Balla D. Károly

Nyomtatóbarát változat

Hogy az állampolgári determináltságot és a nemzeti hovatartozást nem lehet konfliktusmentesen összeegyeztetni, arra már a ’89–90-es magyarországi eseményék rádöbbentettek. Korábban ugyanis, bárhogy is nézzük, egy táborban élt a magyarság többsége, a rendszerváltás azonban minden korábbinál áthidalhatatlanabbá tette a távolságot. Amott lábra kapott a demokrácia, emitt legfeljebb az anarchia szelleme tört ki a diktatúra vodkáspalackjából. A Szovjetunióban, minden glasznoszty ellenére, egyetlen napig sem volt demokrácia, és Ukrajna sem vált jogállammá. A demokrácia hagyományai oly mértékben hiányoznak errefelé, hogy a „szabad ország” létrejöttének esélyei – belátható időn belül legalábbis – a nullával egyenlők.

Így aztán marad a meghasonlás: lelkem, szimpátiám, odaadásom a saját hazában élő magyarságé, miközben munkámmal, mindennapi életemmel egy olyan országhoz kötődöm, amelynek felemelkedésében nem hiszek, amelynek vezetésével, államrendszerével, hatalmi és hivatali struktúrájával közösséget vállalni nem tudok, amelyet hazámnak nem tekintek, amelyre büszke nem vagyok – és amelyből szívesen el is távoznék, ha nem tudnám, hogy a szülőföldem iránti vonzalom örök honvággyá keseredne, s ha nem tudnám, hogy megürült helyemre idegen érkezik, tovább lazítva-hígítva „etnikumomat”,  amelyet  elhagyni már csak azért sem tudok, mert arcomra fagyott a dacból vállalt misszió: itt kell tennem valamit azokért, akik itt szeretnének magyarnak megmaradni.

Ennyien vagyunk…

Ám ez a misszió is egyre inkább illúziónak tűnik: sem az asszimilációt, sem a kivándorlást nem lehet megakadályozni, még kevésbé azt a demoralizálódást, amelyet az életszínvonal példátlan zuhanása és a szociális biztonság teljes hiánya vált ki. Ezek a visszafordíthatatlan folyamatok végképp sorvadásra ítélik a kárpátaljai magyarságot.

Nézzük a számbeli csökkenést – kis történelmi kitérővel.

Az 1989-es népszámlálást megelőzően sokadmagammal úgy véltem, hogy a korábbi összeírások pontatlanok, torz vagy akár meghamisított adatokat közölnek. Ezt a következtetést két tény támasztotta alá.

Az egyik, hogy az 1944-es szovjet deportálások idején sok magyar férfi, hogy megmeneküljön, más nemzetiségűnek vallotta magát. Ez a hamis adat aztán bekerült okmányaikba, és utódaik is örökölték. Ezért vélhető volt, hogy több ezren, vagy akár több tízezren élhetnek Kárpátalján olyanok, akiket a statisztika szlovákként, ukránként, oroszként tart nyilván, valójában azonban magyarok. A másik momentum, amely a hivatalos adatok felülbírálására okot adhatott, ugyancsak történelmi eredetű. Vidékünk görög katolikus felekezetű lakosságát a háború után automatikusan ukránként regisztrálták, így azt a közel harmincezerre becsült magyar anyanyelvű görög katolikust is, akiknek zöme a volt Ugocsa megyében (Nagyszőlős környéke) és a városokban lakott. Feltételezhettük, hogy az ukránként számon tartott magyar anyanyelvű görög katolikusok egy szabad nemzetiség-bevallás esetén magyarnak íratnák magukat; mint ahogy mindazok is, akik –vagy akiknek felmenői – 1944-ben magyarságuk megtagadásával kerülhették el Sztálin lágereit.

Nos, az 1989-es összeírás eloszlatta ezen reményeket. Ekkor ugyanis – és ez először történt így a szovjet népszámlálások történetében – puszta bemondás alapján jegyezték be az űrlapokba a nemzetiséget.

