Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

A politikai széljárás is szelídebbé vált a gyorsítás melletti lándzsatörés óta. Mert természetesen jórészt jelszavakról van szó, a politika minősíti ilyennek vagy olyannak a magánkézbe adás ütemét, hol megálljt sürget, hol rákapcsolásról álmodozik. A privatizációs törvénycsomagban például, amellyel nem kevés állami vagyont betonoztak be az Állami Vagyonkezelő Rt.-be, egy lassító áramlat jegecesedett ki a tavalyi év derekán. Egy évvel korábban viszont egy gyorsító kurzus alatt, a pénzügyminiszter bírálatainak elébe menve indította el az Állami Vagyonügynökség az önprivatizációs programot, mintha teljesen magamagától ismerte volna föl, hogy nem magának a hivatalnak kell bonyolítania a kisebb vállalatok ügyeit (Beszélő, 1992. február 20.).

Diczházi Bertalan kormány-főtanácsadó nemrégiben, az Új Magyarországban közzé tett adatai szerint az e programba bevont 700 kis- és közepes vállalat közül mindössze 70-et adtak el 1992-ben. A valóságos tempó mindenesetre lassúbb, mint a széljárások változása. Várni kell, amíg beérik egy-egy nekigyürkőzés, függetlenül attól, hogy van-e ráció benne. A rendszerváltás hevében megalkotott óvatos forma, az előprivatizáció most látszik beérni, mert míg ’91 végén csak 2100, addig ’92 végén már 7637 üzlet – pontosabban üzletbérleti jog – kelt el a fölajánlott 10 529 egység közül.

Gyorsítás és a magyar középosztály

A decemberi gyorsító szelek zsákja szokatlan módon, jobb oldalon, az MDF és a koalíció jobbos „ellenzéke” tájékán nyílott ki. A majdani vagyonos középosztály és erős hazai tulajdonosi réteg óhajtása, amely első számú távlatos célkitűzése a kormánynak és valamennyi centrumos erőnek is, könnyen kaphat – és kapott is – idegen- és külfölditőke-ellenes felhangokat. Csurka a legmesszebbre megy el, szerinte a privatizáció úgy, ahogy van, elodázandó, mivel csak a külföldieket meg a „nómenklatúrát” juttatja előnyhöz; ehelyett inkább a „régi szerkezetű gazdaság” kulcspozícióit újra elosztva kellene minél több elégedett csurkistát teremteni (Magyar Fórum, február 25.). De a legtöbb jobbos kritikus nem utasítja el teljesen a magánkézbe adást, csupán azt az aggodalmat hangsúlyozza, hogy a külföldi tőke megfosztja a magyar munkást a munkalehetőségtől, és kiüti a tulajdonlásból a reménybeli hazai középosztálybelieket. A hazai reménységeknek kevés a pénzük, tehát egy sikeres kormányzatnak osztania kell.

E jobbos kritika természetesen megokolható tényekkel, ha nem is oly ordítóakkal, mint ami a bírálóknak igazán kapóra jönne. Ismét Diczházi közlését idézve, abból a 72 milliárd forintból, amely 1992-ben folyt be a közvetlen vállalateladásokból (nem ideszámítva a tőkeemelési és az ingatlanelidegenítési ügyeket), 41 milliárdra rúg a devizabevétel, és csak 17,5 milliárd származott a hazai reménységek bukszájából, amit még további 9 milliárddal egzisztenciahitelből (E-hitelből) toldottak meg. (A fennmaradó 5 milliárd, ha jól tudjuk, az ÁVÜ mint tulajdonos osztalékbevétele, és elég megtévesztő a privatizácós bevételek rubrikáját hizlalni vele.) Az eladott állami részvények 60 százaléka tehát külföldi kézbe került, de kiemelhetjük éppen azt is, hogy a nem csekély 40 százalék a hazai reményeket dagasztja. Mármost ha a gazdaságpolitika ezeken az arányokon óhajt változtatni, miközben fenntartja azt az elvet, hogy ingyenesen nem privatizálunk, abból egyenesen kereslet-élénkítő törekvések következnek. A jobbos bírálat átcsúszik ekkor abba a meglátásba, hogy a privatizáció ütemét az elégtelen kereslet fékezi mindenekelőtt.

Az átcsúszást könnyen tetten érhetjük a kérdéssel: ha egyszer a honi bukszák vékonyságával van baj, miért nem csakliz el még több vállalatot a külföldi tőke? Nyilván azért nem, mert a kínálat sem valami bőséges. Még ha nem is lassítaná a vagyonügynökség munkáját a bürokratikus nehézkesség meg a kótyavetye vádjától való félelem, akkor sem tudná számottevően növelni azoknak a tőkejószágoknak a kínálatát, amelyeknek birtoklásáért szívesen kockáztatnának a magánbefektetők. Fölismeri persze ezt a decemberi kormánystratégia is, amidőn „a privatizációs folyamat felgyorsítását célzó kínálati és keresleti politikát” hirdeti meg. Csakhogy a kínálati oldal „gyorsítása” valójában türelmet követelő, lépésről lépésre végrehajtható vállalatföljavítási, reorganizációs lépéseket jelent, s közben a további vagyonfelélés réme fenyeget, ha késlekednek a magánkézbe adással, de akkor is, ha megfelelő pénzügyi és piaci háttér nélkül sietnek vele, és a vállalat hamar csődbe megy. A keresletélénkítés zökkenőmentesebb, e téren a privatizációügyi vonalnak „csak” némi politikai áttörést kellett végrehajtania a pénzügyi vonallal szemben.

