Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

A napokban könyv formájában a boltokba kerül az a bizonyos világkiállítás-ellentanulmány, amellyel egy finom kormányzati odahatás következtében nem ismerkedhetett meg a parlament a Kiállítások Nemzetközi Irodájának (a BIE-nek) december 14-i döntése előtt. Somogyi László akkori kormánybiztos úgyszólván egyedül lehetett legény a gáton a novemberi ülésszakon, és a Ház elsöprő többséggel megszavazta, hogy úri módon megpályázzuk, amire se pénzünk, se felkészültségünk nincsen: az Expo ’95-öt. De most, hogy a tanulmány megjelenik (Hidak – de hová?, HVG Rt.-kiadás, 166 oldal, 198 Ft), talán van még egy esélye a Greskovits Béla – Borszéki Zsuzsa – Palócz Éva szerzőhármasnak: a BIE június 14-én ismét tárgyalja az ügyet. Bár sajnos addigra éppen hogy csak feláll az új kormány, és így félő, hogy nem lesz elég határozott. Mindenesetre a pártok tanácstalannak látszanak (amint erre visszatérünk, az SZDSZ is félreérthetően nyilatkozik) világkiállítás-ügyben, miközben Baráth Etele kormánybiztos mindenféle meg nem nevezett szakértői számításokra hivatkozik a Népszabadság hasábjain, és koncessziókat emleget, amelyek útján a ki tudja, honnan előbukkanó tőkés körök átvállalhatják a horribilis költségeket.

Greskovitsék tanulmánya három témakört végigelemezve állapítja meg, hogy a világkiállítást nekünk nagyon kockázatos – értsd: tiszta őrültség – megrendezni. Először is a világkiállítás, mint vállalkozás kétséges kimenetelű. Hogy ráfizetéses-e, azt az Expo eddigi történetében sem lehetett pontosan előre látni; ám ha deficit keletkezett is, azt a rendező gazdag városok okkal foghatták föl luxus vagy reklámkiadásként – megtehették. Nálunk viszont egy pár száz millió dollárnyi veszteség (ami a sok bizonytalan tényező miatt nem kizárt) egy teljes év külkereskedelmi aktívumát vinné el, tehát végzetes lehet. A világkiállítás helyszínén esetleg még nyereséget könyvelhetnek majd el, bár ez a szerzők jóindulatú becslése szerint sem elegendő a helyszínbe fektetett tőke megtérüléséhez. És bizonytalanságunk csak fokozódik, ha a majdani összes idegenforgalmi költségeket és hozamot akarjuk egymással szembeállítani, mert nem tudhatjuk, mely kiadások „tulajdoníthatók” a világkiállításnak, és melyek azok, amelyekre „amúgy is szükség van”; és azt sem tudhatjuk, végül is ki zsebeli be a hasznot: az állam, a hazai vagy a külföldi vállalatok, vagy netán a valutával feketézők? Ma mindenesetre annyit tudni lehet – mutat rá a tanulmány egy 1988-as felmérésre utalva –, hogy a nyugati turisták magyarországi költekezésüknek csak feléhez, a kelet-európaiak pedig mindössze negyedéhez szereznek hivatalos átváltással forintot, ennyiben tehát elesik a nemzetgazdaság az idegenforgalom hasznától. De veszteség származik majd valószínűleg a Béccsel való közös rendezés lényéből is: összehasonlíthatatlanul nagyobb felkészültségüknél fogva az osztrákok fogják elszippantani az Expóra özönlők fizetőképes keresletét, miközben ránk a nálunk is szegényebb szomszédok inkább árura, mintsem szolgáltatásra és kultúrára éhes serege marad; ráadásul a kelet-európai invázió a pótlólagos importszükséglet révén is, de a puhavalutájú országokkal szembeni kereskedelmi aktívum miatt is a fizetési mérleg újabb megterhelésével fenyeget.

