M. A. [Mink András]

Nyomtatóbarát változat

A Német Szövetségi Köztársaságnak a zsidóság kárpótlását célzó 1956-ban és 1957-ben hozott két törvénye eredetileg nem terjedt ki a magyar zsidóság sérelmeire. 1971-ben azután a németek a magyar kormánnyal, illetve a Nácizmus Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezetével (NÜÉSZ) kötött külön megállapodás alapján mintegy százmillió márkát utaltak át a magyar államnak, amit azonban kizárólag a deportálás során elvesztett személyi vagyontárgyak megtérítésére lehetett felhasználni. Az elosztást maga a NÜÉSZ végezte, de az összeg nagy részét nem kapták meg a jogosultak. A német törvény az ún. nem vagyoni károk után nyújtandó kárpótlásból kizárta azon államok polgárait, ahonnan a második világháború után német lakosságot telepítettek ki, illetve csak azok után a magyar zsidók után fizettek, akik orvosi kísérletek áldozatai voltak. Ezen a címen a német állam mintegy 6 millió márka kárpótlást fizetett ki, további 11 millió márka pedig a Nemzetközi Vöröskereszt révén jutott el az érintettekhez. Ebben azonban alig ezer ember részesült Magyarországon.

A magyar állam csak a rendszerváltást követően foglalkozott érdemben a kárpótlás kérdésével. Az első kárpótlási törvénye az 1949 után, a második az 1939–49 között elszenvedett vagyoni sérelmekre, a harmadik pedig a politikai üldözötteknek és a koncepciós perek áldozatainak kínált orvoslást. Tehát egyik sem érintette a háború alatti zsidó deportálásokat. A törvényhozók mentségére legyen mondva – mint azt az Alkotmánybíróság 1995. februári határozata többször is hangsúlyozza (nézetem szerint tévesen) –, hogy a magyar állam nem tartozik automatikusan kártérítéssel.

1992 júniusában az ún. 3. kárpótlási törvénnyel szemben az egyik legsúlyosabb alkotmányos kifogás az volt, hogy a kártérítést a magyar hatóságok büntetőeljárása során elszenvedett sérelmekre korlátozza, nem terjed ki tehát azokra, akik ellen semmiféle formális eljárás nem folyt, így a deportáltakra és a Dunába öltek többségére sem. Az indítványozók éltek a gyanúperrel, hogy az akkori kormányzat tudatosan nem akar különbséget tenni a fasizmus és a kommunizmus áldozatai között, sőt antiszemita motivációkat véltek fölfedezni a parlamenti döntés hátterében. Valóban elgondolkodtató, hogy a kárpótlás sorrendje milyen értékrendet, politikai beállítottságot tükrözött. Az akkori parlament kötelezettséget vállalt arra, hogy ezt a csoportot is kárpótlásban részesíti, egy később meghozandó törvény alapján. Márpedig az önmagában nem sérti az alkotmányt – érvelt három évvel később az Alkotmánybíróság –, ha a kártérítésre „önként” vállalkozó állam maga határozza meg, hogy milyen szakaszokban, mely csoportoknak nyújt kártérítést, azaz időlegesen diszkriminál; feltéve, ha eme kötelezettségvállalás során nem alkalmaz diszkriminatív elveket, illetve folyamatosan felszámolja a fennálló diszkriminációt. Az alkotmánysértés nem azzal állt elő, hogy a parlament kihagyta a 3. kárpótlási törvényből a deportálások áldozatait, hanem azzal, hogy nem terjesztette ki rájuk a kárpótlást az önmaga számára kitűzött határidőig, 1992. november 30-ig.

A másik két lényegi kérdésben, amelyet a hazai zsidóság a leginkább kifogásolt, az alkotmánybírák helyt adtak a kereseteknek. Így eltörölték azt a passzust, amely szerint csak a harctéri alakulatok kötelékében teljesített munkaszolgálat esetén jár kártérítés, és azt is, amely a deportálást pusztán a „szabadságelvonás” egyik kategóriájának tekinti. Az Alkotmánybíróság végérvényesen jogi ténnyé minősítette a történelmi tényeket – írta Szemlér Tibor a Szombat áprilisi számában.

Nyilván sokakban felmerül a kérdés, vajon miért kell a magyar államnak felelősséget vállalnia a zsidóság deportálásáért. Jobban mondva, miért kell olyan esetekben is felelősséget vállalnia, amelyekben a magyar hatóságok által elkövetett jogsértés nem egyértelmű, vagy nem bizonyítható. Hiszen – tehetik hozzá – amikor mindez történt, Magyarország német megszállás alatt volt.

Csakhogy Magyarország a németek szövetségese volt, ide a német csapatok nem mint legyőzött országba vonultak be, hanem a magyar vezetés – mégoly kényszerű – beleegyezésével. Az országnak volt saját kormánya, saját, működőképes hadserege, így semmilyen értelemben nem vesztette el sem a képességét, sem a kötelezettségét arra nézve, hogy megvédje saját állampolgárait. Ha igaz is lenne, márpedig tudjuk, hogy nem igaz, hogy a magyar hatóságok nem vettek aktívan részt a deportálás lebonyolításában, a magyar állam akkor is felelősséget viselne azért, hogy cserbenhagyta polgárait. Mi sem teszi ezt nyilvánvalóbbá, mint az, hogy a 2. és a 3. kárpótlási törvény kártérítést nyújt a szovjet hadifogságba, málenkij robotra hurcolt áldozatoknak, holott 1944–45-ben Magyarország valóban megszállt és legyőzött ország volt (jogi értelemben is), és a magyar hatóságok aktív közreműködését a legkisebb mértékben sem lehet kimutatni.

Amennyiben tehát a magyar állam úgy dönt – márpedig úgy döntött –, hogy felelősséggel tartozik a „kommunizmus” áldozatainak, akkor nem térhet ki a nácizmus áldozatainak kárpótlása elől sem az egyenlő bánásmód elvének megsértése nélkül. Az már nem az alkotmányra tartozik, hogy a tudomásunk szerint javában készülő új kárpótlási törvény nyomán kibocsátandó 30-40 milliárd forintnyi kárpótlási jegy vajon mennyit fog érni, illetve milyen súlyos csapást mér a már kint kerengő jegyek katasztrofális piaci árfolyamára.

Mindezen túlmenően a magyar állam folytatólagosan megszegte egy nemzetközi szerződésben, nevezetesen a párizsi békeszerződésben vállalt kötelezettségét is: jóvátételt kellett volna fizetni a Zsidó Helyreállítási Alap nevű, a világ zsidóságát megsegíteni célzó nemzetközi szervezetnek. A 40-es évek végén ez elmaradt, utána pedig a hidegháború viszonyai között lekerült a napirendről. Ám a nemzetközi kötelezettség nem évült el. Az Alkotmánybíróság még 1993-ban határozatban kötelezte az Országgyűlést, hogy hozzon döntést az alap ügyében, de erre azóta sem került sor. Egyrészt nincs nagyon mit adni (a vagyonátadás – mert ez esetben elsősorban erről lenne szó – más területeken is akadozik). Másrészt úgy hírlik, a nemzetközi és a hazai zsidó szervezetek között sincs egyetértés abban, hogy a visszaadandó javakat hogyan hasznosítsák. A kártérítést elvileg Izraelnek kellene kapnia, és ezt az álláspontot képviseli a World Jewish Restitution Organization (a Zsidó Jóvátételi Világszervezet), a Magyarországi Cionista Szövetség és a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete. A hazai zsidó szervezetek többsége viszont azt szeretné, ha a javakat a honi zsidóság gyarapítására fordítanák.

• Belföld