Skip to main content

Az új parasztháború

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


E háború legközelebbi nagy ütközetét Brüsszelben fogják megvívni, december első hetében. Ekkor tartják a GATT – az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa-egyezmény – égisze alatt az úgynevezett „Uruguay-forduló” záróértekezletét. A GATT a nemzetközi kereskedelem szabadságának kiterjesztésére, a kereskedelmi protekcionizmus visszaszorítására alakított szervezet, amelynek több mint 100 tagja van, s tevékenységével jelentősen hozzájárult a világkereskedelem, s ilyenformán a világgazdaság növekedéséhez. Különösen gyümölcsözőek voltak az 50-es és a 60-as években elindított kereskedelmi fordulók, amelyek a vámok leszállítását és az úgynevezett „nem vámjellegű akadályok” (például az egészségügyi előírásokra hivatkozó burkolt importkorlátozások) mérséklését célozták meg. A négy év előtt, 1986-ban útjára indított újabb forduló becsvágyóbb volt az előzőknél: újabb szférákra, így a szolgáltatásokra – a fuvarpiacra, a biztosításra, a bankügyletekre, az idegenforgalomra stb. – ugyancsak ki akarta terjeszteni a forgalom liberalizálását. De az új kereskedelmi körtárgyalás legfőbb kérdése – s ennek mindenki számára eleve nyilvánvalóvá kellett válnia – az agrárprotekcionizmus fölszámolása, vagy ha ez nagy szó, mérséklése volt.

Amikor a Kádár-rezsim kísérletezni kezdett piacgazdasági elemek beépítésével, mi is GATT-tagok lettünk. Az „Uruguay-forduló” azonban nemcsak ezért érdekelhet bennünket. A küszöbönálló összecsapáshoz közünk van azért is, mert tagjai vagyunk a gabonaexportáló országok 14-es létszámú Cairnsi Csoportjának, amely a fejlődő országok tömbjével együtt az Egyesült Államok szövetségese: az Egyesült Államokkal együtt kívánja, hogy az Európai Közösség – amelyben a franciák és a németek a hangadók – számolja föl a gabonaárak fölhajtásának, az export szubvenciókkal történő támogatásának és az import büntetővámokkal való akadályozásának rendszerét.

A washingtoni fenyegetés

Miről van szó? Talán Ausztrália és Új-Zéland az egyedüli kivételek, különben mindenütt támogatják így vagy úgy az agrárárakat. De sehol sem fordítják e célra a költségvetés akkora hányadát, mint az ipari vámunióból – azaz a Közös Piacból – politikai integrációvá fejlődő Európai Közösségben. Erre évente kereken 100 milliárd márkát költenek. A világpiaci áraknál magasabb garantált árakon fölvásárolják az EK parasztságának termését. Méghozzá minden termelési korlátozás nélkül, úgy, hogy a termelőt valósággal unszolják a túltermelésre. Hogy az így fölhalmozódott fölöslegektől aztán megszabaduljanak, az EK közös kasszája évi 20 milliárd márkával szubvencionálja az agrárkivitelt, a fölvásárlási árnál alacsonyabban értékesített exportot. Azaz leszorítják a világpiaci árakat, és kiszorítják a világpiacról a versenytársakat. Így a fő versenytársat, az Egyesült Államokat is.

Washington ezért fenyegetőzik megtorlással. A hosszú ideje növekvő világkereskedelmet ezért fenyegetheti a megtorpanás. Pedig még nincs vége a történetnek. Hogy az európai termelőket teljesen megkíméljék a konkurenciától, a kívülálló országokból származó agrárimportot „lefölözik”, azaz mesterségesen megdrágítják az EK külső határainál. Nyugat-Európa parasztjait háromszoros védőfal veszi körül, kárára a fogyasztónak, kárára az adófizetőnek, kárára a többi exportáló országnak.

Ez az agyrém, ez a képtelen állapot avval kezdődött, hogy annak idején, amikor az újonnan alakult NSZK-ban áttértek a piaci gazdaságra, az agrárlobby elérte, hogy – ellentétben a fölszabadított ipari árakkal – a mezőgazdasági árakat részesítsék továbbra is állami támogatásban. Ezt a rendszert aztán bővített formában beépítették az új szervezet, az EGK közös mezőgazdasági rendszerébe. Persze akkor is látták, hogy ésszerűtlen. Másrészt azt is látták, hogy ésszerű. Ugyanis főleg az a rendszer biztosította a konzervativizmus uralmát. Adenauernek szüksége volt a parasztszavazatokra, és De Gaulle-nak ugyancsak szüksége volt az agrártermelők voksaira, hogy hatalmát stabilizálja. Mi több: enélkül talán létre sem jött volna jelenlegi formájában a francia–német együttműködés. A legnagyobb ipari termelő, az NSZK fizette a legnagyobb hozzájárulást a közös mezőgazdasági alaphoz. A francia parasztok voltak a legtöbben: ők kapták a legtöbbet a nyugatnémet ipar által befizetett összegből.

Gabona és hatalom


Ennek a jól kiagyalt rendszernek volt azonban két hibája. Az egyik: az agrártermelők jövedelme minden támogatás ellenére csökkent, és ha a 30%-os szubvenciómérséklést jóváhagyják, akkor további 25%-kal csökken. Legalábbis ezt mondja a nyugatnémet parasztszövetség vezetője, aki azzal fenyegetőzött, hogy december 2-án, az országos választáson a mögötte álló tábor megtagadja szavazatát a kancellártól. Egyre többen vándoroltak el az iparba. De még mindig túl sokan vannak a mezőgazdaságban foglalkoztatva. A másik: a CAP, a közös agrárpolitika elszívja a közös költségvetés 60 százalékát. Az Európai Közösség nagy léptékkel halad előre, de jóval gyorsabban haladt volna, ha több pénze marad a regionális politikára, az ipari szerkezet átalakítására, a környezetvédelemre. És volt persze egy harmadik hiba is. A döntő. A kívülálló országok nem hajlandók ezt a rendszert tovább tűrni.

Így szól a követelésük: az Európai Közösség építse le a termelést ösztönző szubvenciók 75 százalékát, az exportszubvenciók 90 százalékát. Az EK válasza késlekedett. De végül is megszületett. Az ellenajánlat: a szubvenciók 30 százalékos csökkentése. Ezzel legalábbis azt elérték, hogy az „Uruguay-forduló” záróértekezletét meg lehet kezdeni. A kudarc nem előzi meg a tárgyalást.

De az semmiképp sem bizonyos, hogy a tárgyalás nem végződik kudarccal. A 30 százalékos szubvenciócsökkentés túl kicsiny a partnerek számára. De azt mondják, ennél is sajnálatosabb, hogy ezt sem arányosan terítették szét: az exporttámogatáshoz alig nyúltak, és a kívülálló országokból származó import előtt álló akadályokat sem csökkentették. Az EK tárgyalódelegációjának kezét e vonatkozásokban különösen a francia kívánságok kötik meg. A németek tettek egy kis lépést: a tervezett szubvenciócsökkentést más, a termelési szint szempontjából közömbös eszközökkel óhajtják ellensúlyozni. Vagyis: nem feledkeznek meg arról, hogy a közös agrárpolitika ellen főként miért emelnek kifogást, mert az – az amerikai és az egyéb agrártámogatási rendszerekkel ellentétben – nem a termelés csökkentésére ösztönöz, hanem növelésére. De a franciák tervezett kompenzációi erre sincsenek tekintettel: az adandó kárpótlás ezúttal is a termelés növelésére bátorítja a parasztokat.



















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon