Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Múló epizód csupán a dán népszavazás? Vagy ágas-bogas villám, amelynek fényénél megláthattuk a dolgok valódi állását? Folyik a nagy tanakodás: erről szólnak az újságcikkek, erről elmélkednek a rádiókommentárok. Az Európai Közösség hangadó politikusai egyelőre technikai problémának minősítik a dán nemet, a maastrichti határozatok elvetését, bár még fogalmuk sincs, hogy lehetne a technikai problémát megoldani. Még csak azt tudják, hogy meg kell oldani, mivel a határozatok csak akkor lépnek érvénybe, ha az Európai Közösség mind a tizenkét tagállama ratifikálta.

Izgatott várakozás előzte meg a következő eseményt: az ír népszavazást. Ha az írek is „nemet” mondanak – ezt nagyjában mindenki tudta –, befellegzett a maastrichti programnak. Ha csak tízen maradnak az eredeti tizenkettőből, az angolok – így gondolják a kontinensen – tesznek róla, hogy az Európai Unió csupán ábránd maradjon. A dublini eredményt óriási fellélegzés fogadta; a pozitív válaszra általában számítottak, de a majd 70 százalékos „igen” meglepetés volt, aminek jótékony hatása nyilván kisugárzik a közösség többi országára. Az írekre hatott a nyomós érv: Írország hatszor annyit kap a közös kasszából, mint amennyit befizet oda. Ráadásul a juttatás a következő öt évben megkétszereződik: évi hárommilliárd ír fontról évi hatmilliárdra emelkedik. Ezek a szempontok más meggondolásokra kényszerítették a semlegesség féltőit meg az abortusz bigott ellenzőit.

Lesz még egy népszavazás: ősszel a franciák járulnak az urnákhoz. Mitterrand – akit felvillanyozott, hogy a francia gazdaság a németekkel versengő teljesítőképes modern népgazdasággá válik – kockázatos játékba fogott: elrendelte, hogy ősszel ott is tartsanak népszavazást. A kockázat lényege, hogy kiteszi-e a választókat az Európa-szerte divatos „protest” csábításának. De a kockázat vállalható: a franciák nagy része igent mond az integrációra; a közös valutától, a politikai uniótól reméli a németség – a mai barát, a tegnapi ellenség – „megvédését önmagától”, és másodjára, a németekkel közösen, az amerikaiak európai befolyásának visszaszorítását. Volt az elnöknek még egy célja, amit talán először kellett volna említeni: az ellenzéket megosztva javítani akarta a saját pozícióját. Sikerült. A liberális Giscard-nak nem kell Mitterrand, de kell az integráció, és ezért most kénytelen-kelletlen az elnök mellé szegődött. A neogaulle-ista Chirac viszont annyira nem akarja Mitterrand-t, hogy inkább lemond az európai tervekről is.

És még evvel sincs vége a lehetséges népszavazásoknak. A jelek arra vallanak, hogy Majornak sem lesz nagyon könnyű a kiírás elkerülése, bár az írek határozottsága némileg erősíti a pozícióját. Maastricht után nemzeti hős volt: nem szállították le az európai vonatról, de elérte, hogy lassabban menjen a vonat. És még azt is, hogy a briteknek külön kupét tartsanak fent. Félretéve a hasonlatokat, nagy része volt benne, hogy a leendő politikai unió körvonalai annyira vázlatosak maradtak, az is a sikerét öregbítette, hogy Nagy-Britanniának megengedték: döntsön később arról, kíván-e csatlakozni a közös pénzhez meg a szociális chartához. Londonban eleinte komoly eredménynek tartották mindezt. De attól kezdve, hogy Koppenhágában az ámuló világ tudomására hozták, lehet nemet is mondani, Major nem a középen áll az Európa-hívők és a hitetlenek között, hanem a szélen, pártjának Európa-barát csoportjában.

Közös Piac kontra Európai Közösség

A tory képviselők békésen szenderegnének, még javában pihennének a választási győzelem babérjain, ha a dánok úgy viselkednek, ahogy elvárják tőlük – véli a Financial Times. De amióta kisült, hogy van harmadik lehetőség is, abbahagyták a szunnyadozást, és mind többen, a hírek szerint már legalább százan (néhány pálfordulásra hajlamos miniszterrel együtt) szeretnék, hogy legyen népszavazás a szigetországban is. Fel akarják újítani a lezártnak vélt vitát, ami a „Közös Piac kontra Európai Közösség” címszó alatt került a köztudatba. Vagyis: újból fölemelték a zászlót, amit nem is olyan régen Thatcher kezéből kiütöttek.

Maga Thatcher sem tétlen. Legutóbb Hágában beszélt, s régi szép hírét igazoló okfejtéssel, kitűnően érvelt nehezen elfogadható tétele mellett, aminek az a veleje, hogy amit „azok ott Brüsszelben” elképzelnek, nem a jövő zenéje, csupán „a tegnap holnapja”. Az EK bürokratái úgy gondolják – véli Thatcher –, hogy a leendő kormányzási forma modellje „a centralizált bürokrácia, amely alulról fölfelé gyűjti az információkat, meghozza a döntéseket a csúcson, és fölülről lefelé kiadja a parancsokat”. Érdekes, hogy e sivár látomástól való elborzasztásra Thatcher nem minden korok utópistáinál keres előzményeket, inkább a korlátolt és nehézkes Habsburg-birodalom példájára hivatkozik. Taafe grófot, az egykori miniszterelnököt idézi, akinek az volt a legnagyobb politikai becsvágya, hogy „még mindenütt elviselhető legyen az elégedetlenség”. Ez – mondja Thatcher – nem rossz leírás arra, amivé lenni készül az Európai Közösség. A közösséget életre hívó római szerződésre visszautalva két lehetőséget lát: vagy az egész kontinensen létrehoznak egy szigorúan szabályozott bürokratikus államot, vagy megteremtik a szuverén országok lazán kapcsolódó, decentralizált szabadkereskedelmi Európáját, az eltérő adó- és szabályozórendszerek versenyét az övezeten belül.

A dán népszavazás után tehát úgy látszott, hogy a higgadt, középutas, „megbízható hátországgal” rendelkező Majornak szerencsét hoz, hogy a következő hat hónapban Nagy-Britanniára száll az elnökség. Londonban már jelezték, hogy főleg a mindenkinek tetsző – mert pénzt hozó és nem vivő – EFTA-országok (Svédország, Finnország, Svájc, Ausztria és esetleg Norvégia) csatlakozását akarják előkészíteni, meg a végső simításokat elvégezni az 1993. január 1-jén életbe lépő teljes belső piacon. De nem kizárt, hogy Major tervez, Thatcher végez. Jóllehet az ír eredmény után a lázadás szelleme kezd visszakullogni a palackba.

Németország nagy, de nem elég nagy

Bizonytalan, hogy mitévők lesznek az angolok, de még kevésbé lehet tudni, hogy mihez kezdenek a németek. Fennhangon a Maastrichtban elfogadott program csonkítatlan végrehajtása mellett vannak, támogatják Delorst és Mitterrand-t. De közben számolnak a közhangulattal, az elterjedt véleménnyel, hogy a német gazdaság nem képes megfelelni egyszerre két követelménynek: a keletnémet gazdaság felzárkóztatásának és a közös európai pénz bevezetésének. A kancellár azonban nem akar teret engedni a csüggedésnek. Bejelentette, hogy népszavazás és minden további tárgyalás nélkül ratifikálásra terjesztik elő a maastrichti szerződést. Kohl kifejtette, hogy a program történelmi lehetőséget kínál Európának és Németországnak. „Az Európai Közösség segít eloszlatni Németország szomszédainak a náci Harmadik Birodalom emlékéből táplálkozó félelmeit, s az egyedüli válasz az Európában most feltámadó nacionalizmusra.”

