Takács B. Gábor

Nyomtatóbarát változat

A homoszexualitás több szomszédos országban, például Romániában büntetendő. Nálunk nem.

– Valóban nem. A magyar jog – legalábbis első megközelítésben – összhangban áll Pierre Trudaut intelmével, mely szerint „az államnak semmi keresnivalója az állampolgárok hálószobájában”. Már az 1961. évi Btk. megszüntette az egyneműek szexuális kapcsolatának büntetendőségét. A maga idejében modernnek számított az indoklás, hogy az ilyen magatartás nem bűnnek, hanem betegségnek minősül, ezért kezelésre és nem büntetésre szorul.

A betegségek nemzetközi listájáról csak nemrégen törölték a homoszexualitást.

– Azt azért nem mondhatjuk, hogy minden rendben van. A Btk. rendelkezései között a figyelmes olvasó rábukkan arra a különbségtételre, amelynek alapja az azonos neműek kapcsolatának „abnormálisként” történő kezelése. A törvényhozó álláspontja szerint ugyanis a fiatalokat „meg kell védeni” a homoszexuális tapasztalatszerzéstől.

A világ legtöbb jogrendszere megszab egy olyan korhatárt, amelytől kezdve az állampolgárok szabadon élhetnek nemi életet, vagyis anélkül, hogy emiatt a partnert megbüntetnék. Az angol irodalomban ezt úgy nevezik: „age of consent”, vagyis a beleegyezés korhatára. Az ennél fiatalabbal akkor sem szabad nemi életet élni, ha az illető, vagyis a „sértett” ezt kifejezetten szeretné. A gyermek tapasztalatlanságával, érzelmi, értelmi kiszolgáltatottságával könnyen vissza lehet élni. Ez okból a törvény e felelősséget az idősebb partnerre hárítja át.

Nem tartozom azok közé, akik ennek létjogosultságát vitatják. Magyarországon az „age of consent” 14 év abban az esetben – és csak akkor –, ha a fiatal az ellenkező nemhez vonzódik. Nincs azonban így akkor, ha homoszexuális. Ez esetben ugyanis az „age of consent”: 18 év.

Ez azt jelenti, hogy amennyiben egy 16 éves fiú 20 éves lányt szeret, mindketten nyugodtak lehetnek, de ha mindketten fiúk, akkor számolniuk kell azzal, hogy az idősebb társ ellen büntetőeljárás indul. Ez látszólag csak őt, vagyis a „vádlottat” sújtja, de pszichológusok a megmondhatói, hogy a fiatal „sértettben” milyen komoly, életre szóló lelki törést okozhat a bűntudat amiatt, hogy párját rendőrségre, bíróságra citálták, megalázták, megbüntették, pusztán azért, mert őt szerette. Arról nem beszélve, hogy az eljárásban őt is többször kihallgatják, beidézik, szembesítik, és végső soron a hatalom eszközeivel tudatosítják benne, hogy „abnormális”.

E jogszabály hivatalos indoka az, hogy védeni kell a fiatalok „egészséges szexuális fejlődését”.

A szakemberek egy része szerint a homoszexualitás veleszületett tulajdonság, vagy legalábbis kicsi gyermekkorban alakul ki, tehát a jogszabály által megcélzott korban már nem befolyásolható. De ha ez nem így van, akkor sem lehet jogi eszközökkel célt érni.

Úgy látom, hogy az egész kérdéskör társadalmi és jogi megközelítése is egy olyan illúzióra épül, amely nap mint nap megkeseríti sok-sok ember életét és nemcsak a „melegekét”. Tudniillik arra, hogy létezik egyfajta tökéletes, mindenki által követendő életforma, értékrend, szexualitás, érzésvilág, amely „normális”, és aki nem tud vagy nem akar eszerint élni, annak nincs helye a társadalomban.

És minél inkább kergetjük ezt az illúziót, és kényszerítjük egymást ennek elfogadására, annál keserűbbekké, feszültebbé válnak az emberek a megfelelésre való képtelenségtől. Ez az, ami igazán neurotizál, nem a homoszexualitás.

Az emberi szabadsághoz való jog és ezen belül a magánélet joga az egyik legalapvetőbb jogunk, szorosan kapcsolódik e joghoz egy másik: a magántitokhoz való jog.

Az emberi jogok lényege, hogy azok az állammal, a hatalommal szemben is megilletik a polgárt. Ez azt jelenti, hogy ha egyszer kimondja a jogalkotó, hogy a 14 éves ember már elég érett arra, hogy magánélete, ezen belül saját teste, szexualitása felett rendelkezzen, ettől kezdve mindaz, ami ebben a szférában, azaz a hálószobában történik, a legbensőbb titka. Természetesen mindaddig, amíg nem kerül sor erőszakra vagy más olyan magatartásra, amely viszont a partner emberi jogait sérti. A hatalom nem állapíthat meg preferenciákat, nem szabhatja meg, hogy a szexuális kapcsolat utódok nemzésére vagy csak örömszerzésre szolgál. Ez a különbség a jog és más normák, például az erkölcs, a szokás között. Megjegyzem, elképzelhető, hogy a 14 éves kor túl alacsony. Sok nyugati ország jogrendszere ennél idősebbeket nyilvánít érettnek a nemi életre. Ezen lehet vitatkozni.

Van-e ma Magyarországon más olyan terület, ahol az állam a maga kényszerítő eszközeit hátrányos módon veti be a homoszexuálisokkal szemben?

– Ami a legszembetűnőbb, az a kötelező AIDS-szűrés problémaköre. Nem is tudom, szabad-e megemlítenem ezt a témát, hiszen már elöljáróban hangsúlyoznom kell, hogy az AIDS – ahogy ez ma már köztudott – nemcsak a homoszexuálisok betegsége. Azonban ma még a Magyarországon nyilvántartott fertőzöttek nagyobb része homoszexuális.

Szemben a világ más országaival, nálunk nem azzal a módszerrel folyik a harc a betegség ellen, amely az egyetlen hatékony lehetőség, azaz nem a széles körű felvilágosításon és a biztonságosabb szex propagálásán van a hangsúly, hanem a kényszereszközök alkalmazásán. Ez a homoszexuálisok vonatkozásában azt jelenti, hogy az erre illetékes hatóság azokat, akikről kiderül, hogy fertőzöttek, kötelezi arra, hogy sorolják fel évekre visszamenőleg a partnereiket, akiket aztán felkutatnak, idézést küldenek a munkahelyükre, vagy személyesen látogatnak el a lakásukra, gyanakvást ébresztve a hozzátartozókban. Ez a fajta hatósági tevékenység akkor lenne esetleg célszerű, ha az így azonosított személyek fertőzőképességét meg lehetne szüntetni. Erre azonban ma még nincs lehetőség. Vagyis ha ily módon megtudja magáról az illető, hogy fertőzött, a vírust ettől még továbbadhatja.

Nem feladata az államnak, hogy ezt minden eszközzel megakadályozza?

– Az lenne, az lehetne, ha meg lehetne akadályozni ilyen módon a vírus terjedését. De tudomásul kell vennünk, hogy ez nem az a terület, ahol az állam „vigyázni tud ránk, óvni tud bennünket”. Magunkra kell vigyáznunk. De már régen nem a szűkebb eredeti témánkról beszélünk, pedig vannak még olyan jogi kérdések, amelyek érintik a homoszexuálisokat.

Köztudott, hogy azonos neműek Magyarországon nem köthetnek egymással házasságot. De lehetnek-e élettársak?

– Semmi nem zárja ki, hogy két azonos nemű személy egymással együtt, azaz egy lakásban, érzelmi és gazdasági közösségben élhessen. A baj akkor kezdődhet, ha a kapcsolat megszakad, tehát „válásra” kerül sor. Amennyiben ugyanis a vagyonközösség megosztásakor nem tudnak „békésen” megegyezni, és jogvita követi az együttélést, nem alkalmazhatók a polgári törvénykönyv élettársakra vonatkozó rendelkezései, hiszen a jogszabály ehhez kifejezetten nő és férfi együttélését írja elő.

Ez azt jelenti, hogy a homoszexuális élettárs teljesen jogfosztottá válhat?

– Ezt el lehet kerülni oly módon, ha a felek még az életközösség fennállása alatt szerződéssel  rendezik vagyoni  viszonyaikat. Nincs jogszabályi akadálya annak, hogy megállapodást kössenek a  közösen szerzett vagyon sorsáról arra az esetre, ha a kapcsolat megszakadna.

Ha az egyik fél meghal, maradhat-e homoszexuális társa az önkormányzati tulajdonú lakásban?

– Ennek a kérdésnek szomorú aktualitást ad az AIDS. Elképzelhető, hogy a beteg főbérlőt hosszú éveken át ápolja, gondozza a vele együtt élő partnere, és a haláleset után mégsem lesz jogosult a bérleti jogviszony folytatására. Ezt a kedvezményt ugyanis megint csak az „élettársnak” adja meg a jogalkotó. A különbség annyi, hogy a lakásjogszabály nem mondja kifejezetten, hogy élettársnak csak a különnemű partnerek tekinthetők.

Jogértelmezési kérdés, hogy ebben az esetben a polgári törvénykönyv „élettárs” fogalmát kell-e alkalmazni. Én azt gondolom, hogy nem. Az államigazgatási dolgozónak, illetve esetleg a bíróságnak kell állást foglalnia abban, hogy a homoszexuális partner az adott jogszabály vonatkozásában „élettársnak” tekinthető-e, és ily módon egyéves együttélés után jogosult-e arra, hogy a „tanácsi” lakásban maradjon.

Nem tartanám értelmetlennek, ha valaki, aki ilyen helyzetbe került, „próbaperben” kényszerítené a hatóságokat az állásfoglalásra. És az utóbbi tanácsomat hadd általánosítsam. Mivel jogszabályaink többnyire nem nyíltan diszkriminatívak, a jogaikért való nyílt fellépéssel a homoszexuálisok egyéb területeken is alakíthatnák, átformálhatnák azt a joggyakorlatot, amely sok esetben nem határozott és egyértelmű szabályokon, hanem konzervatív „szokásjogon” alapul.

Tudna erre példát mondani?

– Senki nem kényszeríthető arra, hogy perben a hozzátartozója ellen tanúskodjon, vagy abban a szűk körben, amelyben a büntetőjog feljelentési kötelezettséget ír elő, hozzátartozóját a hatóságoknak feladja. E rendelkezésekkel törvényeink azt az érzelmi közösséget ismerik el, és becsülik meg, amely az egymással rokoni vagy más szoros kötelékben élők között van. Az idevonatkozó jogszabályok a házastárs mellett megint csak élettársat, illetve jegyest írnak. Megint csak egy olyan kedvezményről van szó, amely vagy megilleti a homoszexuális élettársat, vagy nem, attól függően, hogy a jogalkalmazó mit ért élettárs alatt.

A köztudatban az van, hogy homoszexuális nem fogadhat örökbe gyereket. Igaz ez?

– A jogszabály annyit ír elő, hogy az örökbefogadó szülő nagykorú, cselekvőképes személy legyen, aki nem áll közügyektől eltiltás vagy szülői felügyeleti jogtól eltiltás hatálya alatt. Az utóbbi, vagyis a szülői felügyeleti jog megszüntetése akkor fordul elő, ha valakinek már van saját gyereke, akivel szemben súlyosan felróhatóan viselkedett, például bűncselekményt követett el ellene. Természetes, hogy ilyen embernek nem szabad „újabb gyereket adni”. E négy feltételen túlmenően azonban a gyermek érdeke határozza meg, hogy ki lehet az örökbefogadója.                         

