Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Decemberben, az Európai Közöség maastrichti csúcskonferenciáján új tervvel állt elő a spanyol miniszterelnök. Javasolta, hogy létesítsenek úgynevezett konvergenciaalapot a közösség már hosszabb ideje létező alapjainak, például a regionális vagy a szociális alapnak a mintájára. Erre szükség lenne, hangoztatta González, mert az integráció következő lépcsőfoka, a Maastrichtban végső formát öltő gazdasági és pénzügyi unió igen szigorú előírásokat tartalmaz. Többek közt megkívánja, hogy a közös európai pénz bevezetésére jogosult – kivált már az 1997-es első körben jogosult – országok gazdasága megközelítően egyformán fejlett és stabil legyen. De Spanyolország és egyes más mediterrán országok gazdasága ma még kevésbé fejlett, mint a nyugat-európai országoké. Segítségre van szükségük, hogy behozzák a lemaradást. Az érvelés meggyőző volt: a csúcsértekezlet hozzájárult az új alap megteremtéséhez.

Ez volt az első felvonás. A másodiknak Madrid volt a színhelye, s ekkor megmutatkozott: Maastrichtban nem az történt, hogy Gonzáleznek támadt egy jó ötlete a közös kassza megpumpolására, hanem komolyan gondolta, amit mondott. Az ország helyzetéről folyó parlamenti vitában a kormányfő hitet tett Európa mellett, s egyben szemléltető oktatást adott arról, hogy mi a cselekvő európaiság.

„Spanyolország jövője attól függ, milyen választ ad az európai kihívásra” – jelentette ki González. A kontinens valamennyi országának ettől függ a jövője, de a spanyol kormányfő nyilatkozatával mégis érdemes behatóbban is megismerkedni. Nem kívánságokat adott elő, programot ismertetett: körvonalazta, mit kell tenni, hogy országa már az első körben a leendő pénzügyi unió tagjai – és ilyenformán az Európai Közösség vezető országai, Európa sorsának alakítói – közé kerüljön.

„Beszélünk, mindig csak beszélünk…”

Spanyolországnak más a pozíciója, mint Magyarországnak, amely most lett társult tag, és az a becsvágya, hogy minél előbb (egyes megnyilatkozások szerint szomszédainál előbb) teljes jogú taggá váljék. De ez az óhaja – többnyire másoktól, külső pártfogóktól teljesítendő óhaja – ritkán párosul a tennivalók megjelölésével, a gazdasági és tudati struktúráknak az EK-tagságra való felkészítésével. Pedig enélkül nehezen nyílnék meg a közösség kapuja. S ha mégis megnyílnék, kevéssé volna jó. Úgy járhatnánk, mint a Nyugat-Németországgal gazdasági körültekintés nélkül egyesített Kelet-Németország: a beözönlő nyugati áru eladhatatlanná tette a hazai termékeket, megsemmisítette a (miénknél színvonalasabb) keletnémet ipart, és munkanélküliségre kárhoztatta a dolgozó népesség egyharmadát.

González okfejtése azért példaértékű, mert rámutat a teendőkre: leszögezi, hogy a spanyol gazdaságnak a kitűzött cél eléréséhez gyorsabban kell növekednie a legfejlettebb EK-országok gazdaságánál, új munkahelyeket kell teremtenie, fejlesztenie kell az infrastruktúrát, kivált az út- és a telefonhálózatot, új alapokra kell fektetnie a szakemberképzést. Alaposan javítani kell az ügyintézést, fel kell számolni a szabad verseny még meglévő akadályait.

Spanyolország számára, ha nem veszi félvállról a feladatot, teljesen lehetséges, hogy a közös európai pénz bevezetésének évéig, 1997-ig, leszorítsák az inflációt az új pénzrendszerben való részvétel feltételéül szabott mértékre: a három legalacsonyabb inflációs rátának örvendő EK-ország átlagánál mindössze három százalékkal magasabbra. Továbbá képesek, ha igazán akarják, hogy megfeleljenek az államháztartás stabilitására vonatkozó előírások teljesítésére is, magyarázta a miniszterelnök. Maastrichtban úgy döntöttek, hogy a valutaunióba való felvételhez megkívántatik az államháztartás deficitjének a GDP, a bruttó hazai termék 3 százalékára történő leszorítása. A spanyol kormány nem akar adót emelni, szögezte le González. A deficit csökkentésének módja a kiadások lefaragása, az államapparátus létszámának befagyasztása, a szubvenciók mérséklése.

S hogy mi az értelme a béreket kordában tartó, az embereket további erőfeszítésekre sarkalló programnak? „Az Európa egyesülését szolgáló projektum és a spanyol nemzeti érdek azonos. Az állam integritása szempontjából a területi tényező ma már kevésbé fontos, mint korábban; az azonos értékeket – elsősorban a demokráciát, a szabadságot, az emberi jogokat – becsben tartó országokat összefűzi a »megosztott biztonság«.” A jelenlegi helyzet egyszeri lehetőséget kínál, hogy kiragadják az országot történelmi elszigeteltségéből, és felemeljék a modem fejlődés legmagasabb szintjére.

Kormánypárti „második nyilvánosság”

Magyarországnak is egyszeri lehetőségeket kínál a jelenlegi helyzet. Brüsszelben tárgyaló küldöttei nem hagyják figyelmen kívül e lehetőségeket, szívósan küzdenek a magyar gazdaság érdekeinek méltánylásáért. A hivatalos beszédek, nyilatkozatok – úgy is mondhatnánk: a kommunikáció – szintjén a koalíció politikusai is sűrűn hangoztatják, hogy utunk Európába vezet. De a metakommunikáció, a sejtetések szintjén, a tévé bizonyos műsoraiban, némely közéleti személyiségek „irodalmi munkásságának” részét alkotó megnyilatkozásokban, szóval a kormánypárti „második nyilvánosságban” épp fordítva áll a dolog. „Hátra arc!” „Európától távolodj!” – ez sül ki belőlük. Meg az hogy nem a ma Európája, a ma valósága lebeg a szemük előtt, hanem egy hol volt, hol nem volt, századelői vagy a harmincas éveket felidéző képződmény.

E kettősség magyarázata, hogy a kommunikáció külpolitika, a metakommunikáció belpolitika: a jobboldali agitáció vivőanyaga; az értelemnek szóló politizálás kiszorításának, a szenvedélyek felszításának eszköze. Továbbá: tegnapi kétes igazságok örök evidenciává növesztése. Nem európai jövőkép, hanem a 30-as esztendők Magyarországának retusált képe.

• Külföld