A csaknem egy esztendővel később közzétett adatok azonban lehangolóak voltak. A magyarság hivatalos lélekszáma nemhogy meg nem ugrott, hanem visszaesett. Míg a korábbi, 1979-es népszámlálás (kerekítve) 158 ezer magyarról tudott, addig 1989-ben háromezerrel kevesebben (kerekítve), 155 ezren vallották magukat magyarnak.

És ha elfogadjuk, hogy a magyarság mindenekelőtt vállalás kérdése, akkor el kell fogadnunk a tényt is, hogy ennyien vagyunk. Ennyien, azaz háromezerrel kevesebben, mint tíz évvel korábban.

Miért fogyatkozunk?

A fogyatkozásnak három alapvető oka van. Az egyik: a korábban nem magyarként nyilvántartottak közül nem túl nagy számban akadtak, akik korrigálták a hibás bejegyzést, aminek persze többféle magyarázata lehet. Vagy az, hogy még mindig tartottak a retorzióktól; vagy elvesztették identitásukat, illetve nemzeti létük tejesen közömbössé vált számukra; vagy már annak idején is az ún. „bizonytalan etnikai hovatartozású” lakossághoz tartoztak, amelynek képviselői – ezt jól mutatják a korabeli statisztikák – 1919 előtt magyarnak, ettől kezdve azonban szlováknak–ruszinnak, 1938–39-tól újra magyarnak, 1944–45-től ukránnak mondták magukat.

A fogyatkozás másik oka az, hogy a magyarság körében a népszaporulat minimális, inkább stagnálást mutat, a harmadik pedig az, hogy a kivándorlás mind nagyobb méreteket ölt.

Álljunk is meg egy pillanatra e harmadikként említett, ám legjelentősebb tényezőnél. A kárpátaljai magyar sajtó 1992. december 12-én közölt először adatokat a kivándorlás mértékéről. A Kárpáti Igaz Szó című lapban Veress Gáborral (a beregszászi járás hajdani pártbizottságának hajdani első titkárával, aki jelenleg a területi állami közigazgatás nemzetiségi ügyekkel foglalkozó osztályát vezeti) volt olvasható egy interjú, amelyben az alábbi adatok szerepeltek: 1980-tól kezdődően (azaz tizenkét év alatt) Kárpátaljáról Magyarországra összesen 4860-an vándoroltak ki, Csehszlovákiába 1306-an, a két német államba 887-en, Izraelbe 1139-en. A riporter kérdésére, hogy a távozó „őslakosság” helyére milyen nemzetiség képviselői érkeznek, a hivatalos nyilatkozó nem tudott válaszolni („Erről nincsenek adataink”), azt pedig, hogy a kivándorolt több mint nyolcezer főből hány volt a magyar, az újságíró meg sem kérdezte.

Anélkül, hogy találgatásokba bocsátkoznánk, az bizonyosra vehető, hogy a két népszámlálás közti háromezres létszámhiány a fenti adatok alapján könnyen igazolható.

Az áttelepülők azonban nem is annyira abszolút számukkal vagy a teljes lakossághoz viszonyított relatív arányukkal veszélyeztetik a magyar etnikumot, hanem azzal, hogy főként értelmiségiek mennek el: orvosok, mérnökök, tanárok, újságírók, magas képzettségű szakemberek és hivatalnokok százai. Pedig értelmiség nélkül a magyar kultúra megtartására mind kevesebb esély adódik: a nemzetiségi célokat (is) szolgáló intézmények káderhiánnyal küzdenek, sorvad a sajtó, romlik az iskola – édes anyanyelvünk lassan konyhanyelvvé züllik.

