Nagy Gábor

Nyomtatóbarát változat

Csodálatos győzelmet arattunk – jelentette ki még a választási előrejelzések alapján, de a végleges eredmények megismerése előtt John Major, a toryk vezetője. Helyesebb lett volna, ha azt mondja: csodával határos módon győztünk. Ezt azonban politikus legfeljebb hallgatag bizalmasainak mondhatja. Győzelmükkel a konzervatívok azt érték el, ami utoljára Lord Liverpoolnak sikerült: negyedszerre is megszerezték a felhatalmazást az Egyesült Királyság kormányzására.

A nagy vesztes, Neil Kinnock, a hétvégi mérlegelés után, hétfőn bejelentette: visszalép a párt vezetésétől. Június második felében tehát új politikus próbálkozhat meg azzal, hogy az ellenzék vezetőjeként a következő választások idején, addigra több mint másfél évtizedes hatalmi böjt után, mégis kormányra segítse a Munkáspártot. A walesi Kinnoch posztjára a legnagyobb eséllyel a skót John Smith, a Kinnoch-féle árnyékkormány pénzügyminisztere meg az új-zélandi születésű Bryan Gould pályázhat.

Heseltine visszatérése

Amint az egy sikeresen újjáválasztott miniszterelnökhöz illik, a múlt hét veégén Major előterjesztette kormánya névsorát. Az egészségügyi és munkaügyi miniszteri posztra egy-egy hölgyet jelölt; a legnagyobb változást azonban az jelentette, hogy az eddigi környezetvédelmi miniszternek, Michael Heseltine-nak – Thatcher hírhedt kritikusának – jóval tekintélyesebb pozíciót nyújtott. A brit politikai körökben szokatlanul hosszú hajviselete miatt csak Tarzannak becézett Heseltine-t sokáig a pénzügyminiszteri posztra tartották esélyesnek, azt azonban megtartotta Norman Lamont. (Lamont, aki e posztot szakértelme mellett nem kis részben annak köszönhette, hogy az 1990. novemberi tory vezérválasztáson sikerre vitte Major akkori pénzügyminisztert, a választási kampány során azzal támadták, hogy leginkább a szavazatok elveszítéséhez járult hozzá.)

Major békét kötött Heseltine-nal, akinek tulajdonképpen sokat köszönhet. Hiszen 1990 novemberében a régóta a kihívásra váró Heseltine volt az, aki harcba indult az Európai Közösséggel folytatott tárgyalásokon avíttá vált Thatcher ellen. A toryk nagyjai akkor nem látták volna szívesen vezetőjükként Heseltine-t: árulónak tartották, mivel Thatchert, azután, hogy az első vezérválasztási fordulóban nem kapta meg a szükséges többséget, Heseltine támadása késztette a visszalépésre. A toryk ekkor a színfalak mögötti egyeztetésben jártas Major mellett döntöttek, akit a Vaslady amúgy is „hivatalos” utódjának szemelt ki. Heseltine ezután a süllyesztőnek, illetve inkább politikai csapdának számító környezetvédelmi minisztériumot kapta meg. Ez a tárca azért jelentett halálos veszélyt birtokosára, mert hatáskörébe tartozott a fejadó, amelynek bevezetése Wat Tyler óta nem látott rebelliót váltott ki a Thatcher-kormány ellen. A fejadó óvatos megszelídítésével majd visszavonásával a ravasz és nagyszerű szónoknak tartott Heseltine pompásan megállta a helyét: a választási kampányban ez az adó már nem volt központi téma – ez sok sebtől mentette meg a konzervatívokat.

Tory kormány Európáért

Major Heseltine-nak eddigi tevékenysége elismeréseképpen egyszersmind békejobbot nyújtva most a kereskedelmi és ipari minisztériumot adta. Ez a tárca egyelőre jelentéktelenebb a pénzügyinél, de Heseltine vezetése alatt gazdasági csúcsminisztériumot szándékoznak létrehozni a kereskedelmi és ipari minisztériumból, amelynek nem kisebb feladata lesz, minthogy felkészítse a brit gazdaságot az európai integrációra.

