Skip to main content

Jegyárpótlás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A privatizációról


Kevés olyan célpont volt az előző kormány produktumai között, amit oly pontosan és oly sokszor telibe lehetett találni a kritikával, mint a kárpótlási jegyet. És kevés olyan kritikusa volt az előző politikai vezetésnek, aki nem élt ezzel a lehetőséggel. Mindazonáltal ismét csak kevés olyan híve lehet az új kurzusnak, akinek ne okoztak volna csalódást a kárpótlási jegy jövőjét felfestő, gyakorta egymásnak szögesen ellentmondó nyilatkozatok.

Egyfelől az embertelen jegyzési körülmények, a korrupció és egyes értékpapír-kereskedő cégek visszaélései határozták meg a kárpótlási jegyekkel kapcsolatos közhangulatot az év első hónapjaiban. Másfelől viszont a kárpótlási jegyek 60-70 százalékos tőzsdei árfolyama és a határozattal forgatott papírok 80-90 százalékos tőzsdén kívüli ára jelezte a különleges értékpapírba vetett bizalmat. Ugyanakkor szintén jelentős eredménynek számított, hogy bár állandóan politikai kérdés volt a jegy árfolyama, azt minden esetben gazdasági eszközökkel, vagyis a kínálati oldalon megjelent értékpapírok mennyiségével és árazásával próbálta befolyásolni az előző kormányzat. A kárpótlási jegy ezáltal egy igazán likvid, klasszikusan működő tőzsdei papírrá vált.

A választások után a legnagyobb változás talán éppen ebből a szempontból következett be: a jegy árfolyamát mind a mai napig a politikai berkekből sugallt ígéretek, és nem a jegyekkel szemben álló kínálat tudja csak kimozdítani valamely ársávból. Az elméleti és gyakorlati ismeretekkel egyaránt felvértezett brókerek, értékpapír-piaci szakemberek többsége tudathasadásos helyzetből figyelte és figyeli ma is a kárpótlási jegy sorsát. Mint közgazdászok egyetértettek azzal, hogy a kárpótlási jeggyel szemben támasztott kínálatból minél többet át kell menteni a magánosítás készpénzes részébe. Ugyanakkor mint kereskedők örömmel láttak volna minél több részvénycserét. Mondhatni, mind az előző kormány politikája folytatásának, mind a kárpótlási jeggyel szembeni radikális kínálatcsökkentésnek akadtak volna szakmai hívei. A legrosszabb választás vélhetően az volt, ami történt: a pálfordulás.

Miután ugyanis kora ősszel napvilágot látott a terv, hogy a kárpótlási jegyekkel szembeni kínálat gyanánt a kormány kárpótlási alapokat állít fel – amelyeket a vagyonkezelőknél megrekedt tulajdonrészekkel töltenek tele –, a megfigyelők egyértelműen úgy értelmezték a helyzetet: a döntéshozók célja, hogy minél kevesebb kurrens értékpapírt ajánljanak fel a jegyért, és minél többet adjanak el készpénzért. Az ország helyzetében ugyanis ez volt a leglogikusabb – és szükséges – lépés, amire a kormányzat a jeggyel kapcsolatban elszánhatta magát.

Erősítette ezt a feltételezést – más tényezőkkel egyetemben – a felajánlás tervezett módja is. A vagyonrészeket ugyanis az alapok révén közvetve kívánták jegyre cserélni. Márpedig egyedül így lehetett kikerülni azon törvényi előírást, ami úgy rendelkezik, hogy a jegyeket névértéken kell beszámítani.

Természetesen nemcsak a szakemberek, de a hétköznapi spekulánsok is így értelmezték a történteket, aminek következtében a jegy árfolyama – előre kiszámítható módon – 30-40 százalékos szintre esett. Ez még hasznára is válhatott volna a döntéshozóknak, hiszen ilyen alacsony ár mellett már akkor sikerrel lehet bevonni kárpótlási jegyet, ha a címletérték 50 százalékának, vagyis a mai névérték 30 százalékának megfelelő értékű vagyont ajánlanak fel. Az árfolyamot tehát nem a spekulánsok nyomták mélyre, hanem a politikai vagy az ahhoz közeli szférából érkező megnyilatkozások egyenes következménye volt az esés.

Az igazán nagy meglepetés azonban az volt, hogy miután a legtöbben elfogadták a megváltozott helyzetet, a jegyárfolyamtól meglepett kormányzat nemrégiben ismét a jegyekkel szembeni vagyonkínálat növelése mellett tört pálcát. Ennek okai közül a helyhatósági választások előtt aligha hagyhatjuk ki a politikai indíttatásúakat. A helyzet azonban az, hogy bármi is bírja rá a politikai vezetést álláspontja megváltoztatására, a piac szereplői továbbra is a piac szemüvegén keresztül látják a világot. Nem véletlen, hogy sokan teszik fel a kérdést: kinek volt mindebből haszna, miért kellett ezt a vargabetűt megtenni. A koncepciók gyökeres változtatgatásai ugyanis relatíve éppen azokat sújtják legjobban, akiknek az érdekeit a politikai kijelentések szintjén a leginkább védeni kívánja a kormányzat.














Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon