M. A. [Mink András]

Nyomtatóbarát változat

A Fidesz indulása maga volt a csoda. A párt (akkor még csak az ifjúságé) lépésről lépésre együtt növekedett az új magyar demokrácia fiatal hajtásaival, valósággal összeforrt velük. Abból lehetett tudni, hogy más világ jön, hogy a Fidesz még mindig létezik, sőt egyre biztosabban létezik. Kezdetben volt az ügyészi fenyegetőzés, azután a már beijedt KISZ-es fullajtárok kísérleteztek olcsó trükkök bevetésével az emlékezetes veszprémi diákparlamenten, de néhány hónapra rá a Fidesz a kerekasztal-tárgyalások egyik legnívósabb, és leglendületesebb résztvevőjeként kivívta a magyar polgárok őszinte megbecsülését, vezető nyugati politikusok pedig a tenyerükön hordták a náluk vendégeskedő, lánglelkű ifjakat. És a csoda folytatódott. 1990-ben bekerültek a Parlamentbe (a világtörténelem talán első huszonéves frakciója), és röpke két év alatt toronymagasan a legnépszerűbb párttá lettek.

A Fidesz egy álom volt. Egy álom, ami arról szólt, hogy teljesen új életet kezdhetünk. Hogy magunk mögött hagyva a múlt törmelékeit és elrongyolódott, rossz szagú gönceinket, átléphetünk egy másik térbe és időbe.

Minden összejönni látszott. Az újrakezdés illúzióját egy olyan generáció, egy olyan fiatal csapat testesítette meg, amelyik a puha diktatúra végvonaglásai idején már mást, és jobbat tanulhatott (ebben része volt azoknak, akik a Rajkban, a Bibóban, a vidéki egyetemeken elébe mentek ennek a feltörő tudásvágynak), és amelyik mindezt úgy tanulhatta, hogy nem kellett szembesülnie ifjúkori „eltévelyedéseivel”. (A mesterek megtagadása persze később elkerülhetetlen volt. Ezek a fiúk okosak voltak, merészek és ambiciózusak. A választók ezt jutalmazták akkor, amikor a legnépszerűbb párttá tették a Fideszt. És akkor jött Csurka, és jött a Charta.

Arculatváltás?

A sajtó, amióta megjósolta, hogy a Fidesz bukni fog, a leendő, majd be is következő bukást a párt vezetőinek átgondolatlan, ötletszerű arculatváltásával igyekezett magyarázni. Azzal, hogy a Fidesz hirtelen más lett, mint amit előtte ígért és kínált, és mint tudjuk, a politikában a hitel, a kiszámíthatóság… Ez badarság. Több okból is. Egyrészt, mert a többi párt legalább annyi, ha nem több cikcakkot tett. A választók sokkal többet is megbocsátanak, mint egy-egy szimpla frizurakiigazítást. Az MDF-nek megbocsátották, hogy nép-nemzeti balos társaságból keresztény-konzervatívok lettek, a kereszténydemokratáknak azt, hogy nem voltak semmilyenek, hacsak nem Barankovics-féle keresztényszocialistákból lettek Prohászka-féle kat. néppártiak (bár róluk még ezt sem lehet tudni), a Torgyánnak azt, hogy ülnök volt, az SZDSZ-nek, hogy összeállt a szocialistákkal, a szocialistáknak meg azt, hogy már régen ellopták a fél országot. (Tisztelet a kivételnek.) A választó mégsem ezért jutalmazta vagy büntette őket.

A Fidesz sosem volt az, aminek a baloldali-liberális sajtó szerette volna látni. „Arculatváltásuk” azt jelentette, hogy ez 1992 táján ki is derült. A sajtó ezért büntette meg a Fideszt.

A Fidesz eredendően és tudatosan igyekezett kívül maradni azon a világon, amelyet a sajtó – a politika résztvevőinek lelkes vagy kényszerű, de nagyon is aktív közreműködésével – megjeleníteni igyekezett. Hiszen másról szólt. Arról, hogy nekik ehhez nincs közük.