Most, hogy Thatcher az alsóházból is visszavonult, s a legkisebb árnyékot sem veti ezzel az immár saját jogán győztes miniszterelnökre, Majornek nemcsak a kormányalakításban adott szabad kezet, hanem abban is, hogy elszakadhasson a Vaslady merev és tarthatatlanná vált EK-politikájától. Megteheti, hogy háttérbe szorítsa pártjában a  vezető nélkül maradt és megfogyatkozott euroszkeptikusok táborát, és vállalja saját EK-álláspontját. Ez az álláspont nem a feltétlen lelkesedésé, de nem is az akaratos elutasításé. Nem véletlenül sietett Delors, a brüsszeli bizottság elnöke elsőként gratulálni Majornek, továbbá kijelenteni, milyen kiváló kapcsolat fűzi ót a brit miniszterelnökhöz. Táviratában azonban egy bakit is elkövetett: Majort Dear Johnként szólította meg. A távirat szövegét ismertető szóvivő is belevörösödött, amikor a sajtóértekezlet angol újságírói felvilágosították, hogy így a szerelmi románcát bevégezni kívánó brit hölgy kezdi az elhagyni kívánt férfinak írt levelét. Ez azonban a derültségnél több bajt nem hozhat, hiszen mind Brüsszel, mind London tisztában van a brit kormány tennivalóival. Július 1-jétől Nagy-Britannia az EK soros elnöke, és feladata nem kisebb, mint az egységes piac előkészítésének befejezése. Hozzá kell látnia a maastrichti egyezmények megalapozásához és el kell fogadtatni az EK új, ötéves költségvetési programját. Ebben pedig nincs helye az „euroszkepticizmusnak”. A brit fenntartások „folytonosságát” pedig a helyén maradt Douglas Hurd külügyminiszter garantálja.

A Thatcher-korszak hagyatéka

Bár Thatcher és 11 éves miniszterelnökségének sok kulcsfigurája távozott, politikájuk és gazdaságpolitikájuk egy modernebb Nagy-Britanniát hagyott hátra, még ha a gazdaság a harmincas évek óta nem tapasztalt recesszióval küzd is, ami ugyancsak a szerkezetváltás fájdalmas tartozéka. (A torykat segítette a szokatlanul hosszú kormányzási periódus, hiszen az április 9-én szavazók harmada szavazópolgárként, azaz nagykorúként más kormányt nem ismert, mint a konzervatívokat, és más miniszterelnököt sem látott-hallott, mint Margaret Thatchert.) A közszolgáltató cégek egy részének privatizálásával és mások magánkézbe adásának kilátásba helyezésével a Thatcher-kormányok átalakították az állami szektort s más szektorokat; privatizálási hullámukkal lelkes csodálókra találtak Kelet-Európában is.

A polgári sorból immár élethosszig főrenddé előlépett Thatcher miniszterelnöksége idején a lakások eladásával, illetve a kisrészvényesi kampány révén újfajta tulajdonosi érzéssel – és felelősséggel – ismertette meg a briteket. A híres-hírhedt szénbányász-sztrájk idején zseniális taktikával megtörte a szakszervezetek uralmát, és ezzel váltásra kényszerítette a Munkáspártot is. Így paradox módon a Munkáspárt pozícióinak megerősödését éppen legnagyobb ellenfelének köszönheti, hiszen a – választók számára rossz emlékű, a brit gazdaságot a hetvenes években tönkretevő – szakszervezeti összefonódások felszámolásával egyidejűleg a párt kénytelen volt balosságától is megszabadulni, és az üzleti élet számára elfogadhatóbb centruma felé evezni. (Más kérdés, hogy a szavazópolgárok múlt csütörtöki ítélete szerint ez még nem volt elég.)

Thatcher legfőbb érdemének azonban a két éve húzódó recesszió ellenére azt tartják – még a The Economist is –, hogy Nagy-Britannia újabb kori történelmének legnagyobb modernizálását hajtotta végre. 1979-ben, hatalomra jutása idején az egykori világbirodalom Nagy-Britannia gazdasági tekintetben az országok második sorából a harmadik felé csúszott. Még ősellenfelével, Franciaországgal szemben is teret veszített, a következő gazdasági súlycsoportban pedig már Spanyolországgal „küzdhetett volna”. Az 1979 és 1990 közti Thatcher-évek alatt aztán a brit gazdaság termelékenységének növekedése még a franciáét és a németét is lehagyta.

A Thatcher-korszakot azonban nemcsak a látványos fellendülés jellemezte, hanem a makrogazdasági stabilitás hiánya is – ez vezetett a torykat csaknem legyőző recesszióig. A pénzügyi szektor liberalizálása a hitelnyújtások elszaladásához vezetett, a font pedig a kelleténél legalább öt évvel később került be – nem utolsósorban Thatcher ellenkezése folytán – az Európai Monetáris Rendszer árfolyamlebegtetési mechanizmusába. Ezek a tényezők azonban már nem nehezítik a Major-kormány dolgát: a hitelboomnak vége, és a font stabilizálhatja helyét az EMS-ben. A makrogazdasági keretek több mint 20 éve adottak a gazdaság sikeres fejlesztéséhez, még ha ezeket a kereteket súlyos recesszió teremtette is meg. Ezeket a makrogazdasági kereteket azonban az új brit kormány nemcsak erősítheti, hanem el is pusztíthatja.

• Külföld