A gondolatkörben maradva, de magunkra is gondolva: az ír „igen”, a maastrichti perspektíva válasz a nálunk most feltámasztott és szított nacionalizmusra is ugyanúgy, akár Békéscsaba és Kisbér; az Európai Közösség védpajzs a jogi csalafintaságok segítségével előnyomuló tekintélyuralmi restauráció ellen. Nyilatkozatokban a kormánycsapat szintén az Európai Közösségbe igyekszik. De vannak dolgok, amelyek összeegyeztethetetlenek. Hogy csak a legutóbbi példát vegyük: a hatalmával groteszkül visszaélő rezsim leglelkét megmutató inkvizíció, a tévé elnöke fölött ítéletet mondani akaró siralmas vésztanács aligha képzelhető el egy EK-országban.

„Közép-Európában a demokratikus erők a maastrichti szerződésre szavaznának, „mert az integrált Európában gátat látnak a nacionalizmussal szemben”, írja Dominique Moissi és Jacques Rupnik, két neves francia politológus. „A dán szavazás eredményét a nacionalista Bratislavában üdvözölték, Prágában, Havel elnök környezetében aggódtak az európai egyesülés esetleges lassulása miatt. Lengyelországban növekszik a nacionalista oppozíció az Európai Közösséggel szemben: félnek a gazdasági gyarmatosítástól, meg attól, hogy az európai liberalizmus visszaszorítja a hagyományos keresztény értékeket”, véli az International Herald Tribune-ban közzétett érdekes írás.

Visszatérve még egy szóra a németekhez, Thatcher Kohltól eltérően értelmezi az integráció továbbfejlesztésére irányuló bonni szándékokat. „A franciák és más európaiak megkísérelték – írja a volt brit kormányfő -, hogy bekössék a német Gullivert az Európai Közösség döntéshozatalába.” De ez illúziónak bizonyult. Németország túlsúlya nagy, ellenében nem lehet semmiféle fontos döntést hozni. Ilyenformán – ez Thatcher konklúziója – a közösség inkább növeli, és nem korlátozza a németek hatalmát. A német fölényt, véli az okos és elnyűhetetlen politikus, „csak Amerika európai hatalommá válása ellensúlyozhatja”.

Thatcher itt kerül legjobban szembe a franciákkal és (az Amerika-barátság bizonygatásában egyébként fáradhatatlan) németekkel. A 35 ezer fős közös francia–német hadtest még csupán embrió, de csak a vak nem látja, hogy ha megnő, kiszorítja Európából az amerikaiakat. És van – némi ellentétben Thatcher logikájával – még egy rendeltetése: az európaiak tudomására hozza a francia–német igényt a vezetésre. (Egyes vélemények szerint a dán szavazás előtti csinnadratta a hadtest körül önmagában is elegendő volt huszonötezer dán szavazó áttérítésére a másik oldalra.)

A biliárdasztal zöld posztóján – még ha most nincsenek is mozgatva – vannak még más golyók: az Egyesült Államok, a volt Jugoszlávia, a néhai Szovjetunió és természetesen a kommunista hitről kapitalista vallásra áttérő közép- és kelet-európai államok sora. Így vagy úgy ők is cselekvő részesei a történetnek. De minket most főleg az utóbbiak érdekelnek. Róluk, de nem csak róluk szólva idézzük Delorst, a brüsszeli bizottság elnökét, Thatcher legfőbb és – az intellektuális színvonalat is tekintve – legméltóbb ellenfelét.

Delorsnak sok magasztalásban volt része Maastricht után, de a dán népszavazás után őt szánták bűnbaknak, meg – nem egészen jogtalanul – az irányítása alatt álló brüsszeli bürokráciát. Hamarosan kiderült azonban, hogy Delors kevéssé alkalmas a bűnbak szerepére, nagy szükség van rá. Már nyolc éve áll a bizottság – a leendő európai kormány csírája – élén, de Lisszabonban, a hamarosan sorra kerülő csúcskonferencián további két évvel meg akarják hosszabbítani a megbízatását.

