Nyomtatóbarát változat
Hol vannak a katonák? – kérdeztük Marlene Dietrichhel együtt, amikor legutóbb Jugoszláviáról írtunk. Hát most itt vannak. Kadijevics védelmi miniszter közölte az elnökséggel, az állam legfelső szervével, hogy „az a mód, ahogyan a hadsereget az etnikai konfliktusok lecsillapítására felhasználták, nem lehet már hatékony. Ezentúl a csapatok a háború szabályainak megfelelő választ adnak. Tüzelnek, ha támadás éri a hadsereg katonáját, alakulatát, létesítményét.”
A közlést, amit egyes hírügynökségek ultimátumnak mondanak, telefonon adta le a beteg politikus, aminek van bizonyos jelentősége. Eddig a miniszter betegségére hivatkozva Adzsics, a radikális szerbként nyilvántartott vezérkari főnök irányította a hadsereget, és nem a mérsékeltnek tekintett védelmi miniszter. Ennél érdekesebb azonban, hogy a köztársaságok képviselőiből álló elnökség, az állam legfelsőbb szerve helyesli a hadsereg vezetőinek elhatározását, holott a belgrádi tüntetés után alig néhány hete még megakadályozta a hadsereg mozgósítására irányuló törekvéseket.
De közben kiderült, hogy valószínűleg túlzott derűlátás volt azt gondolni, hogy Jugoszlávia feszült, puskaporos hangulatban, de mégis polgárháború nélkül jut el a május végi népszavazásokig, amelyek eldöntik, fennmaradjon-e a jelenlegi berendezés, a sok tekintetben centralizált szövetségi állam, avagy jöjjön az új, a laza konföderatív forma: az államszövetség.
A múlt hét második felében összeütközések törtek ki Szlavóniában, Horvátországnak a Vajdasághoz közel fekvő részén és az egészen más történelmi hátterű dalmáciai szerbek horvátság övezte népi szigetén. A súlyosabb konfliktus Szlavóniában, Borovo Selo helységben zajlott le, ahol kilenc horvát rendőrt megöltek, s többeket megsebesítettek. Ez az incidens nyugtalanító volt, de nem meglepő. Az efféle összecsapásoknak többé-kevésbé kialakult már a dramaturgiája. De vasárnap és hétfőn új, az eddigieknél komolyabb következményekkel járó elemekkel bővült a konfliktus. Tudjman horvát elnök nagygyűlést hirdetett meg Trogirban, s a jelenlévő tömeget felszólította: vonuljon a közeli Splitbe a haditengerészet támaszpontjához, és tüntessen. A felhívásnak megvolt a foganatja. Túlságosan is. A felizgatott tömeg – egyes források szerint 30 ezren voltak, mások szerint 50 ezren – gyűrűbe fogta a hadikikötőt, s harsogta a kiadott jelszót. „Ez Horvátország!” „Ha nem segíttek, tűnjetek el!” A szárazföldi hadsereg odasiető (de a fegyverhasználattól tartózkodó) páncélos járműveit megállásra kényszerítették. Felkapaszkodtak a harckocsikra, s megöltek egy katonát, egy másikat megsebesítettek. Ekkor Tudjman nyugalomra szólította a tömeget.
De ekkor már megszólaltak a katonák is. És most helyeseltek nekik a szerb vezetők, akik a horvátországi szerbeket a horvátok ellen heccelik, és a horvát vezetők, akik a horvátokat a szerbek ellen uszítják. Most félretették egy pillanatra a gyűlölködést, ami visszanyúlik a két háború közötti időszakra, tovább mélyült a második világháború idején, amikor a németekhez szegődött, de kegyetlenségben talán a németeken is túltevő horvát usztasák bőszen irtották a szerb lakosságot, hogy aztán kamatos kamattal visszakapják a kegyetlenkedést, miután Tito partizánjai kiverték hazájukból a megszálló német hadsereget.
E sebeket nem gyógyította meg az idő: a korszakváltás pedig, ami Jugoszláviában Milosevics nagyszerb diktatúrájával köszöntött be, felszaggatta azokat a sebeket is, amelyek talán hegedni kezdtek. Tudjmanban azonban megtalálta neki való partnerét Milosevics, a két népvezér szította nacionalizmus kölcsönösen fenntartja és erősíti egymást.
