Zselju Zselev

Nyomtatóbarát változat

A változások kezdete óta eltelt négy évben nemcsak láncainkat, de illúzióinkat is elveszítettük. Képzelőerőnket meghaladja mindaz, ami előttünk zajlik: az átmenet magyarázatára kínálkozó képletek rendre csődöt mondanak. Csak kapkodjuk a fejünket: az egykori kommunista országok politikai átalakulásában tapasztalható eltérések olykor jóval lényegesebbnek tűnnek, mint a hasonlóságok. Három fejlődési fázis azonban közösnek látszik.

Az első fázisban a kommunizmus romjai alá temetett civil társadalom támad fel és lázad fel az állam ellen. Ez az időszak, amikor spontán módon létrejönnek a különböző politikai pártok és mozgalmak, a független sajtó és szakszervezetek, a szabad nemzeti médiumok, amikor megtartják az első szabad, többpárti választásokat, és a parlamentben az ellenzék is helyet kap, s puszta léte kulcsfontosságú lesz a legelső, az újjászületés eufóriájában eltelő időszak megértéséhez.

Az új parlament megválasztása már a második szakaszhoz vezet át – a demokratikus intézmények létrehozásának fázisához. Beiktatják a parlament ellenőrzése alatt álló kormányt, szerkezeti és személyi reformokat hajtanak végre a gazdasági minisztériumokban, feloszlatják a politikai rendőrséget; átszervezik a civillé vedlett védelmi minisztériumot, a diplomáciai testületeket. Következik a hadsereg, a rendőrség, a bíróság, az ügyészség depolitizálása. Új fogalmat tanulunk meg: ez pedig a legitimitás.

Aztán az alapvető gazdasági törvények – a földtörvény, a privatizációs és kárpótlási törvények – elfogadásával máris elkezdődik a harmadik fázis, a gazdasági reformok időszaka, a szabad piacgazdaságra való átállás, a demokrácia konszolidálásának periódusa.

E három fázist nem a hegeli triádok iránti ellenállhatatlan vonzalmamból fakadóan hangsúlyozom, hanem azért, mert véleményem szerint ezeket a történéseket valóban olyan logikai összefüggés kapcsolja össze, amely lehetetlenné teszi az egyes szakaszok bármelyikének átugrását. Lehetetlen például kiépített demokratikus intézményrendszer nélkül komoly gazdasági átalakításba kezdeni. Ezt igazolták Oroszországban az októberi drámai események.

A szóban forgó három fázis tudomásulvételével talán elterülhetjük egymás hibáit, hiányosságait is. A legnagyobb kihívás például az, hogy miképpen lehet a közép- és kelet-európai államokban ma egyszerre erős és demokratikus végrehajtó hatalmat kiépíteni. A bolgár átmenet példája egyértelműen azt igazolja, hogy a gazdasági reformok végrehajtásának legfőbb gátja az erős kormány hiánya. Aztán a térség szinte minden országában tapasztalható egyfajta Weimar-szindróma felbukkanása. A demokráciáról egyre több embernek csupán a hatalomnélküliség és rend teljes hiánya jut eszébe. A bűnözési hullám, a nyomor, a termelés visszaesése, a korrupció csak tovább szaporítja érveit. A közhangulat a parlament ellen fordul, kemény kéz után sóvárog. A várakozásba belefáradt Közép- és Kelet-Európa önkény utáni vágyát csak fokozza a Nyugat bezárkózásának látványa. Némely nyugati protekcionista demokrata úgy képzeli, hogy a keleti országok meg kell ismételjék Münchhausen báró teljesítményét: saját hajuknál fogva kell a felszínre húzniuk magukat.

Nemrégiben még azt gondoltam, hogy a demokráciák nem lehetnek még egyszer olyan rövidlátók, mint az első világháború után, s hogy a nyugati világ az új Marshall gondolatával foglalkozik, mígnem az Európai Közösség néhány országának magatartása (például a Bulgáriával való ideiglenes szerződés aláírásának visszautasítása) ráébresztett arra a felismerésre, hogy nincs az a hiba, melyet ne lehetne megismételni. Pedig Európában csakis akkor erős demokratikus egy végrehajtó hatalom, ha integrálódik az európai intézményekbe. Az integráció legkisebb késedelme nem csupán a kormányaink, de a demokratikus hatalom eszméjének hitelvesztését is okozhatja. Ez a kormány erejének első feltétele. A második pedig az, hogy végre kell hajtania a tulajdoni reformot, vagyis privatizálnia kell. 1991-ben és ’92-ben gazdasági tanácsadóim túlnyomó többsége határozottan ellenezte az általános privatizációt. Makroökonómiai szempontból biztosnak tartották, hogy egy kereskedelmi privatizáció sokkal sikeresebben racionalizálná a gazdaságot. Ma már többségben vannak azok, akik a tömeges privatizáció mellett szavaznának. Ezek a „chicagói fiúk” eszerint megértették, hogy az átmenet leginkább a hírhedt halálvölgyre emlékeztet: a lényeg az, hogy a lehető legrövidebb idő alatt haladjunk át rajta. Minden a sebességen múlik. A másik érvük az volt, hogy nincs fontosabb szempont, mint a magántulajdon visszaállítása. Mert a szociális biztonságérzet hiánya csak úgy küzdhető le liberális eszközökkel, ha nem nagy ígéreteket és apró szociális segélyeket adunk az embereknek, hanem tulajdont.

Végezetül pedig a harmadik dolog, ami egy kormányt erőssé tehet: a stratégiai képzelőerő, a politikai bátorság. Enélkül nem tudunk kiszabadulni a posztkommunizmus ördögi köréből. Enélkül nem tudjuk megvalósítani azt, ami látszólag lehetetlen. Én azért jöttem el ide, hogy közreműködésüket kérjem néhány lehetetlen dolog valóra váltásához: elsőként az európai piacok megnyitásához; másodikként ahhoz, hogy konkrét lépések történjenek a NATO kelet-európai megnyitásához – nem holnap, ma; harmadikként ahhoz, hogy ne osszák fel Kelet-Európát különböző országcsoportokra.

Sokuk számára, meglehet, ez valóban kivihetetlennek látszik. Ugyanilyen lehetetlennek tűnt számomra egy évvel ezelőtt az, hogy Lengyelországban a volt kommunisták megnyerik a választásokat, hogy az olaszországi helyhatósági választásokon az egykori kommunisták és a neofasiszta mozgalom bizonyul a legerősebbnek. A lehetetlenségek ideje lejárt. Nekünk tényleg nincs többé mit elveszítenünk, mint az illúzióinkat.

(Krasztev Péter fordítása)

• Belföld