Resztli és trikolór


A számbeli csökkenésnél azonban még súlyosabb szimptóma minőségi, morális sorvadása. Mert ugyan számtalan lelkes sajtótudósítást olvashatni arról, milyen kitűnő most a kárpátaljai magyarok helyzete, micsoda sikereket ért el a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, hány emléktáblát és szobrot avattak az utóbbi években, és hogy bárhol és bármikor loboghat a magyar trikolór, zenghet a Himnusz és a Szózat. Ám ezek a tények egyrészt csak a politikai vonatkozásban jobban korlátozott szlovákiai vagy erdélyi magyarság lehetőségeivel összevetve tűnnek olyan kedvezőknek, másrészt viszont a nemzeti létnek csupán felszíni jelei. A kollektív népcsoportjogok gyakorlásának törvényben foglalt garanciái éppenséggel kérdésesek. A nagyobbik baj azonban nem az, hogy – például – Ukrajna nyelvtörvénye a kisebbség számára anyanyelvének használati körét alaposan leszűkíti, vagy az, hogy az érvényes nemzetiségi törvény alapján a kárpátaljai magyarságnak nincs módja territoriális-közigazgatási autonómia létrehozására. A fő baj szerintem inkább az, hogy a minimális megélhetési feltételek abszolút hiánya alapjaiban rendíti meg a nemzeti identitást. Amikor ugyanis kiderül, hogy a becsületes munkával szerzett bérből lehetetlen megélni, amikor kiderül, hogy az állam olyan minimális szociális védelmet biztosít állampolgárai részére, amely az éhenhaláshoz is kevés, amikor eddig nem látott mértéket ölt az üzérkedés, a bűnözés, a korrupció, amikor minden eddiginél jobban összefonódik a maffia a hatalommal – nos, akkor a létfenntartásáért küzdő ember számára minden fontosabbá kezd válni, mint magyarsága.

Beszélhetünk-e ilyen körülmények közepette a kárpátaljai magyarság hosszú távú megmaradásáról?

Szétfoszlott reményeim

De merengjünk egy keveset elveszett illúziónkról. Évtizedeken át abban a hitben ringattam magamat, hogy a magyarság ideszakadt töredéke hatalmas belső értékek birtokosa, rejtett tartalékai korlátlanok, szellemi gazdagsága kimeríthetetlen. Csak hát, ugye, a körülmények. A szovjet rendszer béklyói: a ’44-es deportálások, a féktelen diktatúra 50-es évei, a fellélegzésre sem alkalmas rövidke olvadás a hatvanas években, aztán a merev brezsnyevi éra soha véget nem érőnek tűnő esztendei, közben az egységes szovjet nép fixa ideája, a Zsdanovig visszanyúló szocreál, a népek barátsága és a proletár internacionalizmus – megannyi nyomorító körülmény, megannyi üres szólam. Betartatásukkal és szajkóztatásukkal a lakosság többségét hűséges alattvalóvá lehetett tenni. Mégis hittük: a belső értékek sértetlenek, és majd egyszer, valamikor…

Aztán ez a majd egyszer váratlanul megérkezett. És lett lelkesedés, volt szervezkedés, kezdődött a sérelmek hosszas sorolása, állítottunk kopjafát, és döntöttünk szobrot – lehetett végre nagy magyarnak lenni…

Épp csak embernek maradni lett kicsit nehezebb… Épp csak azok a bizonyos ki nem fejthető, be nem váltható értékek maradtak láthatatlanok. Épp csak a hordó fogyott el a szónokok alól. Épp csak az bizonyosodott be, hogy a több lehetőséggel nem azért vagyunk képtelenek élni, mert a hatalom struktúrája alapvetően meg sem változott, hanem azért, mert mi vagyunk gyengék, kicsik, koncon torzsalkodók.