Most beletörődtek a horvátok is a hadsereg fölértékelésébe. De csökkenti ámenjük értékét, hogy tudták, ezúttal kisebbségben vannak. Az elnökség többsége a hadsereg oldalára állt, például Macedónia képviselője is többek közt azért, mert a Splitben megölt katona macedón nemzetiségű volt. Emellett a horvátok nyilván számításba vették, hogy váltás lesz: a szerb Jovicstól május 15-én a horvát Mesicsnek kell átvennie az elnökölést, és evvel megváltoznak az erőviszonyok a prezídiumban.
De közben gyanakszanak, hogy Jovics nem fog fölkelni az elnöki székből. A gyanakvás nem indokolatlan. A belgrádi tüntetés utójátékaként Jovics egyszer már lemondott, abban a hiszemben, hogy a testület megbénul, s a hadsereg veszi kézbe az ügyeket. De Mesics közölte: a helyébe lép, már az esedékes határidő előtt. Erre a szerb Jovics sietve visszavonta lemondását.
Könnyen elképzelhető, hogy a feszültség eszkalációja összefügg a kollektív államelnökségben esedékes helycserével. De az sem lehetetlen, hogy mind a nacionalista-kommunista Milosevics, mind a klerikális-sovén Tudjman visszahőkölt a pusztító – következményeiben mind a Balkán, mind Közép- és Kelet-Európa szempontjából is vészes – szerb–horvát háború kirobbantásától.
Talán motiválja őket az is, hogy jobb időkre halasztotta jugoszláviai látogatását az Európai Közösség magas szintű – Santer luxembourgi miniszterelnök és Delors az EK-bizottság elnöke vezette – küldöttsége, amely az EK és Jugoszlávia társulási szerződését akarja előkészíteni, de a szerződést csak az egységes Jugoszláviával akarja megkötni. A nemzetközi pénzügyi intézményektől érkező jelzések, ugyancsak félreérthetetlenek. A külföld, ahonnan a Jugoszlávia gazdasági léte szempontjából alapvetően fontos támogatások érkeznek, egyértelműen, sőt némi burkolt fenyegetéstől sem visszariadva, Jugoszlávia egységének fennmaradására szavaz.
Jugoszlávia sorsdöntő napokat él át. Lehet, hogy a szerb és a horvát vezető ismét visszatér a kompromisszum keresésének útjára, amivel az utóbbi hetekben már megpróbálkoztak. De ha így vagy úgy átvergődnek is a jelenlegi nehéz szakaszon, a helyzetet akkor is fölöttébb problémássá teszi, hogy egyik is, másik is két vasat tart a tűzben.
A horvátok május 19-én megrendezik a népszavazást. Ez összhangban van a közös határozattal. A szavazólap szövege azonban önkényes, jelzi, hogy meg fogjak tagadni az érdemleges autonómiát a lakosság 14 százalékát kitevő szerbektől. Szlovénia és egyes más köztársaságok vezetői úgy látják: Tudjman evvel elszalaszt egy jó lehetőséget. A horvátok ismét figyelmen kívül hagyják, hogy az országukban élő szerbeknek mindig, egész történelmük folyamán külön jogállásuk volt, s még csak nem is egyféle kiváltságaik, mert más múltja van a Habsburgok betelepítette szlavóniai szerbeknek, és más a dalmátok közé ékelődött szerb népességnek.
Ljubljanában, Szlovénia fővárosában nem titkolják a beavatottak: többször is figyelmeztették a horvátokat, hogy politikai megközelítés nélkül, nem lehet megoldani a horvátországi szerbek problémáját.
Szlovénia talán független lesz, de Horvátország, függetlenül a nagyhangú kijelentésektől aligha, mert Tudjmannak, a jelenlegi körülmények között, nemcsak köztársaságának szerb területeiről kellene lemondania, hanem majd egymillió horvátról is, aki Bosznia-Hercegovinában és a Vajdaságban él.
A demokratikus Szlovéniának, amelyet Horvátország szövetségesének szoktak tekinteni, az adott viszonyok között – így mondják Ljubljanában – „önmagára kell gondolnia”.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét