–inka– [Mink András]

Nyomtatóbarát változat

A hübrisz

Múlt heti cikkünkben ostoba módon prejudikáltuk az Alkotmánybíróság várható döntését a felsőoktatási leépítésekkel kapcsolatban. Úgy ítéltük meg, hogy, ellentétben a televíziót érintő kormányhatározattal, amely ezer fő elbocsátására utasította a Magyar Televízió elnökét, a felsőoktatás ügyében a kormány kellő óvatossággal járt el. Nem határozza meg a leépítések mértékét, pusztán szíves ajánlatot tesz arra, miként lehet a kívánt összeget megtakarítani. Például X fő elbocsátásával. Nos, a kormány mégsem volt elég óvatos. Az Alkotmánybíróság legújabb döntése szerint a „meleg” ajánlás önmagában is alkotmányellenes.

Az Alkotmánybíróság a televíziót érintő döntést azon az alapon semmisítette meg, hogy az alkotmányellenes, de az ideiglenesen érvényben hagyott 1974-es kormányhatározat felügyeleti és nem irányítási jogkört biztosít a kormány számára, azaz a kormány a televízió belső ügyeiben nem utasíthatja a televízió elnökét. Az indoklás a felsőoktatás esetében is hasonló.

Érzésem szerint már a televízióval kapcsolatos döntés is felvet bizonyos aggályokat. A Magyar Televízió, bár autonóm intézmény, végül is költségvetési pénzekből gazdálkodik (igaz, ez nemigen látszik a műsoron). A közpénzről viszont a kormány tartozik felelősséggel és elszámolással a parlamentnek és az ország polgárainak. Márpedig felelősséget csak azért lehet vállalni, amire valaki befolyással bír. A kormány nem kívánt beavatkozni a televízió műsorpolitikájába, nem határozta meg, kiket kell elbocsátani, milyen műsorokat kell megszüntetni, pusztán közölte, hogy ennyi és ennyi pénzt kíván az ügyön megtakarítani, és erre a legjobb megoldás az, ha bizonyos számú embert elbocsátanak. Igencsak rossz vért szül, ha kiderül, hogy ma Magyarországon bizonyos munkahelyek, úgymond, „alkotmányos” védelem alatt állnak, miközben máshonnan gond nélkül rúgnak ki embereket. Különösen aggályos ez abban az esetben, ha ezeket a munkahelyeket közpénzből tartják fenn (a saját pénzét mindenki arra költi, amire akarja). Ezért a kormány bizonnyal hozhat olyan döntést, amely érinti a televízió gazdálkodását, beleértve az ott dolgozók létszámát is, mint ahogy hozhat olyan gazdaságpolitikai, költségvetési döntést, amely nemhogy az autonóm televíziót, egyetemeket, de a náluk sokkal autonómabb magánvállalkozót is közvetlenül érinti. A minimálbér felemelése például, ami nem önkényes és jelentéktelen dolog, hiszen a társadalombiztosítás bevételeit befolyásolja, közvetlen hatással van arra, hogy egy magánvállalkozó hány embert alkalmaz, illetve mennyit fizet nekik.

