A nagy emberek búcsúztatásának kialakult rituáléja van: a szónokok ismertetik életútját, méltatják tetteit, kijelölik helyét a történelemben. Nagyjából e szabálynak megfelelően történt Willy Brandt búcsúztatása is. De volt egy árnyalatnyi különbség: a szónokok jelentős része könnyeivel küzdött. Brandtot nemcsak becsülték, hanem szerették is. Nemcsak a munkáspártot néppárttá alakító Godesbergi Program egyik fő kikovácsolóját látták benne.
Szeptember 20-án, amikor a franciák a Maastrichti Szerződésről szavaznak, nagy tét forog kockán. Ha jóváhagyják a szerződést, különösen, ha meggyőző többséggel hagyják jóvá, utólag valamiképp igenné fogják átalakítani a dán nemet is, és a kocsi megy tovább úgy, ahogy a holland városkában elindították.
De ha a dánok után a franciák is visszadobják a szerződést, az már nagy baj lesz.
A dolgok megértéséhez szükséges előtörténetből legyen itt annyi elég, hogy New Yorktól Párizsig és Londontól Rómáig mindenütt már hosszú ideje kérik a Bundesbankot – az elterjedt mítosz szerint a világ legfüggetlenebb központi bankját –, hogy mérsékelje a szokatlanul magas kamatlábat, amit a pénzügyi integrációnak már a jelenlegi fokán is követnie kell az európai pénzügyi rendszerben hivatalosan részt vevő vagy az ahhoz igazodó országoknak.
Az értékelésben van némi igazság. Mindenki tudta, hogy a Bush-kormány oda fogja ígérni az Egyesült Államokba látogató Rabinnak a Samírtól megtagadott 10 milliárd dollárt, de meglepetés volt, hogy ilyen gyorsan, ilyen könnyedén odaígérte. Azt viszont senki nem tudja pontosan, milyen feltételekben egyezett meg Bush és Rabin a rövid, de szívélyes tárgyaláson.
Nem feledkeztek meg arról, hogy az ország területének egyharmadát megszállva tartják, s a határoknál véres háború folyik. Maradt tehát a status quo: a lanyha és fantáziátlan kampány nyomán az a fő változás, hogy a túlerőben lévő Tudjman-párton kívül nem két, hanem öt kis párt képviselői foglalnak helyet a törvényhozásban. Említést érdemel továbbá, hogy Paraga mozgalma – amely ellentétben a kormánypárttal, nyíltan is az usztasák örökösének tekinti magát –, jóval kevesebb szavazatot kapott a vártnál: nem érte el még a 7 százalékot sem.
Az említett lélektani tényező összefügg egy előzménnyel: azzal a vélt vagy valós ténnyel, hogy a keletnémet ipart az indokoltnál, a gazdaságilag ésszerűnél jóval nagyobb mértékben számolták fel, s nem törődtek azzal, hogy a keletnémet munkavállalók fele az utcára kerül, ehelyett főleg a belső terjeszkedésre átállított nyugatnémet ipar érdekeit tartották szem előtt. Ez a folyamat, ami miatt egyesek a második világháború utáni Morgenthau-terv késői és részleges megvalósulására célozgattak, valószínűleg fontos szerepet kapott a Mozgalom az Igazságosságért nevezetű csoport életre hívásában.
Az izraeli választáson egyértelmű és váratlanul nagy győzelmet aratott a Rabin vezette Munkapárt: 48 képviselője lesz a 120 tagú parlamentben, vetélytársát, a Samir vezetése alatt álló Likudot csupán 32-en fogják képviselni. Az idáig kormányon lévő Likudnak 1969 óta nem volt ilyen rossz eredménye. A fordulat egyben azt is jelenti, hogy Izraelben is érvényesült a jelenlegi világtrend. Azaz: a papírforma felborulása, az elemzők, a közvélemény-kutatók felsülése. Egyfajta „proteszt” fejlődött ki az izraeli választásban is, és a tiltakozásra jó okok voltak.
Múló epizód csupán a dán népszavazás? Vagy ágas-bogas villám, amelynek fényénél megláthattuk a dolgok valódi állását? Folyik a nagy tanakodás: erről szólnak az újságcikkek, erről elmélkednek a rádiókommentárok. Az Európai Közösség hangadó politikusai egyelőre technikai problémának minősítik a dán nemet, a maastrichti határozatok elvetését, bár még fogalmuk sincs, hogy lehetne a technikai problémát megoldani.
Szemérmetlenségnek, más alkalommal hazaárulásnak nevezte a miniszterelnök a kétely leghalványabb árnyékának fölmerülését a „sikerágazattal”, a magyar külpolitikával kapcsolatban. Noha nem fukarkodik a bírálattal, legalábbis a második vétekben nem lehet elmarasztalni a Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítóját, akinek írását most a Beszélőben is közreadjuk.
Amikor a hajdani Trizóniát, az amerikai, brit, francia megszállási övezetek együttesét Német Szövetségi Köztársasággá alakította a hidegháború eszkalációja, parázs vita kezdődött az új államban. Mi előbbrevaló, a demokrácia megalapozása, a gazdasági vérkeringés elindítása vagy a küzdelem az egyesülésért a negyedik zónával, a rövidesen ugyancsak nevet változtató, NDK-vá átcímkézett szovjet megszállási övezettel.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 17 hét
9 év 42 hét
9 év 46 hét
9 év 46 hét
9 év 47 hét
9 év 48 hét
9 év 48 hét
9 év 50 hét
9 év 51 hét
9 év 51 hét