Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Lendületbe jött a nyugodt erő. A múlt héten is majd 200 milliárd forintos kockázat viselésére vállalt kötelezettséget ország-világ előtt.

A kormány javaslatára a parlament elfogadta három nagyberuházás fölött a költségvetési garancia vállalását. Csont nélkül, legfeljebb a suta szabad demokrata módosító indítványok miatt támadt egy kis zavar. Nem mindenki tudta ugyanis, mire szavaz éppen. Míg az 1991-es költségvetés 4,6 milliárd forintos garanciavállalási keretet biztosított a kormánynak, az már két hét múlva 9 milliárdos ígéretet adott a Suzuki gépkocsik hazai gyártásához. Nem sokkal később az Ikarus-buszok Iránba való szállításait, majd egy timföldgyár szintén iráni építését minősítette érdemesnek arra, hogy a vállalkozóktól az állam átvállalja a kockázatot. A három beruházásért együttesen közel 27 milliárd forint értékben áll jót a költségvetés.

Az SZDSZ javaslatát azért nevezem sutának, mert jobb ugyan, mint javaslataik általános színvonala, de teljes egészében igazolják TGM múlt heti, Beszélő-beli kifogásait.

A költségvetés évente 1,5-3 milliárdot fizet rá (minimum) a különböző gazdasági ügyletek politikai kockázatainak biztosítására. Ha más nem, legalább ez vitát provokálhatott volna a T. Házban az említett garanciavállalásról, még ha más jellegű üzletekről van is most szó. De nem. Csupán a minimumra szorítkozott az ellenzék. (Értsd: a Fidesz és az MSZP a semmire korlátozta magát. A Fidesz képviselője a parlamentben nem, csupán a Rádiónak egy keddi műsorában pécézte ki a kormány javaslatát.)

Tehát az SZDSZ arra korlátozta magát, hogy az egyes üzletek szétválasztását szorgalmazzák, de arról, hogy adott ügyekben milyen megfontolások merülhetnek föl, szó nem esett. Pedig a parlament a politikai, vagy egészítsük ki, a gazdaságpolitikai, vitáknak a helye.

A Suzuki-üzletnél fölmerülhet például: a kormány miért hazudott a költségvetés vitájában? Hiszen aligha feltételezhető, hogy nem tudott a saját tervéről, hogy két hét múlva olyan kötelezettséget vállal, ami önmagában kikényszeríti a mostani módosítást. S vajon szükséges-e a világban szokásos nagyságú szériánál nagyságrenddel (!) kisebb kapacitású autógyártásra garanciát vállalnia a költségvetésnek? Ahol az esetleges magyar beszállítók lehetőségei is fölöttébb szűkre szabottak a kicsi sorozat miatt? S miért kell a japán tőkét százszázalékosan mentesíteni a kockázattól? Mert ez a piacgazdaság? Vagy foglalkoztatási okok miatt? Vagy azért, mert Japán a legnagyobb hitelezőnk?

Bármelyik is legyen az érv, ez nem tartozna a parlament elé?

S a legvitathatóbb, az iráni timföldgyár-építés? Vajon miként függ össze a beruházó Magyar Alumíniumipari Vállalat tervezett privatizációja ezzel a garanciális ügylettel? Miért éppen ennek a vállalatnak a privatizációját kell segíteni államilag garantált ügyletekkel?

A parlamentet a jelek szerint ezek nem érdeklik. Vagy más megfontolások ezeket a kérdéseket háttérbe szorítják…

De eltörpül mindez a hét legfontosabb gazdasági lépése mellett, amely politikai volt.

A politikatörténészek számára vélhetően sokáig csemege lesz, hogy a magyar kormány akkor tört újólag és látványosan lándzsát az Expo mellett, amikor a bécsiek éppen kihajították a terveket az ablakukon. Mert ha biztosak voltak a bécsi népszavazás igenjében a magyar kormányhivatalokban akkor is, legalább propaganda okokból megvárhatták volna a népszavazás eredményét. (De a kormány úgy látszik már nemcsak az itthoni ügyekben magabiztos.)

A kormány láthatóan örül a bécsi eredménynek. 10-15 százalék többletköltség fejében hozzánk áramlik az egyébként Bécsbe vágyakozó tőke, s attól lesz nekünk jó. Sokat érvelni ez ellen nem lehet, mert a bélyeg rögvest rákerül az emberre. Ehelyett idézzünk olyat, akinek már úgyis mindegy. Egy Greskovits Béla nevű politikai bűnöző által vezetett közgazdasági csoport a korábbi világkiállítások tapasztalatai alapján úgy vélte, hogy a kiállítás „hardverje” nem kerül többe, mint annak „szoftverje”, tehát a reklám, a nyelvtanítás stb. Ha egyedül rendezzük meg az Expót (pontosabban, felejtsük el a többes számot: a választott önkormányzat nemet mondott. A választott kormány ezt leradírozta, ez idáig. Beszéljünk tehát a kormányról. Róluk.), akkor a „szoftver” költségei egyedül minket terhelnek.

Ausztria ne használja ki Magyarország demokráciahiányát! – érveltek néhány éve annak a levélnek az aláírói, akik a vízlépcsőben való osztrák részvétel ellen agitáltak a Die Pressében. Sikertelenül. Most a bécsi szavazással az osztrákok – a korábbihoz hasonló szempontjaik alapján – nem használják ki Magyarország demokráciahiányát: ez a gazdaságosabb számukra. A magyar kormány s azok az érdekcsoportok, amelyek a kiállítás megrendezésében érdekeltek, úgy tűnik, kihasználják Magyarország demokráciahiányát.

S eszembe jut az MDF II. Országos Gyűlésének közgazdasági szekciója. Ott másfelen érveltek az Expo mellett. Szabó Iván volt az egyik, akiről e sorok írója nem szeret jót mondani, de azt, hogy következetes, nem lehet tagadni. A kiállítás melletti másik érvelő a szobát tévesztő Fekete György belsőépítész volt. Bod Péter Ákos, Schamschula György, Diczházy Bertalan, Árva László (ma mind a kormány vagy környékének tagjai) ellene szólaltak föl. Korábbi érveik cáfolatáról ez idáig még nem nyilatkoztak.

Kupa Mihály mindenesetre elteheti azt a fényképet, amit a szombati Híradóban, főnöke oldalán készítettek róla. Amikor kinevezték miniszternek, éppen a Beszélő hasábjain megkockázattam azt a feltételezést, hogy Kupa elhamarkodottan vállalta el a tárca vezetését. Korábban sokat mondogatta, ő lesz az Antall-kormány harmadik pénzügyminisztere. Nem tudott várni, ő lett a második. A kezdetek őt igazolták.

A kormány legnépszerűbb embere lett. Szakértelme miatt a leghatásosabb politikussá vált egy-két hónap alatt. A politikus azonban elveszejteni látszik a szakembert. A merevség, ahogy Antall mellett ült, nem sok reményre jogosít. