Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Rácz a rendezvényt – amelynek elején egyórányi előadási időt kért és kapott – voltaképpen gesztusnak szánta: közölni kívánta, hogy, amennyiben a munkások is úgy akarják, hajlandó ismét az élére állni az ügynek. „A találkozó célja a munkából élő emberek jövőjének meghatározása” – hirdette meg. Arról a negyven százalékról van szó, akik nem mentek el szavazni, akiket tehát a pártok nem képviselnek, akik – és ez a félő – továbbra is ki lesznek rekesztve. Ennek a negyven százaléknak magának kell megfogalmaznia igényeit, s kifejeznie érdekeit, ő, Rácz, azért van itt, hogy meghallgassa, mit akarnak a munkából élők, milyen ügy mellett álljon ki patrónusként. Mit gondolnak a megjelentek munkástulajdonról, munkástanácsról és szakszervezetről – tette fel a kérdést –; időszerű-e „munkástanácsról” beszélni ma, amikor, ’56-tal ellentétben, nincsen forradalom? Nem volna érdemes inkább – pendítette meg – pártot alapítani?

Kérdései természetesen (s ezt tudhatta ő is) jórészt szónokiak voltak, a vitában szó nem esett többé pártalakításról, viszont annál többet tettek hitet a munkástanács mellett. Sok ismerős arcot láthattunk viszont: a létező munkástanács-mozgalom híveit. Somlay Lajos, a Munkástanácsok Országos Szövetségének (MOSZ) elnöke volt a vitavezető (a MOSZ február végi megalakulásáról 8. számunkban tudósítottunk), s persze felvonultak a szövetség hátterében álló információs iroda (MII) és politikai támogatói: a Baloldali Alternatíva Egyesülés és néhány független szociáldemokrata is. A MOSZ megalakulásakor Rácz is megjelent, de akkor kitért azelől, hogy hozzászólásával támogassa az új szövetséget. Most egy – reméljük, egészséges – vetélkedés körvonalai bontakoztak ki. Rácz hangot adott abbeli csalódásának, hogy milyen kevesen jöttek el, milyen nagy ama negyven százalék közönye – s nem lehetett ebből nem kihallani a kritika felhangját: bezzeg megint itt vannak az értelmiségiek.

A MOSZ egyébként – állapítsuk meg tárgyilagosan – ma az ügy legaktívabb, legáldozatkészebb gazdája. Társadalmi munkában dolgoznak, a hozzájuk csatlakozott munkástanácsok száma – Thoma László, az MII vezetője információja szerint – a kezdeti 13-ról 35-re bővült, s további hatvan áll bejegyzési eljárás alatt. Thoma a munkástanácsok kétféle típusáról beszélt: az egyik fajta felszámolásra ítélt vidéki üzemegységben alakul (pl. Kőporc–Balassagyarmat), a dolgozók munkahelyét védelmezve, mivel a „gyarmat” a vállalati tanácson keresztül képtelen volna érvényesíteni érdekeit. A másik típus a bajba jutott vállalatok központjában jön létre; a legmesszebbre közülük az Ikarus mátyásföldi munkástanácsa jutott, amely – Steer Ferenc elnök beszámolója szerint – már 1200 tagot számlál, bírálja a vállalatot egyoldalúan szovjet-irányultságú piacpolitikája miatt, kivívta a részvétel jogát a vt. múlt heti ülésén, és ott a vezetés lemondását követelte.

A MOSZ mellett – s ez talán a rendezvény legnagyobb horderejű fejleménye – egy régi-új patrónus: az MDF is képviseltette magát. Ősszel, amidőn megerősödött az MDF nemzeti-liberális-keresztény szárnya – a munkástanácseszme itt is háttérbe szorult, amint ezt hívei az októberi programalkotó országos gyűlésen keserűen megállapíthatták. Mégis: a munkások tulajdonhoz juttatása összecseng hangsúlyozottan ellenőrzött és menedzser-megfékező privatizálási elképzeléseikkel. Most készséggel osztogatták is a kampánycsúcs idején kiadott, Munkástanács című dokumentum-füzetecskéjüket, amelyből kitűnik: a munkás- és ezen belül munkástanácsvonal (például az MDF Országos Munkásfórum intézménye) már 1989. február óta jelen van és működik a párton belül. Szónokuk, Bajtay József kazángépész, egyben a Lábatlani Papírgyár két hónapja megalakított munkástanácsának képviselője, élesen bírálta a gyors privatizálást, amely „új tulajdonosok” jogtalan meggazdagodásához vezet, és olyan elképzelést propagált, mely szerint az állami tulajdon 25-30%-át kellene alkalmazotti részvénnyé változtatni, visszatörlesztési kötelezettség mellett. (Közbekiáltások: „Kevés! Kevés!”) Szorgalmazni fogja – ígérte –, hogy pártja egy munkástanácsról szóló törvényt terjesszen elő.