Két homoszexuális együtt azért nem fogadhat örökbe, mert a jog szerint erre még élettársaknak sincs lehetőségük. Nem kizárt azonban, hogy egyedülálló „kapjon gyermeket”. Megjegyzem, hogy ez esetben is csak a házastárs válhat a későbbiekben társszülővé. Elméletben tehát az a megoldás képzelhető el, hogy egy homoszexuális, mint egyedülálló fogad örökbe, majd a gyermeket partnerével együtt neveli. Amennyiben tehát egyedülálló fogad örökbe, azt kell vizsgálni, hogy az illető, illetve körülményei alkalmasak-e a gyermek harmonikus fejlődésére. Tudomásom szerint komoly irodalma van annak, hogy homoszexuális szülők környezetében hogyan alakul a gyermek sorsa, személyisége.

Óriási veszélyt látok abban, ha felületes ítélet alapján kimondjuk (elvként), hogy a homoszexuális ember alkalmatlan a gyermeknevelésre. Ez ugyanis azzal is járna, hogy a házasságban élt homoszexuális is automatikusan elesne attól a lehetőségtől, hogy saját gyermekét válás esetén „megkaphassa”, nevelhesse. Minél veszélyesebbnek kiáltjuk ki az ilyen szülőt a gyermekre, annál korlátozottabbá lehetne tenni a szülő és gyermeke közötti kapcsolattartást, például a láthatást.

Nemcsak a gyermekneveléstől, de állítólag egyes szakmáktól is eltanácsolják a homoszexuálisokat. Van-e jogi alapja annak, hogy például homoszexuális nem lehet tanár, rendőr vagy katona?

– Ha létezik is ilyen belső szabály vagy utasítás esetleg gyakorlat, az alkotmányellenes. Alaptörvényünk ugyanis tilt mindenféle megkülönböztetést az állampolgárok faja, bőrszíne, neme stb. egyéb helyzete alapján. Pontosabban az emberi, illetve állampolgári jogokat mindenki számára megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.

Ha az alkotmány tilt ilyen megkülönböztetést, milyen jogon gyűjthet adatokat a rendőrség a homoszexuálisokról? Információnk szerint ugyanis a most készülő rendőrségi törvény, ha elfogadják, lehetővé teszi majd a szexuális kisebbségről a titkos adatgyűjtést.

– Teljesen kizártnak tartom – ha van is ilyen elképzelés –, hogy ilyen tartalmú törvény szülessen. Az alkotmány biztosítja a személyes adatok védelméhez való jogot. A szexuális irányultság a lehető legszemélyesebb „adat”. Semmi sem indokolja, hogy az állampolgárokról ez alapján nyilvántartást vezessenek. Gondolja végig: az alkotmánybíróság magát a látszólag veszélytelen személyi számot is alkotmányellenesnek nyilvánította.

Ön valamiért szívügyének tekinti a homoszexuálisok védelmét. Miért?

– Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy mi is a jog és ezen belül a büntetőjog célja, feladata a társadalomban. Melyik előbbre való: a többség értékrendjének következetes érvényre juttatása vagy az egyén szabadságának védelme? Rájöttem ugyanis, hogy a kettőnek egyforma fontosságot tulajdonítani nem lehet. Nehéz kimondani, de az állampolgár szabadsága azokban az esetekben szorul igazán védelemre, amikor az illető, az egyén szembekerül a társadalom többségének értékrendjével. A szólásszabadság nem akkor szorul valóságos védelemre, amikor valaki azt mondja: „Magyarország csodálatos ország”. Hiszen senki nem kérdőjelezi meg azt a jogot, hogy ilyet mondhassunk. Azt kell védeni, aki azt mondja: „Magyarország borzalmas ország”. Ez a kijelentés ugyanis a társadalom többségében felháborodást, rosszallást kelt. Azt látnák jónak, ha ilyet nem szabadna mondani.

A magánélethez való jog sem akkor szorul igazi védelemre, ha valaki a többségi normák szerint él, ugyanis ilyenkor senkivel nem áll szemben az egyén. Annak a szabadságjoga szorul valódi, értelmezhető védelemre, aki olyasmit tesz, ami felháborodást, visszatetszést kelt. Aki máshogy akar élni, mint ahogy a többség megkövetelné tőle.

• Belföld