Az Alkotmánybíróság két párhuzamos döntése valójában nem is a beavatkozás tényét, vagy annak kísérletét ítélte jogsértőnek, hanem a hivatkozást. Döntésének lényege mindkét esetben az, hogy a kormánynak nincs jogalapja arra, hogy meghatározza a televízió esetében az elbocsátandó munkaerő létszámát, az egyetemek és főiskolák esetében a kívánatos oktatói létszámot, illetve hallgatói-oktatói arányt. Tény, hogy a felsőoktatást érintő kormányhatározat használ olyan kifejezéseket, hogy az oktatói létszámot „úgy kell alakítani” tovább, hogy „utasítja” a közoktatási minisztert, hogy a felsőoktatási intézmények létszámát „átlagosan 15%-kal kell csökkenteni”. Ez szövegszerűen, a magyar nyelv általános szabályai alapján értelmezhető úgy, hogy a kormány a határozatában utasításokat fogalmaz meg a miniszter és rajta keresztül a felsőoktatás számára olyan ügyekben, amelyek a felsőoktatási törvény alapján az egyetem autonómiájának a hatáskörébe tartoznak. A felsőoktatási törvény ugyanis részletesen felsorolja azokat a kérdéseket, amelyek a kormány, illetve a parlament hatáskörébe tartoznak. Márpedig az oktatói létszám kérdése, bár a cechet ugye, itt is az állam állja, nem tartozik ebbe a körbe, sem a törvény, sem más törvény alapján hozott jogszabály ezt a kérdést nem utalja az állam felügyeleti, irányítási jogkörébe, így automatikusan az egyetemek szuverén döntési körébe tartozik. „Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a felsőoktatási intézmény autonóm döntésére tartozó ügyekben az egyetemek és főiskolák nem minősülnek a kormány által irányított szervnek.” Túlzott nyelvi magabiztosságról tanúskodott, amikor a kifogásolt határozatokban a „kell” és az „utasítja” kifejezéseket használta. Az Alkotmánybíróság ezt joggal minősítette alkotmányellenesnek, hiszen a jogi dokumentumokban az imperatívusz használatának lényegi és tartalmi jelentősége van. (Már a kijelentő mód is kötelező érvényű utasítást fogalmaz meg.)

Retorikai vétség

Más kérdés, hogy ha a kormány nyelvileg vétett is, valójában mit takarnak az említett kifejezések. A határozatok szövegét elemezve arra a megállapításra kell jutnunk, hogy valójában nem konkrét intézkedések meghozatalára felszólító utasításokról van szó, hanem politikai célok megfogalmazásáról, illetve a döntés indoklásáról. Eszerint az elérendő létszámleépítés célja egyrészt a költségmegtakarítás, másrészt a felsőoktatás struktúrájának korszerűsítése, és a határozat indoka, „politikai” magyarázata pedig az ominózus oktató-hallgató arány. A kormányhatározatok tehát úgy is értelmezhetőek, mint amelyek magának a kormánynak a számára jelölnek meg kívánatos célokat, illetve igazolják ezeknek a lépéseknek a jogosságát politikai értelemben. A kormány tehát nemcsak a költségcsökkentésről határozott – ehhez való jogát senki nem vonta kétségbe –, hanem egyúttal meg is indokolta döntését az érintettek és a közvélemény számára. Az Alkotmánybíróság tehát ezt a retorikai vétséget ítélte alkotmányellenesnek.

Hogy erről, és csak erről van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a minisztériumi körlevél csak a megtakarítandó összeg nagyságára vonatkozóan tartalmaz kötelező érvényű előírást, a létszámleépítés mértékére csak „ajánlást” tesz. Igen ám, mondhatja erre bárki, de a leirat határidőket is megjelöl, és beszámolási kötelezettséget is ró az egyetemekre. A költségmegtakarítási előírást persze lehet határidőhöz kötni, az egyetem pedig jelezheti, hogy a megtakarítást nem oktatók elbocsátása, hanem más eszközök révén érte el. Mégis van abban valami, hogy a megfogalmazás módját nem lehet mellékesnek tekinteni. Az idézett retorika ugyanis hierarchikus viszonyt teremt, és a „Hivatalt” oly területeken is fölérendeli, ahol nincs kompetenciája. Az Alkotmánybíróság határozatának ezért nem az a politikai jelentősége, hogy megakadályozza a létszámleépítést (erről nyilván lesz majd egy másik határozat, amelyben a „kell” szót mindenütt a „kívánatos”-ra cserélik ki), hanem az, hogy kijelöli a dolgok helyét. Nemcsak jogi, hanem retorikai értelemben is.

• Belföld