Gyorsító technikák

Születtek is hamar intézkedések a honi vásárlóerő megsegítésére. Január végén (az év elejéig visszamenőleg) 3 százalékra szállították le az E-hitel alapkamatát (tizen-valahány százalékról), amire még legfeljebb 4 százalék kamatrést számíthatnak föl a pénzintézetek; futamidejét (lejárati idejét) pedig 10-ről 15 évre emelték föl, a türelmi időt (ami alatt az igénybevevőnek nem kell a tőkét törlesztenie) 2 évről 3-ra. A Figyelő január végi értesülése szerint ettől azt várja a kormány, hogy az idén 70 milliárd forintra (!) nő az E-hitel igénybevétele.

Az E-hitelt közvetve a jegybank nyújtja, bár közvetlenül a közvetítő pénzintézetek buknak, ha nem sikerül behajtaniuk a részleteket. A gyorsítás jegyében bevezetett újabb konstrukcióknál maga az ÁVÜ hitelez. Ilyen a privatizációs lízing, amelyet egyelőre kísérleti jelleggel, nyolc vállalatnál hirdetnek meg (Békéscsabai Kötöttárugyár, Budapesti Kőolajipari Gépgyártó Rt., Karamell Sütő- és Édesipari Rt., Lőrinci Textil Kft., PROMON-TORVIN Borgazdasági Rt., Soproni Ruhagyár Rt., START Autójavító és Kereskedelmi Kft., URÁNIA Ruházati Kereskedelmi Kft.), az E-hitelhez hasonló kamatfeltétellel, de csak 6-8 éves törlesztési idővel. A lízingelés vonzó tulajdonsága lehet, hogy a részleteket az adómentes nyereségből lehet visszafizetni; ezt az előnyt azonban behajtja az ÁVÜ, ha készpénzes vevői ajánlat is érkezik, mert ilyenkor 100 forint készpénz versenyez 167 forint lízingajánlattal. A másik új technikával, a részletfizetési kedvezménnyel szintén a vagyonügynökség adja a kölcsönt, de egyénileg megszabott futamidővel, esetleg komoly árkedvezményeket is adva.

Valamennyi eddig bevezetett keresletteremtő konstrukció kemény követelményeket is támaszt az igénybevevőkkel szemben. Feltétel először is, hogy a fölvett hitelt vagy részletfizetési lehetőséget saját pénzforrással kell kiegészíteni, és jelentékeny biztosítékot kell vállalni a visszafizetés meghiúsulása esetére. Másodszor az, hogy a hitelező pénzintézet is veszíthet, garanciát jelent a tartozások behajtására (a vagyonügynökségi részletfizetésekről még nincsenek tapasztalatok, de ilyen szerződéseket minden bizonnyal egyedileg vagy legalábbis korlátozott számban fognak kötni, és emiatt talán jobban odafigyelnek a betartásukra). Ez persze egyúttal a keresletserkentés hátulütője is, hiszen a visszafizetési terhek fokozzák a megvett vállalat eladósodását és így a csőd veszélyét.

Hiteljegydilemmák

Viszont a fekete ló, a hiteljegy, amire most kellene a kormánynak áment mondania, nem ilyen konstrukció. Ellenkezőleg, ha bevezetik, épp azáltal tágítják a honi tulajdonossá válás lehetőségeit, hogy minél kevesebb biztosítékot kötnek ki a kölcsön visszafizetésére. Minimális díj ellenében lehetne a vékony bukszákhoz mérten elég nagy, ámbár a vagyonértékekhez képest kicsiny kölcsönhöz hozzájutni (az eredeti elgondolások szerint 20 ezer forint befizetésével 1 millióhoz). Eddig csupán annyi biztosíték rajzolódott ki, hogy a hiteljegyet – vagy ha nem így fogják nevezni, akkor részletfizetési lehetőséget – apránként bocsátják ki, és mindig kevesebbet, mint amennyi vagyont éppen vásárolni lehet rajta: így igyekeznek meggátolni a hiteljegy elértéktelenedését. Csakhogy ez esetben – érvelnek sokan – önkényes eljárással fognak dönteni arról, kik érdemelnek hitelt, és ki milyen minőségű jószágot vehet rajta.

Csak a későbbi, részletesebb vizsgálódások során derült ki egy, a visszafizetési garanciáknál is áthághatatlanabb nehézség, ami miatt inkább egy „öszvérkonstrukcióra” van kilátás (Magyar Hírlap, március 9.). A tömeges vagyonhoz juttatáshoz előbb bürokratikus vagyonfelmérésre volna szükség. Nem véletlenül szerepel a gyorsító stratégia első számú teendői között a számvetés, a regisztráció. De ki mondja meg az árat egy ilyen feltérképezés során? Az ÁVÜ, kitéve magát a Monopoly-csoport ostorozásainak?

Jobb a piacra bízni vagy legalábbis, ráfogni a vételár ilyen vagy olyan alakulását. Ez is a fontolva haladó gyorsítás mellett szól. Meg az is, hogy túl vagyunk az MDF országos gyűlésén és a kormányátalakuláson. Most pártállásban egységesebb a kormány, így kevésbé járatja le a vezető pártját, ha józanul dönt.

• gazdaság