M. A. [Mink András]

Nyomtatóbarát változat

„It is our turn! „Rajtunk a sor!” – hirdette a fentiek jegyében a Liberális Internacionálé budapesti Világkonferenciájának jelmondata. Öntudatos liberális ezt persze nem is gondolhatja másképp, de a kérdőjel mégsem indokolatlan. 1989 Kelet-Európában a liberális eszmék nagy győzelme is volt. Ma viszont a liberalizmus visszaszorulóban van. A szabadság eszméivel ma nemigen lehet lázba hozni az embereket, akik oly sok csalódás és a reménytelenség évtizedei után szívesebben hallgatják a reményt adó ígéreteket és sértett nemzeti önérzetük ápolását.

Európa is főként önmagával van elfoglalva. A Szovjetunió bukása után újra kell definiálnia önmagát, mindehhez pedig párosul a gazdasági visszaesés, ami ott sem kedvez a nyitott és nagyvonalú politizálásnak. Az európaiak vonakodása és – valljuk be – önzése pedig a kelet-európai liberálisokat hozza leginkább kényes helyzetbe. Azokat, akik a legtöbbet hivatkoztak az európai értékekre, a szabadság, a tolerancia és a piacgazdaság ígéretes kilátásaira. Ezzel szemben az egyszerű kelet-európai polgár elzárkózást, protekcionista gazdaságpolitikát tapasztal Európa részéről. Ahogy a Fidesz elnöke megnyitó beszédében fogalmazott, mi megnyitottuk piacainkat, bennünket viszont szigorú kvótákkal kötnek gúzsba, a társulási szerződésben csak halvány utalás van a majdani teljes jogú tagságra, ráadásul a Nyugat államilag dotált exportpolitikával szorítja ki a kelet-európai országokat a hagyományos keleti piacokról.

A boszniai polgárháború kiábrándító hatását is nehéz felmérni. A konfliktus elhúzódása látványosan demonstrálja, hogy Európa vonakodik a gyakorlatban is következetesen érvényesíteni saját elveit, semmilyen kötelezettséget és kockázatot nem hajlandó vállalni a szegényebb rokonok érdekében. Az emberekben óhatatlanul felmerül: szép szavakon kívül vajon mi egyebet tettek eddig az európai politikusok a jólét és a biztonság kiterjesztése érdekében.

Még ha elméletileg igaz is, hogy súlyos gazdasági válság idején a liberális gazdaságpolitika kínálja a legjobb esélyt a kilábalásra, miután a konzervatív kormányzás kudarcot vallott, a szocialista-szociáldemokrata alternatíva pedig az „elosztás finomításában” szokott inkább jeleskedni, mintsem a gazdasági növekedés elindításában, az európai politikai fejlemények nem könnyítik meg a liberálisok dolgát, hogy erről a szavazópolgárokat is meggyőzzék.

Mint ahogy nem erősítik a liberálisok pozícióit a parlamenti demokrácia válságának Európából érkező hírei sem. Európa öndefiníciós válsága a politikai intézményekbe vetett bizalom általános megrendülésében is megmutatkozik, holott ezek az intézmények a klasszikus liberalizmus alapelveiben gyökereznek. Az emberek elégedetlenek a liberális demokrácia működésével, már nem a kommunista rendszerekhez viszonyítják a közállapotokat, hanem felteszik a kérdést: vajon az egyszerű polgárnak valóban van-e beleszólása az ügyek intézésébe, vagy az egész, csak porhintés. A kelet-európai polgár pedig nagyságrendekkel rövidebb idő alatt jut el a kiábrándulás eme fokára, mivel az elsődleges, „überhaupt” demokratikus élményben sem volt soha része.

A szélsőséges mozgalmak Nyugat-Európában (is) egyre nagyobb teret hódítanak. Folyik a küzdelem a politikai befolyás és a gazdasági javak eddigi elosztásának az újrarendezéséért. A tét pedig a liberálisok számára az, hogy sikerül-e olyan demokratikus politikai kereteket találni, amit az emberek valóban a sajátjuknak éreznek.

A liberális világkonferencia talán legérdekesebb szemináriuma éppen ezt a kérdést boncolgatta. A legtöbb résztvevő a helyi önkormányzatok, autonóm közösségek szerepének növelésében látta a kiutat. Egyedül Tamás Gáspár Miklós hívta fel a figyelmet arra, hogy ez a törekvés a liberalizmus alapelveinek újragondolását kívánja, mivel az éppen a személyes kapcsolatokon és összefonódásokon alapuló politikai rendszert igyekezett felváltani egy áttekinthető, világos törvényekhez és játékszabályokhoz igazodó döntéshozói rendszerrel. A helyi szint erősítése nem is mindig célravezető. Nem véletlen, hogy a liberalizmus teoretikusai legalább annyira féltették az egyéni szabadságot és autonómiát a helyi közösségek „terrorjától”, mint az állam túlzott hatalmától. Mi, kelet-európaiak pedig ugyancsak tudnánk mesélni a nemesi vármegye, az urambátyámvilág, a helyi klánok „kis köreiről”.

A neves filozófus még hozzátette: 1989-ben mindenki demokráciát akart, csak hát ez tág fogalom. A kommunizmus bukásával önmagában még nem dőlt el, vajon a kelet-európai társadalmak a liberális polgári demokrácia útját választják-e. Csak csendben kérdezzük: az aggasztó jelekből ítélve olyan biztos, hogy ez Nyugaton már lefutott játszma?

A Liberális Internacionálé idei seregszemléje kissé langyosra sikeredett. Nem hozott áttörést a kisebbségi jogokról szóló eszmecsere sem, noha a résztvevők egyetértettek abban, hogy az államszocializmus helyébe lépő államnacionalizmusok korában a kollektív jogok és az egyéni jogok összeegyeztetésének elméleti problémáit nyugodtan zárójelbe lehet tenni. A nacionalizmus ugyanis mindkettőre végzetes.

Arra sem született válasz, vajon a liberális politika milyen válaszokat tud adni a harmadik világ sajátos problémáira. (Erről lásd interjúnkat.) Nem voltak új kérdések, és nem születtek új válaszok. Viszont a korábbi eufórikus lelkesedés után talán egy kicsit többet lehet tudni arról, hogy mi van. És abban is bízhatunk, hogy az üdvözítő eszméknek, a demagógiának, az erőszakoskodásnak, legalábbis mifelénk, remélhetőleg még kisebb a hitele.

• Belföld