Ha erősen kétséges is a közvetlen haszon, bizonyára lehet az Expónak közvetett hozama, ami részint az úgynevezett gazdaságélénkítő („húzó”)- hatásában, részint az infrastruktúra gyorsított fejlesztésében nyilvánul meg. Ez a második terület, ahol a szerzők eloszlatnak minden illúziót. Húzó hatásról – állapítják meg – csak ott beszélhetünk, ahol a piac maga képes kielégíteni a megnövekedett igényeket, serkentve a tevékenységet és foglalkoztatást a világkiállítással közvetlen kapcsolatban nem álló szektorokban is. Áll ez az osztrákokra, de nem miránk: nálunk az ipar felkészületlensége és a szűkre szabott határidő szükségképpen működésbe hozza az ismert tervgazdasági mechanizmust a maga merev, szakszerűtlen, pazarló döntéseivel. A hiánygazdaság inkább elvonja az erőforrásokat más területektől, vagy pedig növeli az adósságait. Példa erre a 80-as évek elejének szállodaépítkezési programja, amelynek eredményeként szállodavállalataink eladósodtak, s amelyben a magyar ipar és építőipar mindössze 11%-ban vett részt, azaz serkentésről kevésbé, viszont a haszon osztrák lefölözéséről és tartozásaink növekedéséről annál inkább beszélhetünk. A Hidak – de hová? nem vonja kétségbe, hogy közlekedési és telekommunikációs fejlesztésekre óriási szükség van – ám ezt nem fogadja el érvként a világkiállítás megrendezése mellett. A kérdés ugyanis az, hogy ha eddig nem sikerült sort keríteni rájuk (számos tétel korábbi tervbevétele ellenére sem), megvalósulhatnak-e ezek a fejlesztések a világkiállítás nyomására. Mindenesetre – mutatnak rá a szerzők – ha egyszer meg kell építeni a Bécs–Budapest sztrádát és gyorsvasutat, valamint a fővárosi 4-es metrót, akkor abba haladéktalanul bele kell fogni, mert már most is a kapacitások szűkösségével kell számolni. Hasonlóan sürgető a közgazdaságilag és műszakilag egyaránt kielégítő telefonhálózat-fejlesztés – nehogy a világkiállítás helyszínére összeszűkülő „távközlési Patyomkin-falura” dobjuk ki a pénzt.

Gyorsan kellene megkezdeni – de miből? Miből finanszírozható a világkiállítás? Ez a harmadik és alighanem döntő kérdőjele az Expo itthoni megrendezésének. Máris megindult a tervalku: a költségek rendszeres alábecslése és a különböző érdekcsoportok versengése a központi erőforrásokért.

A világkiállítás költségvetéssel szembeni finanszírozásának igénye 1988. november és 1989. szeptember között megháromszorozódott. 30-34 milliárd forintról 109 milliárdra (újabb hírek szerint egyébként 200 milliárdra) nőtt. Ekkora összeg más kincstári céloktól minden bizonnyal nem vonható el, és nyilvánvalóan hitelfelvétellel sem finanszírozható. Ami pedig a külföldi működőtőke-bevonást illeti: a szükséges évi 300-500 millió dolláros befektetési szintre eddig még nem akadt példa, és a magántőke egyébként sem a legnagyobb összegeket felemésztő közlekedési infrastruktúrát részesíti előnyben.

Amikor idáig érkeztünk az olvasásban, feltettük magunkban a kérdést: miért hadakoznak a szerzők oly komolyan a világkiállítás „Hidak a jövőbe” mottója ellen? Nem lehetne-e meghirdetni inkább a „Csóró-világkiállítás, avagy Ugye, szerettek bennünket így is?” jelszavát? Ez esetben a költségvetés elzárkózhatna mindennemű támogatás elől, nem kellene út- és vasútfejlesztés, az Expo idejére várható 15-20 milliós vendégsereg éppúgy tolonghatna a villamosokon, elakadhatna a dugókban, küszködhetne a rossz telefon miatt, mint bármely tisztességes pesti polgár. De nemcsak mi kezdtünk ez irányban gondolkozni: a szabad demokraták is, amidőn vezetői (legutóbb Kis János Bécsben) úgy nyilatkoznak, hogy nincs elvi kifogásuk a világkiállítás ellen, csak ne a költségvetés terhelésével teremtsék elő a pénzt hozzá. Csakhogy a hazai magánvállalkozás serkentése – ahogy a tanulmány kimutatja – valamilyen formában maga is pár milliárdos támogatást igényelne, a szűk határidő és a magánszektor korlátozott felhalmozóképessége miatt. És ami ennél is fontosabb: ha az állam (azaz a kormány és ellenzéke) elkötelezi magát az Expo mellett, akkor nagy valószínűséggel bele is nyúl önnön zsebébe, ha az Expo már túlzottan csórónak ígérkezik, vagy ha nem jön be valamilyen zseniális koncesszió.

Elvileg is ellenezni kell a világkiállítást! Ha nem is ezekkel a szavakkal, de erről győz meg a Hidak – de hová? című tanulmány. Emellett a talán még időszerű mondanivaló mellett többet is kapunk: képet a magyar gazdaság 1989 végi állapotáról, az idegenforgalom és szállodaipar, közlekedés és telekommunikáció állásáról és azokról a gondokról, amelyekkel egy félig piaci, ellátási nehézségekben és inflációban szenvedő, nem konvertibilis pénzzel rendelkező kelet-európai gazdaságnak kell szembenéznie.

Mint a jó esettanulmányok olvasásakor mindig, most is élvezhetjük a rész és az egész kölcsönös játékát. Hiába, a szerzőhármas itt nőtt fel, a jó szocializmusban szerzett képzettséget, s tudásának ebből fakadó specialitásai még nem évültek el.

• gazdaság