Tálas

Nyomtatóbarát változat

„Minden kelet-európai országnak sürgősen olyan törvényt kell elfogadnia, amely biztosítja a hitleristák által elrabolt vagy a kommunisták által államosított egykori zsidó vagyontárgyak visszajuttatását, vagy az azokért való kárpótlást. (…) Belorussziának, Bulgáriának, Csehországnak, Észtországnak, Lengyelországnak, Lettországnak, Litvániának, Magyarországnak, Moldáviának, Oroszországnak, Romániának, Szlovákiának és Ukrajnának tisztában kell lennie azzal, hogy az e problémára adott válaszuk az emberi jogokhoz és jogelvekhez való hozzáállásuk mércéje lesz” – olvasható abban a Warren Christophernek címzett áprilisi levélben, amelyet az amerikai kongresszus nyolc legtekintélyesebb politikusa (pl. Newt Gingrich, Robert Dole, Jesse Helms) látott el kézjegyével, s amelynek nyomán a zsidó kárpótlás és általában a reprivatizáció ismét az újságok címoldalára került Lengyelországban.

Jóllehet a rendszerváltást követően Lengyelországban is megkezdődött az 1944–1962 között vagyonuktól megfosztottak kárpótlásáról szóló vita, egyelőre a rendszerváltás hatodik lengyel kormánya – elődjeihez hasonlóan – csak ígéri, hogy hamarosan tárgyalhatja a szejm, az első formájában áprilisban a parlament elé terjesztett kárpótlási törvénytervezetet. Ez bár legújabb formájában már lehetővé teszi a természetben való kárpótlást is (ha az ingatlan jelenlegi tulajdonosa beleegyezik abba), de – magyar mintára alapvetően bónokkal kívánja az igényeket kielégíteni. A kormány egyébként a kárpótlás mértékének megállapításánál figyelembe kívánja venni azt is, hogy milyen fokú rokonságban áll a kárpótlásért folyamodó az egykori tulajdonossal. A lengyel honatyák előtt fekszik két képviselői törvénytervezet is, melyek azonban reprivatizációs megoldást javasolnak. A három tervezet mindössze egyetlen ponton azonos: kárpótlást csak fizikai személyek kaphatnak, olyanok is, akik külföldön élnek. Nem fontos, hogy milyen nemzetiségűek, a lényeg, hogy vagyonuk elvesztésekor lengyel állampolgárok voltak, és hogy (pl. kettős állampolgárság formájában) azt a mai napig megtartották. A javaslatok összecsiszolása azonban csak a kisebb gond, a nagyobb az, hogy miből fogja fedezni az állam a kárpótlás költségeit, amelynek összege egyes számítások szerint elérheti akár a 3-4 millió dollárt is.

A zsidó személyek kárpótlásánál jóval nehezebb a zsidó közösségeket kárpótolni. Egykori ingatlanaik (házak, földek, gyárak) száma a két világháború közötti 1400-ról mára 7-re csökkent. E közösségek ugyanis jogi személyek, akikre nem terjed majd ki a kárpótlás tervezett érvényessége, az pedig aligha valószínű, hogy miattuk külön törvényt hozna a szejm, hiszen ennek példájára, más intézmények is kárpótlásért folyamodhatnának. E hitközségek részleges kárpótlására ma az egyetlen lehetséges megoldás az egyházi ingatlanok (1020 temető, 200 zsinagóga, kórházak és szeretetotthonok) átadása lehet, bár a parlamentnek – miként a katolikus, a pravoszláv és lutheránus egyház esetében is – ehhez is külön törvénykiegészítő határozatot kell hoznia.

1948 és 1971 között egyébként Varsó igen sok nyugati országgal kötött ún. kárpótlási szerződést, s kormányaiknak kifizette a Lengyelországban maradt vagy államosított vagyontárgyakat. Ezek értelmében az idegen állampolgárok lengyelországi vagyona a lengyel államé maradt, a volt tulajdonos közvetlen és részleges kárpótlását pedig az az ország oldotta meg, amelynek állampolgára volt. Ilyen formában Varsó Svájcnak 53,5 millió svájci frankot, Svédországnak 117 millió svéd koronát, Nagy-Britanniának 5,5 millió fontot, az USA-nak 40 millió dollárt fizetett ki, Franciaországgal pedig természetben, 3,8 millió tonna szén formájában rendezte a számlát.

• Belföld