Hogy mit tartalmazzon a majdani munkástanácstörvény, az ma még teljesen tisztázatlan. A mai jogi helyzet szerint a munkástanács részint egyesületnek minősül, mivel a bíróság az egyesülési törvény alapján jegyzi be, részben pedig szakszervezetnek, mivel ennek minősíti egy legfőbb ügyészi állásfoglalás. Hogy ez pontosan mit jelent, azt nem lehet tudni; nincs tudomásunk például arról, hogy munkástanács kollektív szerződést kötött, köthetett volna meg. A munkástanács szakszervezeti szerepét persze a gyakorlat határozza meg; általában – ha jól értjük a felszólalókat – laza, kiforratlan, alkalmi célra alakult szerveződésekről van szó, melyben néhány aktivista fáradozását a csendes többség szimpatizáló aláírása hitelesíti. Önigazgató szerepe a munkástanácsnak nincs, ebben a vállalati tanács az illetékes. Mivel azonban ez az intézmény – s vele együtt a közvetlen, pusztán munkavállalói alapon nyugvó önigazgatás elve – manipulálhatónak bizonyult és tökéletesen lejáratódott, a MOSZ-os és MDF-es szakértők az alkalmazotti részvény (előbbiek ezenkívül még az NSZK-mintájú participációs jog hazai alkalmazása) felé tájékozódnak, kevesellve ama 10%-ot, amely a most hatályos társasági törvényben a dolgozói részvény (ingyen vagy kedvezményes áron juttatott, korlátozottan elidegeníthető részvényfajta) legfelső határaként szerepel. Ám a társasági törvény nem csak ezzel a megkötéssel él. Ha például megszüntetnék azt a szabályt, hogy dolgozói részvényt csak az alaptőke felemelése útján lehet jegyezni, fedezetlen értékpapírokat bocsáthatnak ki; ha pedig nem szüntethetik meg, akkor az alaptőkerészt valamilyen burzsujnak csak el kell adni. Kérdéses az is, vajon nem valamilyen vállalati tanácsszerű képződményhez vezetne-e a részvényeken keresztüli kollektív joggyakorlás, amit a munkástanács-elképzelés látni szeretne.

Mindez persze a Munkástanácsok ’56–90 rendezvényén nem tiszázódhatott. De hát az irdatlan méretű állami tulajdon átalakításának kérdései másutt, más álláspontokról sincsenek tisztázva még. Annyi bizonyos, hogy lehetőséget kell adni arra, hogy a „privatizálás” az átlátható méretű üzemek önigazgatása útján is megvalósuljon. A legjobb tulajdonos a magántulajdonos – mondja a közgazdász. De hol az a magántulajdonos? – kérdez vissza a realista. Itt szinte csak dolgozók, alkalmazottak vannak; avagy ahogy Bajtay és a szintén felszólaló Krassó György (Magyar Október Párt) kifejezte magát: nincsen állam, csak emberek vannak, akik ezt az állami vagyonértéket előállították. De ne menjünk ilyen messzire: a munkás (munkavállaló) erős védelemre szorul, amit csakis ő maga fejleszthet ki. Ebből a szempontból az összejövetelnek volt egy határozottan kedvező fejleménye: oldódott valamelyest a mítosz, amelyet némely munkáskérdésben buzgólkodók a munkások félelméről igyekeztek kelteni. „A munkástanácstól nem kell félni” – mondta Kujbusné Molnár Erzsébet szabolcsi munkásnő. „Attól kell félni, hogy családostul kenyér nélkül maradunk.”

• gazdaság