Vissza a főcikkhez →

A homoszexuálisokra a koncentrációs táborokban kétfelől áradt a gyűlölet és a megvetés. Egyrészt a többi fogoly felől, akik ugyan szexuális rabszolgának használták őket, másrészt az őrök felől, akik parancsba kapták a homoszexuálisok átnevelését, illetve kiirtását. Kezdetben kényszerítették őket, hogy nyilvánosházakban az SS-őrök gúnyolódásai közepette bizonyítsák férfiasságukat, majd hormonkísérleteknek, kasztrálásnak vetették alá a homoszexuális foglyokat, végül a gázkamrába vezetett az útjuk.

Azon keveseket, akik túlélték a lágert, nem úgy kezelte a társadalom, mint a fasizmus áldozatait, hanem mint a bűnözőket. A kormányok úgy rendelkeztek, hogy „a néhány homoszexuális túlélőnek nem jár ugyanaz a kártérítés, mint a nácizmus többi áldozatának”.

A hajdani deportáltak nem engedik a homoszexuális sorstársaikat fölvonulni a deportáltak napján. Még 1985-ben, a lágerek felszabadulásának 40. évfordulóján sem engedélyezték, hogy a homoszexuális szervezetek koszorút helyezzenek el a deportáltak emlékművénél!

A különböző zsidó szervezetek munkájának köszönhetően ma már pontosan lehet tudni, hány zsidó áldozata volt a népirtásnak. A homoszexuálisokkal azonban semmiféle kutatás nem foglalkozik. A rendelkezésre álló adatokból biztosra vehető, hogy a nácik legalább egymillió homoszexuálist gyilkoltak meg.

(Mások, 1991/5.)

Becslések szerint szerte a világban 50 ezren sínylődnek börtönben pusztán humoszexualitásuk miatt. Egyes mohamedán országokban kivégzik a tetten ért melegeket, míg Dél-Amerikában jobboldali halálbrigádok vagy szélsőbalos csoportok gyilkolják őket a nyílt utcán.

(Mások, 1992/3.)

Amerikában a tizennégy és huszonegy év közötti meleg fiúk harminc százaléka kísérel meg öngyilkosságot – közölte az amerikai gyermekorvosok egyesülete Minneapolisban. Azok a fiúk, akiken szemmel látható, hogy melegek, különösen céltáblájává válnak a többiek háborgatásának, és emiatt depresszióssá válnak. Sokszor olyan reménytelennek látják a helyzetüket, hogy inkább véget vetnek életüknek – véli az orvosi egyesület.

(Mások, 1991/7.)

1969. június 27-ről 28-ra virradó éjszaka a Greenwich Village-ben, New York egyik belvárosi negyedében, a Christopher Street-en, a negyed főutcájában volt a Stonewall, az egyik helybeli meleg klub. Azon a bizonyos estén a rendőrség szokás szerint megint razziázott a Stonewallban, de most először fordult elő, hogy a bent szórakozó melegek nem tűrték csendben ezt az akciót. Elkezdték védeni a területüket, és rövid idő alatt igazi utcai harc alakult ki. Mire megvirradt, a Stonewall teljesen kiégett és elpusztult, de szimbólummá vált. A harc szimbólumává. Hogy elég volt a homofóbia csöndes elfogadásából, a melegeknek ki kellett harcolniuk saját helyüket a társadalomban.

1979. június 27–28. valóban a Cay Liberation, a meleg felszabadulás kezdő napja. Mind a mai napig több országban megszervezik június végén a Christopher Street tüntetéseket, illetve a Stonewall-emléknapot. Az idén a berlini Christopher Street Day lesz Európában a legnagyobb.

(Mások, 1991/6.)

Mint a karnevál Rióhoz, úgy tartozik Berlinhez a Christopher Street Day évenkénti megünneplése.

Évről évre nő a megmozduláson részt vevők száma, június utolsó szombatján Berlinben több mint tízezer életörömtől sugárzó gay és leszbikus vonult keresztül a városon.

(Mások, 1991/5.)

Franciaországban nemcsak a szexuális kapcsolatok esnek ma már azonos megítélés alá, hanem külön törvény védi például a homoszexuális munkavállalókat. Egy évig terjedő börtönbüntetéssel vagy 20 ezer frankig terjedő pénzbírsággal lehet sújtani azt a munkáltatót, aki szexuális hovatartozás alapján tagad meg munkahelyet valakitől. Hasonló büntetésre számíthat az a hatósági személy is, aki megtagadja a bármely állampolgárnak kijáró jogokat egy homoszexuálistól.

(Mások, 1991/3.)

Addig, amíg az államgépezet bármelyik szerve, hatósága jogot érez a homoszexuálisok megfigyelésére, regisztrálására, személyes adatainak rögzítésére, kötelességünk szembeszállni ezeknek az intézményeknek, ezekkel a többség érdekeire hivatkozó, de végül is a demokrácia ellen dolgozó, tehát társadalomellenes munkát végző alkalmazottaival.

A homoszexuálisok a nyolcvanas évek végéig egy megfélemlített kisebbség tagjai voltak. Sok mindent eltűrtek, amit a hatalom rájuk kényszerített. A melegek jó nagy része állítja, hogy az új hatalom új korlátokat kezd felépíteni. Vannak, akik megint félnek.

A BM-nek korábban ismert módszere volt, ha nevek kellettek nekik, a rendőrök elindultak razziázni. Bementek például az Egyetem presszóba, és a bent levőket nemcsak igazoltatták, de sorban mindenkinek kimásolták az adatait a személyazonossági igazolványából. Ha ez ellen az aljas módszer ellen valaki is tiltakozni mert, a Kuss! volt a legenyhébb rendreutasítás.

Ezeket a listákat a BM nemcsak saját céljaira használta fel. Elküldte a munkahelyekre. Az összeírt melegeket sorra lehívták a személyzeti osztályokra, ahol ocsmány megjegyzések, fenyegetések, zsarolások következtek.

A BM a másik sorozatot elküldte a Mária utcába. Ott a behívottaknak szokás szerint azt mondták, egy nemi beteg adta meg a nevüket és a címüket, hogy ki, azt természetesen nem árulhatják el.

(Mások, 1991/5.)

A Másokat előállító nyomda január elsejei hatállyal felmondta eddigi szerződésünket.

A nyomdában nagyon sok egyházi kiadvány készül. Ezen újságok, könyvek megrendelői látván lapunkat, kijelentették: olyan környezetben nem készülhetnek vallásos embereknek szóló kiadványok, ahol ilyen undorító, az egyház által kiátkozott termékeket is előállítanak.

A megrendelők egymás után vonták vissza a már leadott munkákat is.

(Mások, 1991/9.)

A Malév nem volt hajlandó felvenni járatára egy Görögországban megbetegedett magyar AIDS-fertőzöttet, mentővel kellett a több száz kilométeres úton hazaszállítani.

(Mások, 1992/3.)

• Belföld