Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Február végén, amikor már biztosat lehet tudni a szabályozókról és a szénárakról, ismét előveszik a bérkérdést. A mostani egyezséget az egyes vállalatokon belüli érdekegyeztető tárgyalásokon váltják aprópénzre; hogy valójában mekkora lesz a bérfejlesztés, az az adott vállalat „helyzetétől” is függ (többek között attól, mennyi az adósságszolgálat az eocén-, illetőleg liászprogram állami beruházásai után), de attól is, hogy az 1990-es évközi bérfejlesztésekből mennyi „húzódik át” ’91-re. A tatabányai szénbányáknál például 7 százalék húzódik át, vagyis egy 13 százaléknyi januári béremelés is kimeríti az egyezséget. A Mecseki Szénbányáknál viszont 12-13 százalékot használtak fel tavaly. Jambricsek József, a pécsi vállalat szakszervezeti titkára – amint a 27-i sajtótájékoztatón bejelentette – nem írta alá a megállapodást; amint elmondotta, nem kötelezheti el magát a dolgozók beleegyezése nélkül. Közben hallani lehetett a suttogást, hogy 50 százalékot követelnek a mecsekiek, ez pedig lehetetlen gazdasági helyzetbe hozná a Mecseki Szénbányákat. Azonban – érvelnek a szakszervezetiek – a rossz fizetés is képtelen állapotokat idéz elő, már most is éppen frontfejtőkből, mélyművelésben dolgozókból van hiány. A másnapi, 28-i egyeztető tárgyaláson 30 százalékos bérfejlesztést ajánlott Csethe András vezérigazgató – számolt be lapunknak telefonon Jambricsek –, a tárgyalások 2-án folytatódnak; a béremeléseket az üzemi szakszervezeti vezetőkkel egyeztetik, majd pedig munkásgyűléseken is megtárgyalják.

Szükség van rájuk

A keretmegállapodás tehát, a 35 százaléknak emlegetett inflációt is figyelembe véve, igen mértékletesnek mondható. Ráadásul egyre olvad az a viszonylagos előny, amelyet a bányászok a keresetek tekintetében élveznek: a „kiemeltség” mutatója (e régi szép időkre emlékeztető elnevezés alatt a szénbányászati átlagbér és az ipari átlagbér arányát mérik) ’89-ben 144 százalék, ’90-ben csak 129 százalék volt, és az új évben alighanem tovább csökken. De épp e mértéktartás miatt tekinthetjük komoly teljesítménynek az iparági kompromisszumot, amely egyébként a maga nemében páratlan az új rendszer eddigi történetében. Nagy dolog ez: a dokumentum két aláírásoszlopában ott állnak egymással szemközt a vezérigazgatók és a megfelelő szakszervezeti titkárok nevei (ideértve furcsamód – legalábbis az utólag kiosztott fénymásolatról olybá tűnik – a rebellis Jambricsek szignóját is), legalul, középre igazítva pedig a szakszervezet-szövetségi elnök, Schalkhammer Antal neve. Állítólag a 20 százalékban először Schalkhammer egyezett meg Vas László tatabányai vezérigazgatóval, a SZÉSZEK (az ősszel létrehozott, de még csak eztán lebonyolítandó csődök gondnoki teendőivel megbízott Szénbányászati Szerkezetátalakítási Központ) vezetőjével. A keretszám mindenesetre karácsony előtt a BDSZ tanácsa elé került (melynek a titkárok tisztüknél fogva tagjai, a BDSZ ugyanis jogilag nem szövetség, hanem kettős egyéni tagságra épülő ágazati szakszervezet), majd a következő napon megtárgyalta a vezérigazgatók fóruma: az „igazgatótanács” is.

A „szakmának” ez az újfajta együttműködése tartósnak ígérkezik. Az új évben négy szénbányavállalat ellen indítanak csődeljárást, így a karcsúsításon már átesett tatabányai és az úgy-ahogy nyereséges veszprémi vállalat kivételével az egész iparág alá lesz vetve a kényszer-adósságrendezésnek. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség a hazai szénre, amely 2000 megawatt áramot adó, épp a magyar szénminőségre beállított hőerőműparkot táplál, amelyet tehát nem lehet importszénnel helyettesíteni. A szakma és a kormány álláspontja szerint e hőerőmű-kapacitást nem éri meg idő előtt lecserélni. Következésképpen a magyar szénbányászat – évi legalább 14 millió, de inkább 18–19 millió tonna energetikai szén erejéig – nincs versenyhelyzetben, vagyis nem a piacon, hanem elsősorban az állami erőforrásokért folytatott alkuban kell helytállnia. Ez pedig nagyon is kedvez az iparági összefogásnak.

De szükség is van a lobbizásra, mert a jelek szerint a kormány távolról sem egységesen tekint a szénbányászat jövőjére. Hogy az ipari minisztérium tervezete (lásd keretes írásunkat) már október óta ott fekszik a parlamentben megtárgyalatlanul, az minden bizonnyal nem pusztán a sok bokros teendővel meg a taxisblokáddal magyarázható.

A patrónus

Kiütköztek a kormányon belüli nézet- (vagy inkább érdek-) különbségek a szénbányászati szociálpolitikai csomagterv előkészítésekor is; e folyamat tudvalevőleg a BDSZ október 5-i általános figyelmeztető sztrájkjába torkollott. A BDSZ okkal elégedetlenkedett, amiért augusztusban a kormány nem fogadta el az ipari tárca ez irányú előterjesztését, hiszen a bányász-szakszervezeti szakértők is ott voltak annak összeállításakor. A kompromisszum, amelyet a szakszervezeti apparátus állítása szerint „kiharcolt”, de valójában csak megsürgetett a sztrájk megszervezésével, nem jelent komoly áttörést. A költségvetés csak módjával ad speciális segélyt a munka nélkül maradó bányászoknak, a társadalombiztosítás csak kisebb „áldozatokat” vállal a bányászproblémák orvoslására. Viszont nem hajolt meg a kormány a hűségjutalom, valamint a föld alatt dolgozóknak járó pótlék adómentességére irányuló követelés előtt, és a harmadik fő kérdésben – hogy tudniillik nyugdíjazni kellene a bányászt a föld alatt ledolgozott 25 év vagy az ennek megfelelő műszakszám után – a „nyugdíjszerű ellátás” dodonai ígéretével kecsegtette a figyelmeztető sztrájkolókat az épp aznap ülésező Minisztertanács.

E három fő követelést pedig az ipari miniszter is megformulázta augusztusi előterjesztésében. De Bod Péter Ákos már akkor megmutatta, hogy több engedékenységre és kedvezésre hajlik, mint más miniszterek, amikor július elején fogadta a márkushegyi munkástanács sztrájkküldöttségét, és három részletben 50 százalékos béremelést ígért. E hírt a sztrájk elültével – államtitkára útján – azonnal megcáfolta; de azt már aligha a rettegett sajtó találta ki, hogy a második részletként novemberre ígért béremelést akkor váltották volna valóra, ha az ipari tárca kieszközli a kormánynál a szénbányászati adósságok leírását. Aztán, mint ismert, csak a már bezárt bányákon lévő adósságokat írták le, a bérfejlesztésnek ez az útja tehát egyelőre el van torlaszolva. Egyelőre: nem kizárt ugyanis, hogy valamiképpen meghallgattatik Vas László SZÉSZEK-igazgató javaslata, amelyről most tájékozódhatott a sajtó. A javaslat szerint a bajba jutott bányavállalatokon nem csőd-, hanem szanálási eljárás keretében, azaz, bizonyos állami közreműködéssel (adósságelengedéssel? újabb kölcsönökkel?) kellene segíteni.

Hogy a szénáremelésből mennyi béremelésre telik (ez lett volna a harmadik részlet az állítólagos júliusi ígéret szerint), arról ama egyszerű oknál fogva lehet keveset tudni, hogy még nem döntöttek a szénárakról. Annyi bizonyos, hogy – akár a folyékony fűtőanyagoknál, az energetikai szenek esetében is – 29 dolláros olajárat vesznek alapul a termelői ár meghatározásakor, ami előrelépés novemberhez képest, amidőn csak 25 dollár volt a kormányállás biztos pontja. Felhagy az ipari kormányzat azzal a korábbi elképzelésével is, hogy a szénárakat egy évre előre állapítja meg. Év közben újra lehet tárgyalni a szénárat, és ez esetleg szintén alkalmat ad a bérkérdés napirenden tartására és általában a kulturált iparági együttműködésre.

A kulcsszó: „sztrájk”

A mostani megállapodásnak csupán a nyelvezete érdes egy kissé, mivel, ha tagadólag is, de csak benne foglaltatik a „sztrájk” szó. Valójában most senki nem gondol sztrájkra. Ebből is kitetszik: jó messze vannak már a ’88. augusztusi idők, amikor a „szakma” nem merte ajkára venni e durva szót, viszont elég jól kiaknázta az István-aknai „munkabeszüntetést” a véletlenül éppen nyaraló miniszterelnökkel (Grósz Károllyal) szemben. Messze van már a július is, amidőn a BDSZ megsértődött, amiért ő nem, hanem csupán az állítólag MDF-es (valójában csak az MDF által felkarolt) munkástanácsiak lehettek Bod Péter vendégei. A legitimációs zavarokkal küszködő szakszervezeti apparátus ezért a sérelemért vett elégtételt az október 5-i sztrájkkal. De ez azt is mutatta, hogy akkor még a BDSZ együttműködése a vállalatok vezetőivel távolról sem volt oly harmonikus, mint most. Barabás Mihály, Márkushegy és az egész Oroszlányi Szénbányák vezérigazgatója például a sztrájk előkészületei idején lépett ki a bányászszakszervezetből, mivel – ahogy elmondta – Deés József vszb-titkár akkor igyekezett behajtani a márkushegyieknek tett béremelési ígéretet. Aztán, ahogy közeledett a sztrájk napja, a márkushegyiekkel folytatott pereskedés során sztrájkjogi jártasságot szerzett Barabás szóvá tette az ipari miniszternél, hogy törvénytelen a mindhárom műszakra bejelentett figyelmeztető sztrájk, mivel a jogszabály csak egyszer két órára ad módot. A figyelmeztető sztrájkot, mint tudjuk, valóban le is fújták a délutáni műszak előtt. De mivel a munkástanácsok és – az egy veszprémi gépüzemet leszámítva – a független szakszervezetek is részt vettek merő szolidaritásból, így is átütő volt a siker. A BDSZ-apparátus, amelyet azelőtt az egyéni önigazolási törekvések kovácsoltak egybe, immár az erő egységét mutatta föl, és az október 26-i szakszervezeti kongresszuson – a radikális mecseki szénbányászküldöttség kivételével – senki nem akart új vezetőségválasztást, és senki nem akart kiugrani a SZOT-utód MSZOSZ-ből.

Schalkhammer elnök most jónak látja leszögezni: csakis az ő egész ágazatot átfogó szakszervezete jogosult keretmegállapodás megkötésére, nem pedig a munkástanácsok, független szakszervezetek. Állítása szerint sztrájkkal is ezek az „autonóm” szervezetek fenyegetőznek. Molnár Ferenc, az oroszlányi gépüzem munkástanácsának elnöke viszont úgy nyilatkozik, hogy vállalatánál nincs szó ilyesmiről. A 28-i vállalati érdekegyeztetőn – számol be Molnár Ferenc – megjelent a három oroszlányi munkástanács, továbbá az épp most BDSZ-esből független szakszervezetté alakuló márkushegyi 2-es akna képviselője is. Mind a négyen tiltakoztak az ellen, hogy szervezetüket kihagyták az ágazati érdekegyeztetésből, de amikor a 20 százalékos januári bérfejlesztésről volt szó, tartózkodtak a többi függetlenek. Ő, Molnár, nemmel szavazott; de megérti, hogy a júliusi ígéretnek megfelelő bérfejlesztés irreális, a vállalat csődhelyzetben van. Érdekes: ezt a választ kapta ő maga is november közepén – jóval a figyelmeztető sztrájk után –, amidőn Deés József vállalati titkártól érdeklődött arról, mi a BDSZ-es szakszervezet álláspontja a márkushegyi ígéretről. Csakhogy – teszi hozzá – júliusban a vállalati „vízfej” eltávolítását is megígérték, és ezt úgyszintén nem – illetve csak százötven ember erejéig – tartották be. Talán túlzás az a kétezres szám, amit a munkástanács elnöke „vízfejnek” gondol; maga a gondolat viszont a bérkérdés szempontjából is termékeny lehet.

• gazdaság