Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Ugyanabba a folyóba?

1988 nyarán a Jurta Színházban Lipták Béla yale-i professzor bonckés alá vette a vízlépcső kormányzati tervét. Ekkor nyílott először alkalom arra, hogy a vízlépcső ellenzői kezdeményezzék a vitát egy szélesnek mondható nyilvánosság előtt. A vízlépcsőpárti szakértők kicsiny, ám annál markánsabb csoportja megsértődött: nem volt ínyükre az, amit abban az időben „keresztre feszítésnek” hívtak: a szembesülés a dilettáns, az anyagokat nem ismerő közönséggel, akik ráadásul füttyök és tapsok formájában gyakoroltak bírálatot. Később több tízezer dilettáns vonult a parlament elé; és Grósz miniszterelnök (csaknem egy évvel azután, hogy bejelentette hazánk igényét a világkiállítás megrendezésére) szintén megsértődött, mondván – egyébiránt helyesen –, hogy a vízlépcsőbírálatnak politikai színezete van.

A politikai színezetek persze ma mások, mint azelőtt voltak, amit az is mutat, hogy a szombati városházi rendezvényen – a tetszésnyilvánításokból ítélve – valamivel több világkiállítás-párti érdeklődő jelent meg, mint ellenző. De Baráth Etele, a legitim kormány biztosa szintén megsértődött. Alapvető sértés – mondta –, hogy miután fél évig dolgozik az ember milliárdokért, korlátozzák felszólalásának idejét. Az előadók most csakugyan az ismert kritikusok táborából kerültek ki (élükön a szervezőkkel: Lányi Andrással, Greskovits Bélával és Langmár Ferenccel). De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a kormánybiztos már hozzászólt a kérdéshez egy terjedelmes anyag formájában, amelyet az október 25-i kormányülésre nyújtott be.

Üzleti támaszpont

A benyújtott tervezet alapgondolata az, hogy: az Expo megrendezését a dél-budapesti térség fejlesztésével kellene összekapcsolni; a térség „mintegy üzleti »támaszponttá« fejlődése egész Magyarország üzleti súlyát növeli”. Nagy összegű helyszíni beruházásokra lenne szükség tehát, amit aztán a régóta bejelentett közlekedési fejlesztések (autópályák, lágymányosi híd, metró stb.) és más beruházások egészítenének ki. Hogy pedig meg kell-e rendezni az Expót vagy sem, azt a kormánybiztos anyaga tudományosan a döntés előnyeiként és kockázataiként formulázza meg, utóbbiak közé sorolva a „finanszírozási problémákat”, azt, hogy nem lehet ehhez nemzetközi hiteleket felvenni, és hogy esetleg az önkormányzatok elutasítóan foglalnak állást. A finanszírozás akadályaira rávilágított aztán az október 25-i kormányülés: az MNB szerint nem lehet szó nemzetközi hitelről, a Pénzügyminisztérium legfeljebb 10 milliárd forint költségvetési támogatásra lát lehetőséget. Ekképpen az idei áron számított több mint százmilliárdos költségekből (ami alatt a kormánybiztos szerint elképzelhetetlen az Expo megrendezése) összesen ha húszmilliárdot lehet belföldi pénzekből fedezni (lásd keretes írásunkat). Nem lehet tudni, hogy mennyire dagad az a százmilliárd az előre fel nem mért igények és az infláció miatt. November 1-jén a Parlamentben a költségvetési bizottság leszögezte, hogy: „az Országgyűlés hiányosan előkészített, számos fontos… információt nem tartalmazó dokumentumok alapján, az államháztartásra súlyos terhet rovó, megalapozatlan kockázatot nem vállalhat. Az előterjesztést jelenlegi állapotában döntésre alkalmatlannak tartja.”

„A döntéshozók nincsenek döntési helyzetben” – állapította meg most szombaton az egyik előadó, Kupa Mihály. Közgazdász ő ugyan – jelentette ki –, de a Világkiállítási Programiroda előterjesztése alapján ő sem tudna dönteni: nincsenek rendesen egymás mellé rakva a számok. De tegyük hozzá: nem is lehetnek, ha egyszer irdatlanul nagy kockázat vállalására próbálják rávenni a döntéshozót. Hogy miben áll ez a kockázat, arról korábban is, most is hallhattunk az előadó közgazdászoktól (az említetteken kívül Nagy Andrástól és Laki Mihálytól): az infláció nemcsak növeli, de tervezhetetlenné is teszi a beruházási költségeket; az Expo – különösen ha megterheli a költségvetést – forrásokat von el a hátrányos helyzetű országrészektől és általában azoktól, akik nem közvetlenül érdekeltek benne; a nagymérvű állami megrendelések erőforrásokat vonhatnak el, hiányokat idézhetnek elő; elmaradhat a várt gazdaságélénkítés is, ha a határidős kényszer folytán kiszorítják a külföldi vállalkozók a hazaiakat. A kockázat csökkenthető lenne az érdemi tájékoztatás, a nyilvánosság révén, de – amint Langmár „TÜK” című előadásában kimutatta – eleddig ez sem történt meg.

Döntéskényszer

Most azonban láthatóan a döntéshozók is úgy érzik: nincsenek döntési helyzetben, ami azonban nem jelenti azt, hogy semmi változás nincs a korábbi évekhez, hónapokhoz képest, amidőn szintén úgy érezték, mégis döntöttek. Változott a helyzet, először is pontosan azért, mert telik az idő, az Expo egyre súlyosabb vállalást jelent. Decemberben újra nyilatkoznunk kell a BIE-nek (a Nemzetközi Világkiállítási Irodának); Baráth kormánybiztos most áthidaló javaslattal állt elő: kérjen ideiglenes bejegyzést a kormány a budapesti önkormányzattal együtt, vagyis ennek ideiglenes beleegyezésével és felelősségével. A hat hónapi türelmi idő alatt majdcsak eldőlnek a politikai viták, a finanszírozási kérdések (de az említett százmilliárdos befektetésekre feltétlenül szükség van!), meghozzák a döntéshez szükséges törvényeket. Demszky főpolgármester áthidaló javaslata viszont az, hogy a világkiállítás megrendezésének ’96-ra halasztását kellene kérni, és akkor is csupán járulékos fesztiválrendezők volnánk Bécs mellett, konferenciák, sportesemények stb. rendezését magunkra vállalva.

A másik változás az, amire épp ez utóbbi indítvány utal: meginogni látszik a régi jó tervgazdasági módszer, amelyben az érdekeltek a költségek alábecslésével manipulálnak, és a „majdcsak fizet az állam” bölcsességéből indulnak ki. Ez a módszer most ez egyszer nem aratott sikert. Döntési helyzetben más lesz az, hogy mi volna jó, és megint más, hogy miért lehet felelősséget vállalni. Elképzelhető (és ezt eddig nem vizsgálták meg rendesen, mert az Expo-tervező hagyomány különféle tervidőszakokból ránk maradt, és persze vitathatatlanul indokolt fejlesztéseket igyekszik felvállalni), hogy mégiscsak lehetséges egy mini-világkiállítás, a kormánybiztos szerinti minimumnál kisebb minimum.

Végül pedig: kiéleződött a kérdés, hogy vajon kik a döntéshozók. Abban általános az egyetértés, hogy az Expóról meghozandó végleges döntéshez előbb – más törvények mellett – az államháztartási és a fővárosi önkormányzatról szóló törvényre is szükség van, valóságos döntési helyzetbe hozva a parlamentet és a budapesti közgyűlést. Kétséges persze, hogy e törvények oly gyorsan megszületnek, mint ahogy azt a kormány állítja (információnk szerint például a fővárosról szóló tervezet igen kezdetleges állapotban van, illetve az önkormányzatok általános egyet nem értését váltja ki); és különösen kétséges, hogy az a bonyolult egyeztetés és alkudozás a különféle hatalmi szintek között, amit az ilyen grandiózus terv kiválthat, egyhamar lezajlik.

200 ezer dél-pesti

És ha meg is alkotják időben a szükséges törvényeket, ezek önmagukban nem alkalmasak arra, hogy szétválasszák egymástól az állam vagy önkormányzatok kockázatát a világkiállításban érdekelt csoportokétól. Feltétlenül az utóbbiak malmára hajtja a vizet az a közfelfogás, amely a pénzről és pénzben való gondolkodásban a tettek helyett okoskodást, avagy a finánclobby mesterkedését látja. Amint említettük, szombaton is ők voltak többségben. Fellépésükből – meglehet: egyoldalúan – most csupán azt emeljük ki, hogy sajátos módon a maguk számára próbálták levonni a tanulságokat a taxisblokádból. Horváth András belsőépítész, a Dél-pesti Város-, Környezet- és Kultúravédő Társaság képviselője „200 ezer dél-pesti nevében” nem hitte, „hogy az lenne szerencsés, hogy több százezer ember tüntessen a saját legitim kormányával szemben vagy épp a főpolgármesteri hivatalban azért, hogy mit vár Dél-Pest”. Károlyi Miklós, a VOSZ főtitkára pedig egyenesen alkalmatlannak vélt minden kormányt és országgyűlési képviselőt, aki nem a világkiállítás mellett van.

• gazdaság