Át kell alakítani a közösség intézményeit?

A Közös Piachoz való visszahátrálással, Thatcher látomásával szemben Delors úgy tartja: a döntő dolog a közös európai pénz megteremtése, mert az megkívánja, hogy az érdekelt országok szigorúbb pénzügyi fegyelmet valósítsanak meg odahaza, egyúttal erősítsék, tegyék szilárdabbá az egymás közti gazdaságpolitikai koordinációt.

Delors, ugyancsak ellentétben a volt brit miniszterelnökkel, nem tartja elegendőnek a szuverén országok szimpla együttműködését. „A történelem mutatja, hogy a kooperációk csak ideig-óráig szoktak funkcionálni.” Az EK-modellben rendkívüli, hogy már harmincöt éve tart, és az egész világ utánozni akarja. 1985, az egységes európai akta óta új fejezete van az európai történelemnek. Az európai akta nélkül nem lehetett volna Maastricht.

Aztán bekövetkezett az 1989-es nagy esemény: a kommunizmus vége, a fal lebontása. „Minden országnak, amelyik visszanyerte a szabadságát, szüksége van igazodási pontra, szüksége van együttműködési készségünkre. 1989 óta az Európai Közösségnek kettős kötelezettsége van: az eredeti tervek végrehajtása és az ebben való együttműködés felajánlása Európa másik részének. Röviden: mi vagyunk felelősek a nagy Európa architektúrájáért.”

De: Közép- és Kelet-Európa még gyenge népgazdaságai nem élnék túl az azonnali belépés sokkját. „A lépésről lépésre stratégiát javaslom” – hangoztatja Delors. A közösségnek azonban át kell alakítania intézményeit, ha a tagok száma nem tizenkettő lesz, hanem mondjuk huszonöt. „De mindent a maga idejében. A maastrichti szerződés ratifikálása után, valamikor 1996-ban összejönnek a társországok, hogy levonják az első tanulságot az új helyzetből. Akkor lesz időszerű a kérdés: hányan legyünk néhány év múlva? De hadd ismételjem: egy huszonötös vagy harmincas létszámú közösségnek a maitól eltérő intézményre van szüksége, ha hatékony akar maradni.”

Visszatérve a perspektívához: 1985-ben az egységes belső piacot tűztük ki célul. Ma ez kevés – véli Delors. Létünket és hivatali életünket túlságosan áthatotta már a közösség létezése. A mai szituációban megfelelő kezdeményezésekre van szükség. Az európai gazdaságnak például még nincs ereje arra, hogy a recesszió időszakaiban átvegye az Egyesült Államok szerepét. Gazdaságunk alkalmazkodása a nemzetközi konkurencia kihívásaihoz még nem teljes. Továbbá: az életszínvonal az Európai Közösségben még nagyon eltérő; a gazdag országokban háromszor olyan magas, mint a legszegényebben. Hogy lesz valóság a politikai unióból, ha nem érvényesítjük a szolidaritást a tagok között?

Végezetül: „olyan világban élünk, amely több veszélyt rejt, mint amivel a hidegháború fenyegetett”. Ma senki sem tudja, miként lehetne úrrá lenni a különböző veszélyek között. De „nem lehetünk részvétlen szemlélők”. „Az alapkérdés – szögezte le Delors –: a maga szakállára cselekszik-e mindenki tíz év múlva, avagy mi, itt Európában közösen fogunk-e cselekedni.”

Tíz év nagy idő. Most legelőször arra kell gondolnunk, hogy ne lehessen elhomályosítani a Delors említette s számunkra roppantul fontos igazodási pontot. Ez egyik legfőbb reménységünk, miközben védekezünk az ellen, hogy jövőnket már nem létező, kihűlt csillagok sugaraival próbálják megcsalni.

• Külföld