Skip to main content

Többszólamú külpolitika

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Határhelyzet


Ha jól emlékszem, néhány hete Tamás Gáspár Miklós volt az első, aki egy vitában az ilyenkor valóban indokolatlan szemérem nélkül feltette a kérdést: végtére is, ki „csinálja” itt a külpolitikát? A Külügyminisztérium, az Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma (NGKM), a Honvédelmi Minisztérium (HM), vagy netán a miniszterelnöki hivatal egymással is versengő tanácsadói, államtitkárságai, tárcanélküliségei?

E szakmai körökben már huzamosabb ideje borongó kérdés – úgy tűnik – visszhangra talált. A minap Katona Tamás, a külügyminisztérium politikai államtitkára panaszolta fel, egy, a sajtóban ugyancsak nyilvánosságot kapott vitában, a külügyminisztérium-szerűségek tekintélyes számát. Ha Katona komolyan gondolja és fenntartja amit állít, márpedig eddigi megnyilatkozásai alapján elég szuverén személyiség ahhoz, hogy így tegyen, akkor a döntéshozó külpolitikai „műhelyek” száma tovább gyarapodott maga a Külügyminisztérium is megosztott. Alig hiszem ugyanis, hogy a külügyminiszter e belügyben egyetérthetne államtitkárával, vagy ha mégis, akkor a személyi és intézményi konzekvenciákat – ennyi idő elteltével s az NGKM-mel folytatott csatározásaitól függetlenül, vagy éppen azok sikertelensége okán – régen le kellett volna vonnia.

Egy ország külpolitikája persze szükségképpen többszólamú. Végül is, aki valamiféle közméltóságként vagy a végrehajtó hatalom berkeiből a külvilág fele megnyilatkozik, az már külpolitizál. Szerencsére manapság már aligha elvárható, hogy e versengő politikusok és a közhivatalnokok ezrei begyakorlottan ugyanazt szajkózzák kifele – csakúgy, mint régen. Az viszont mindenáron elvárható, hogy e többszólamúságban dallam is legyen. Érdekes és érdemes megfigyelni, hogy még a saját természetes politikai önérdekét követő ellenzék vezető személyiségeinek – a szó szoros értelmében vett – java része is többnyire milyen visszafogottan, a „családi” szennyes kiteregetését kerülő emberi és politikusi szeméremmel nyilatkozik külföldön hazai dolgainkról. Józanabbjuk tudja: a szavazókat amúgy sem külföldön és külföldről kell győzködni…

Más kérdés a kormányzati berkeken belüli külpolitikai vetélkedés. A nemzeti többszólamúsággal szemben e versengés rontja a hatásfokot. Mi több, külországokban is visszatetszést kelt, ha egyazon kormányzat különböző képviselői önös, provinciális intézményi céljaikat (túl)hajtva „külpolitizálnak”. A megtanulható s akár fogcsikorgató kormányzati szolidaritás e kormányzatnak még nem sajátja.

S inkább a szolidaritás hiánya a gond, mintsem a vetélkedés tényleges tárgyai, alanyai. Régi keletű a kérdés, hogy kié a gazdaságdiplomácia, s kié annak presztízshordozó külképviseleti hálózata? Számomra aligha megkérdőjelezhető (jóllehet, tudom, vannak ellenkező értelmű nemzetközi tapasztalatok is), hogy egy kis országban, amelynek elsődleges külpolitikai érdekei természetszerűen gazdaságiak, a külpolitika és gazdaságdiplomácia egy és ugyanaz. S ha ez elvben igaz, akkor intézményileg is igaznak kell lennie. Kétséges ugyanakkor, hogy a „biztonságpolitika” emlőin nevelkedett Külügyminisztérium személyzetileg, szemléletileg készen áll-e már e funkcióváltásra?

A Külügyminisztérium és a miniszterelnökségi tanácsadók, hivatalok versengése sem szokatlan. A miniszterelnök, mindig és minden országban, elsődleges külpolitikaformáló tényező. Van úgy, noha erről mindenütt ildomos hallgatni, hogy az igazi külügyi döntéshozatal kicsúszik a felelős tárca kezéből: vagy azért, mert a miniszterelnök túl erős, vagy mert a tárca túl gyenge. Ma, Magyarországon talán mindkettőről szó van: a miniszterelnök a tárca vezetőjéhez képest mindenképpen „túl erős”, a minisztérium pedig – néhány vezető diplomatájának legjobb törekvései ellenére is – megosztott, felhígult.

Márpedig a kormányzati intézmények – kellő tisztelettel szólva – természetüket tekintve alig különböznek Dél-Amerika vizeinek ragadozó piranhaitól; sebesült társaikat ugyanúgy felfalják, legfeljebb hűvösebb számítással válogatnak az ízletesebb falatokból. Ha ma, Magyarországon több külügy is van, a magyarázatot az „igazi külügy” gyengeségeiben kell keresni.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon