükségesek, amennyire nem kedveltek, Amerika a hidegháború után világpolitikai emancipációval jutalmazta és büntette őket.”

Genscher merész vízióval toppant be: Keletről és Nyugatról – miközben a németek és a japánok a szovjet utódállamok gazdag szomszédai – fogják közre a veszélyeztetett és veszélyes FÁK államait, segítsék őket, ne csak élelemmel meg pénzzel, de az infrastruktúra, az elosztás, a jogállamiság kiépítéséhez adott szakértelemmel is. Más választás nincs, de kifizetődik a kisállami nacionalizmusba visszahullás megakadályozása. A Kurili-szigetek problémájával kapcsolatban Genschernek sikerült azt a látszatot kelteni, hogy ő a legjobb közvetítő „nem emberbarátságból, de német és európai érdekből”. „A német keleti politikának mindig is ki kellett terjednie a szibériai síkságig. Ma át kell kelnie a keskeny Japán-tengeren, és egész Tokióig kell elhatolnia.”

Meglehetősen világos, ha a német politikában az északnémet szempontok érvényesülnek, és szemüket a keleti sokaságra vetik, akkor nem akarhatják, hogy útakadályokat építsenek, hogy áthatolhatatlan árkot akarjanak ásni Közép-Európa és Kelet-Európa között. Főleg ezért a hirtelen lassítás a délnémet ihletésű „hátsó udvar” koncepciót illetően, és a tegnapban gyökerező kicsinyes elméletekkel szemben a tágas, nagy térségekben gondolkodás elsőbbsége. Ezért a fő szövetségesekkel való együttműködés ismét helyreállított prioritása.

• Beszélő