A Fidesz arculatának lényegi vonásai változatlanok maradtak (az alternatívság, a fiatalosság, a zöldség, aminek az elvesztését a fejükre szokás olvasni, nem tartoztak a lényegi vonások közé). Lényegi vonás volt viszont, hogy zsigerből utálták a volt funkcionáriusokat, különösen azok második-harmadik, poszt-KISZ-es, poszt-BIT-es vonulatát, amelyik a szocialisták sikerével most újra felbukkant a politika élvonalában. Azokat, akik 1988-ban, a lassan rohadó hatalom melegéből még azt szónokolták: a Fideszről ki fog derülni, hogy nullák, le fogjuk őket söpörni.

Lényegi vonásuk volt még, hogy Max Weber után szabadon úgy gondolták: a politika nem teória és értékrend, hanem érdekérvényesítés. (Ez egyébként, velejét tekintve, marxista megközelítés.) Arról szól, hogy ki hogyan tudja előrenyomni a maga embereit, ki hogyan tudja a párt által megjelenített szélesebb közönség érdekeit kicsikarni. A politika minden résztvevője ugyanazt árulja, mentolos vagy eperízű rágógumit, a kérdés az, hogy kié jobb. Ez annak idején kielégítette a választóközönség antipolitikus attitűdjeit (TGM ezért is haragudott a Fideszre oly nagyon), de, tegyük hozzá, e magatartás alapja és lételeme a parlamenti demokrácia.

És mindezekkel szoros összefüggésben lényegi vonásuk volt a neoliberális gazdaságtan. Vonzalmuk iránta kézenfekvő, maga is kőkeményen kézzelfogható, praktikus teória, a technikákról szól, és arról, hogy mindent elölről kell kezdeni. A Fidesznek nem voltak mozgalmi nosztalgiái, hidegen hagyta őket a forradalmi romantika. A taxisblokád idején, Horváth Balázson kívül leginkább még a fideszes szakértők szerették volna a Dunába takarítani a verdákat. Mindezek jottányit sem változtak, talán egészen mostanáig.

A választókat azonban, érzésem szerint, egészen más érdekelte. Az, hogy a Fidesz egy idő után olyan lett, mint a többi párt. Terjengtek a pletykák és igaz történetek a párt vállalatairól, az eladott székházakról, zöldövezeti Fidesz-dűlőkről, a sajtó pedig lelkesen tobzódott a leleplezésekben. Az MDF-kormányt nem a „székházügy” miatt váltották le, a Fideszt azonban mindenki megjegyezte magának. Ha ugyanis ebben ugyanolyanok, akkor miért érdekesek?

A Fidesz csapdába esett. A pragmatizmus hirdetése önmagában csak ingatag választóközönséget képes toborozni. A pragmatizmus addig volt vonzó, amíg egyben ideológia is volt, vagyis értékrend. A kívülállás, a felülemelkedés, az előzmény nélküli újrakezdés romantikus forradalmi ideológiája. (Igen, ez itt egy ellentmondás!) Mihelyt ez a vonása szertefoszlik, számolni kell azzal, hogy nincsenek többé szurkolói (fans), csak érdekeltjei. Szavazni akkor érdemes rájuk, ha befutnak. A politikai erőtér polarizálódásával ez az illúzió szertefoszlott, a Fidesz pedig szembefordult (szemben maradt?) a leendő győztessel, a szocialistákkal. A választók nem büntették a Fideszt, hanem ejtették. Az előkelő kívülállás pozícióját a nagy népszerűség tette lehetővé. Azzal, hogy a támogatottság megfogyatkozott, a Fidesz sem maradhatott semleges a kialakuló politikai erőtérben. A csúcson meginogtak, s a népszerűségvesztés a választások közeledtével lavinaszerűvé vált. Az arculatváltás, vagy inkább az arculatkeresés nem ok volt, hanem inkább következmény.

A történet vége


A szurkolók megnyeréséhez szimbólumok szükségeltetnek. Fel kell pingálni a harci színeket, jelmezt kell ölteni, dobot verni. Ezt a kényszert a Fidesz vezetői is érezték. Az arculatkeresés természetszerűleg erősítette fel a párton belüli személyi konfliktusokat. A tét persze a maga pőreségében az volt, ki legyen a párt első embere, ezt azonban az döntötte el, melyik irányba mozdulnak el. Fodor Gábor és hívei kiválásával ez a kérdés eldőlt. A Fidesz katasztrofális választási szereplése – amely kétségtelenül ennek a fordulatnak is szólt – és az SZDSZ koalíciós döntése után innen a belátható jövőben nincs visszaút. Orbán Viktor a minap az Új Demokratában leszögezte: az SZDSZ a szocialisták istállójába kötötte be a lovát, erre kár is több szót vesztegetni. És ezt nemcsak a „cserbenhagyott” sértettsége mondatja vele.

Ezenközben pedig egyre-másra csúsztak be a hibák. A fiatalság nevében fellépés nyugdíjak visszamenőleges emelése ellen, azután a tandíj bevezetésének követelése, most pedig a fiatalok és a középosztályi családok megsegítése a jövő érdekében. Céltalan bolyongás a neoliberális restrikció, a gazdasági kényszerhelyzet útvesztőiben.

Hosszú ideig a színpad előterében forgolódtak – civilben. Most, elbuktak, és mindent elölről kell kezdeni, előadás közben, kissé megkésve leballagni a már meglehetősen kifosztott kelléktárba, hogy az otthagyott, poros lomok között turkáljanak: hátha akad még valami használható.

A bolyongás mostanában látszik célba érni. Bár még nem dőlt el véglegesen, vajon az új, maradék-Fidesz hol fog kikötni, és főleg milyen társaságban. Orbán Viktor minapi parlamenti beszéde arra enged következtetni, mintha most valami klasszikus republikánus sipkát próbálgatnának. Középosztály, hagyomány, virtus, család, egyéni felelősség, valahogy így. Világos beszéd, és világos választás. Nyitott az ún. „jobboldali” témák iránt, de nem szükségképpen viseli magán a hazai nemzeti-keresztény óromantika áporodott vonásait, a pragmatizmusba hajló polgári attitűd világosan megkülönbözteti tőle. Nyitott az államtalanító liberális reformok irányába, de a tiszta, neoliberális álláspontról elmozdul a középosztály védelmének állami protekcionizmust feltételező programja felé. Ember-, nemzetfenntartó középosztály, nem pedig rendszer, makro-társadalompolitika. Ezek az új szelek. Felcsendülnek a régi akkordok is, a szakértelem, a „lehetne ezt jobban csinálni”, az „előbb terjesszék be az átfogó reformokat” stb. De ez már nem nagyon érdekes. Hajdani fideszes indulattal mondva, ezek csak szavak. Hiszen lehet átgondoltabban tekerni a prést, rendszerszerűen, kidolgozott reformlépések előírása szerint (ha tekerünk, akkor valóban csak így érdemes), de attól a középosztálynak még nem lesz jobb.

Lehetséges persze, hogy ez a kalpag végül is jól fog nekik állni, s egyszer majd egy Fidesz nevű párt választásokat fog nyerni. Az is lehet, hogy más lesz a nevük, és már senki sem fog emlékezni arra, hogy valaha Fidesznek hívták őket.

Soha többé nem lesz rá alkalmuk, hogy legyőzzék a múltat. Benne vannak már ők is, a sűrűjében. Szinte hallom, amint a leendő sikeres pártvezér most azt mormolja: mit nyavalyog ez az idióta? Igaza van. Ez is csak egy szubjektív történet. Aminek most vége lett.

• Belföld