Pontosabban, s hadd térjek vissza most már véglegesen az egyes szám első személyhez: én vagyok gyenge, kicsi, koncon torzsalkodó. Én voltam, aki csak beszéltem áradóan az autonómiáról, de amikor annyi más nemzet és népcsoport ki is kiáltotta a maga nemzeti formációját a széthulló birodalom romjain – én csak sebeimet nyalogatva nyüszítettem…

Hát persze: illúzió volt azt hinni, hogy a demokratikus átalakulás katarzisán áteső anyaország azonnal tisztázza viszonyát a határokon túli kisebbségekkel. Az első sokk akkor ért bennünket – azaz (pardon!) – akkor ért engem, amikor a rubelelszámolás megszűntével lehetetlenné vált számomra az anyaországi lapok, folyóiratok előfizetése, holott azelőtt tucatnyit járattam. És bár tudtam, hogy erre nem Magyarország barátságtalan gesztusa, hanem „lakó” országom fizetésképtelensége miatt került sor – az ilyen téren tapasztalt elkényeztetettség után mégis fájt ez az új mostohaság. Aztán a csak valutában fizethető vonatjegy (ára Budapestig 22 USD, míg egy átlagkereset 10 USD-t is nehezen tesz ki – persze konvertálhatatlan nemzeti játékpénzben), a határon átkelő gépkocsikra kötelezően – ugyancsak valutában – megkötendő biztosítás, a postai díjszabás több százszoros emelkedése – stb. stb. És persze értem, hogy mindez nem a kárpátaljai magyarság ellen irányul, egyfajta leegyszerűsítésben mégis ez az olvasata: korábban politikai, most meg gazdasági okok miatt rekedek kívül a magyarságon.

Később persze tapasztalhattam, hogy segítőkészségből nincs hiány, már-már maga alá temetett a sok-sok anyagi-erkölcsi segítség: ingyen hozható újságremittenda, használtkönyv-akció, gyógyszerszállítmány, templomban osztogatható margarin, folyóirat- és könyvkiadási támogatás, ösztöndíj, műholdas adás…

Szegény rokonnak persze minden segítség jól jön, és elvetemedett, háládatlan gazember az, aki a segítő szándék láttán csak fanyalog. Mégis: talán picivel jobban kellene vigyázni arra, hogy sem megalázottá, sem elbizakodottá ne tegyen engem az, ha túl gyakran mutogatnak rám ujjal, s ha az adományozók a rám való állandó hivatkozással a kifelé nyújtott segítségért a belpolitikai közelharcban húznak uzsorakamatot.

A gazdasági kirekesztődéssel látszólag ellentétes a politikai kisajátításra tett kísérlet: számos hatalmi kör, párt, szervezet, intézmény vall sajátjának engem, s várja el, hogy nézetem egyezzen az övével, hiszen kisebbségi ügyekben egyedül az általa képviselt kurzus lehet irányadó. Mintha a kisebbségben élő magyarok között nem lehetnének ateisták, izraeliták, liberálisok. Vagy őróluk eleve lemond a hivatalos Magyarország? És a nagy dilemma: erre a kisajátító-kirekesztő álláspontra válaszul megengedhetem-e magamnak, hogy anyaországom hivatalos köreivel szemben ellenzékbe vonuljak, ha nem tudom elfogadni a kormány politikáját? Milyen lesz a lelkiismeretem, ha elfogadom – például – egy minisztérium segítségét, ugyanakkor a miniszter kijelentései mélységesen felháborítanak? El tudom-e hitetni magammal, hogy a támogatás a magyarság egészétől érkezett, a hivatalos nyilatkozó pedig nem azonos a magyarsággal – habár törvényesen lett képviselőjévé?

Hát van még ennél sötétebb bugyra a kisebbségi skizofréniának?

Van: amikor a hivatalos Magyarország legfőbb közjogi méltósága a hivatalos kisebbségi szervezet vezetőjével – fejem felett – egymás abszolút legitimitásának elismeréséről biztosítja egymást. Hogy is lesz ez? Hányszoros kisebbségben is élek majd, ha kétszeres ellenzékbe kerülök?

• Külföld