Skip to main content

Megjöttek a katonák

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Hol vannak a katonák? – kérdeztük Marlene Dietrichhel együtt, amikor legutóbb Jugoszláviáról írtunk. Hát most itt vannak. Kadijevics védelmi miniszter közölte az elnökséggel, az állam legfelső szervével, hogy „az a mód, ahogyan a hadsereget az etnikai konfliktusok lecsillapítására felhasználták, nem lehet már hatékony. Ezentúl a csapatok a háború szabályainak megfelelő választ adnak. Tüzelnek, ha támadás éri a hadsereg katonáját, alakulatát, létesítményét.”

A közlést, amit egyes hírügynökségek ultimátumnak mondanak, telefonon adta le a beteg politikus, aminek van bizonyos jelentősége. Eddig a miniszter betegségére hivatkozva Adzsics, a radikális szerbként nyilvántartott vezérkari főnök irányította a hadsereget, és nem a mérsékeltnek tekintett védelmi miniszter. Ennél érdekesebb azonban, hogy a köztársaságok képviselőiből álló elnökség, az állam legfelsőbb szerve helyesli a hadsereg vezetőinek elhatározását, holott a belgrádi tüntetés után alig néhány hete még megakadályozta a hadsereg mozgósítására irányuló törekvéseket.

De közben kiderült, hogy valószínűleg túlzott derűlátás volt azt gondolni, hogy Jugoszlávia feszült, puskaporos hangulatban, de mégis polgárháború nélkül jut el a május végi népszavazásokig, amelyek eldöntik, fennmaradjon-e a jelenlegi berendezés, a sok tekintetben centralizált szövetségi állam, avagy jöjjön az új, a laza konföderatív forma: az államszövetség.

A múlt hét második felében összeütközések törtek ki Szlavóniában, Horvátországnak a Vajdasághoz közel fekvő részén és az egészen más történelmi hátterű dalmáciai szerbek horvátság övezte népi szigetén. A súlyosabb konfliktus Szlavóniában, Borovo Selo helységben zajlott le, ahol kilenc horvát rendőrt megöltek, s többeket megsebesítettek. Ez az incidens nyugtalanító volt, de nem meglepő. Az efféle összecsapásoknak többé-kevésbé kialakult már a dramaturgiája. De vasárnap és hétfőn új, az eddigieknél komolyabb következményekkel járó elemekkel bővült a konfliktus. Tudjman horvát elnök nagygyűlést hirdetett meg Trogirban, s a jelenlévő tömeget felszólította: vonuljon a közeli Splitbe a haditengerészet támaszpontjához, és tüntessen. A felhívásnak megvolt a foganatja. Túlságosan is. A felizgatott tömeg – egyes források szerint 30 ezren voltak, mások szerint 50 ezren – gyűrűbe fogta a hadikikötőt, s harsogta a kiadott jelszót. „Ez Horvátország!” „Ha nem segíttek, tűnjetek el!” A szárazföldi hadsereg odasiető (de a fegyverhasználattól tartózkodó) páncélos járműveit megállásra kényszerítették. Felkapaszkodtak a harckocsikra, s megöltek egy katonát, egy másikat megsebesítettek. Ekkor Tudjman nyugalomra szólította a tömeget.

De ekkor már megszólaltak a katonák is. És most helyeseltek nekik a szerb vezetők, akik a horvátországi szerbeket a horvátok ellen heccelik, és a horvát vezetők, akik a horvátokat a szerbek ellen uszítják. Most félretették egy pillanatra a gyűlölködést, ami visszanyúlik a két háború közötti időszakra, tovább mélyült a második világháború idején, amikor a németekhez szegődött, de kegyetlenségben talán a németeken is túltevő horvát usztasák bőszen irtották a szerb lakosságot, hogy aztán kamatos kamattal visszakapják a kegyetlenkedést, miután Tito partizánjai kiverték hazájukból a megszálló német hadsereget.

E sebeket nem gyógyította meg az idő: a korszakváltás pedig, ami Jugoszláviában Milosevics nagyszerb diktatúrájával köszöntött be, felszaggatta azokat a sebeket is, amelyek talán hegedni kezdtek. Tudjmanban azonban megtalálta neki való partnerét Milosevics, a két népvezér szította nacionalizmus kölcsönösen fenntartja és erősíti egymást.

Most beletörődtek a horvátok is a hadsereg fölértékelésébe. De csökkenti ámenjük értékét, hogy tudták, ezúttal kisebbségben vannak. Az elnökség többsége a hadsereg oldalára állt, például Macedónia képviselője is többek közt azért, mert a Splitben megölt katona macedón nemzetiségű volt. Emellett a horvátok nyilván számításba vették, hogy váltás lesz: a szerb Jovicstól május 15-én a horvát Mesicsnek kell átvennie az elnökölést, és evvel megváltoznak az erőviszonyok a prezídiumban.

De közben gyanakszanak, hogy Jovics nem fog fölkelni az elnöki székből. A gyanakvás nem indokolatlan. A belgrádi tüntetés utójátékaként Jovics egyszer már lemondott, abban a hiszemben, hogy a testület megbénul, s a hadsereg veszi kézbe az ügyeket. De Mesics közölte: a helyébe lép, már az esedékes határidő előtt. Erre a szerb Jovics sietve visszavonta lemondását.

Könnyen elképzelhető, hogy a feszültség eszkalációja összefügg a kollektív államelnökségben esedékes helycserével. De az sem lehetetlen, hogy mind a nacionalista-kommunista Milosevics, mind a klerikális-sovén Tudjman visszahőkölt a pusztító – következményeiben mind a Balkán, mind Közép- és Kelet-Európa szempontjából is vészes – szerb–horvát háború kirobbantásától.

Talán motiválja őket az is, hogy jobb időkre halasztotta jugoszláviai látogatását az Európai Közösség magas szintű – Santer luxembourgi miniszterelnök és Delors az EK-bizottság elnöke vezette – küldöttsége, amely az EK és Jugoszlávia társulási szerződését akarja előkészíteni, de a szerződést csak az egységes Jugoszláviával akarja megkötni. A nemzetközi pénzügyi intézményektől érkező jelzések, ugyancsak félreérthetetlenek. A külföld, ahonnan a Jugoszlávia gazdasági léte szempontjából alapvetően fontos támogatások érkeznek, egyértelműen, sőt némi burkolt fenyegetéstől sem visszariadva, Jugoszlávia egységének fennmaradására szavaz.

Jugoszlávia sorsdöntő napokat él át. Lehet, hogy a szerb és a horvát vezető ismét visszatér a kompromisszum keresésének útjára, amivel az utóbbi hetekben már megpróbálkoztak. De ha így vagy úgy átvergődnek is a jelenlegi nehéz szakaszon, a helyzetet akkor is fölöttébb problémássá teszi, hogy egyik is, másik is két vasat tart a tűzben.

A horvátok május 19-én megrendezik a népszavazást. Ez összhangban van a közös határozattal. A szavazólap szövege azonban önkényes, jelzi, hogy meg fogjak tagadni az érdemleges autonómiát a lakosság 14 százalékát kitevő szerbektől. Szlovénia és egyes más köztársaságok vezetői úgy látják: Tudjman evvel elszalaszt egy jó lehetőséget. A horvátok ismét figyelmen kívül hagyják, hogy az országukban élő szerbeknek mindig, egész történelmük folyamán külön jogállásuk volt, s még csak nem is egyféle kiváltságaik, mert más múltja van a Habsburgok betelepítette szlavóniai szerbeknek, és más a dalmátok közé ékelődött szerb népességnek.

Ljubljanában, Szlovénia fővárosában nem titkolják a beavatottak: többször is figyelmeztették a horvátokat, hogy politikai megközelítés nélkül, nem lehet megoldani a horvátországi szerbek problémáját.

Szlovénia talán független lesz, de Horvátország, függetlenül a nagyhangú kijelentésektől aligha, mert Tudjmannak, a jelenlegi körülmények között, nemcsak köztársaságának szerb területeiről kellene lemondania, hanem majd egymillió horvátról is, aki Bosznia-Hercegovinában és a Vajdaságban él.

A demokratikus Szlovéniának, amelyet Horvátország szövetségesének szoktak tekinteni, az adott viszonyok között – így mondják Ljubljanában – „önmagára kell gondolnia”.






























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon