Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Lehet, hogy a középkor, amely másfél évtizedre elárasztotta Irán földjét, visszahúzódik természetes helyére, azaz a történelembe, és átengedi a jelennek a jelent? Ez még korántsem biztos. De Iránban és Irán határain kívül, Európában és kivált Amerikában sokan remélik, hogy Rafszandzsani pragmatista irányzatának parlamenti győzelmét komoly változások követik. Kétségtelen, hogy a pillanat kedvez a változásoknak. A Khomeini ajatollah halála utáni választások vasárnapi első fordulóján a mérséklet erői 210 mandátumot már magukénak mondhatnak az új 270 tagú Madzsliszban. Nem is az a fő, hogy új arcokat lehet majd látni a parlamentben. Inkább az, hogy újfajta arcokat. Számos egyetemi végzettségű fiatal technokrata foglal majd helyet a padsorokban, s ami talán még örvendetesebb: sok nő. Az előző ciklusokban csupán mutatóba akadt egy-egy asszonyszemély, de a nők most, úgy látszik, megelégelték a fundamentalizmus diktálta kiskorúsítást, és helyet kérnek a közéletben.

Az iszlám fundamentalizmus című fejezet nem ér véget, akkor sem, ha Iránban csakugyan bekövetkeznek a remélt változások. Algériában például, ahol a nyugati civilizációt közelebbről, jobban ismerik, mint Iránban, most ostromolja a falakat a fundamentalista hullám. De Iránban talán kifullad, elveszti virulenciáját a síita fundamentalizmus, az emberiség létét fenyegető fanatizmusok egyik vészjósló válfaja. Ha Teherán ezentúl nem egy tűzzel-vassal terjeszkedő „isten országának” középpontja akar lenni, hanem egy olyan központ, amely megfér a maga határai között, és termékeny, kölcsönösen előnyös kapcsolatokra törekszik más központokkal, akkor talán elvékonyodik, divatját múlja a mártíromság kultusza: a rontás útján romlás igézete, a létből való kilépés – erkölcsi nagysággal, túlvilági boldogsággal ámító – perverz kéje.

Az iszlám gazdálkodás mérlege

A jelek arra vallanak, hogy Iránban valami véget ér, ami Algériában most kezdődnék, ha hagyják, hogy elkezdődjék. Ez a valami az iszlám gazdálkodás, ami hirdetői szerint mind a nyugati, mind a keleti gazdálkodás hibáit elkerüli, jóval magasabb rendű akár a kapitalizmusnál, akár a szocializmusnál. A szavazócédulák által kifejezésre juttatott közvélemény tanúsága szerint azonban a gazdaságirányítás iszlám modellje éppúgy megbukott, mint a sztálini modell vagy az önigazgatási koncepció. Az iszlám gazdálkodás abból indul ki, hogy Allah elegendő javakat, elég ennivalót, nyersanyagot, kincset teremtett, hogy a szükségleteit mindenkinek ki lehessen elégíteni. Csak ragaszkodni kell az „igazságos cseréhez” és az „igazságos árakhoz”, és nem szabad kamatot szedni, aminek fogalma e gondolkodásban összeolvad az uzsoráéval. Ez a gyakorlatban együtt jár a kölcsönfelvétel gondolatának elutasításával, különösen, ha az „hitetlen forrásokból” ered. Ennek az éremnek a másik oldala: a kölcsönfelvételi kényszertől megóvó kiegyensúlyozott költségvetés kívánalma, ami viszont ellentmondásba kerül a szegények gyámolításának iszlám parancsával, és a kiadások csökkentésére, az adók emelésére szorít.

Iránban több mint egy évtizeden át kísérleteztek az iszlám gazdálkodás megvalósításával. A mérleg lesújtó. Az élelmiszer-önellátás volt az egyik fő cél, de az ország változatlanul tetemes élelmiszerimportra szorul. Becslések szerint mintegy 50 százalékos az infláció, a munkanélküliek aránya 20 százalék. Az egy főre eső bruttó nemzeti terméket tekintve az iráni helyzet alig jobb a legszegényebb arab országokban uralkodó állapotoknál. Khomeini óhaja nem teljesült; a forradalom nem hozott áldást a „mosztafazinokra”, azaz: a szegényekre és jogfosztottakra.

„Hit és kenyér”

A választási kampány során a radikálisok síkra szálltak az állami beavatkozás fenntartásáért. „Ellenezzük, hogy az iszlám kormány ellenőrzése nélkül bonyolítsák le a kereskedelmet. Ha megszűnik a magánkereskedelem ellenőrzése, nem lesz se kenyerünk, se hitünk” – hirdették a fundamentalizmus propagandistái. Mohtasemi, aki nemcsak az országon belüli fundamentalizmus egyik fő alakja, hanem a külföldié is (ő a libanoni síita túszszedők „felső kapcsolata”), így döntött: „Allah népe nem fogja az iráni kormánynak megengedni, hogy bármiféle kapcsolatba lépjen az Egyesült Államokkal.”

Az efféle nézetek hirdetői olyannyira kisebbségben lesznek az új Madzsaliszban, hogy semmiképp sem lesz perdöntő ereje a hivatkozásnak a kétségtelen tényre: Rafszandzsani eleve megfosztotta ellenfeleinek egész sorát a képviselőségtől. A képviselőjelöltek indulását engedélyező tanács, az „őrök” 12 tagú testülete Khamenei ajatollahhal, a vallási vezetővel együtt Rafszandzsani oldalára állt, és sok radikálist elütött az indulás lehetőségétől. De függetlenül ettől a szépséghibától – a választások egyértelmű eredménye azt mutatja, hogy a közhangulat a változásoknak kedvez, Rafszandzsani hozzáláthat a tervezett reformokhoz. Megvalósíthatja a kereskedelem liberalizálását, privatizálhatja vagy a régi tulajdonosoknak visszaadathatja a vállalatokat, megnyithatja az utat a külföldi beruházók előtt. S tudomásul véve, hogy az emberek kezdenek ráunni a középkorra, engedélyezheti, hogy egy-egy merész hajtincs kikandikáljon a főkötő alól, hogy ne csak az otthon négy fala között hallgassanak modern zenét, hanem az ismét szórakoztató televízióban is.

Konfliktusok forrása lehet az ellentmondás, ami a modernizálás programja és a szegények pártolásának (Rafszandzsani által is hirdetett) célja között feszül. Ez a dilemma különösen a szubvenciók csökkentésének tervét befolyásolhatja. De az igazi konfliktus az Egyesült Államok viszonylatában követendő politika körül alakulhat ki. Amerikában remények ébredeznek a várható fordulattal kapcsolatban. A vérmes álmodozók a Khomeini előtti amerikai–iráni jó viszony felújításáról ábrándoznak. De ez – reálisan mérlegelve a viszonyokat – nem lehet a holnap programja. Rafszandzsani elnök különben is legföljebb a megszelídített iszlám diktatúra és a piacgazdaság kombinációját akarja elképzelni, Teng korlátozott kínai reformjának utánzását.

• Külföld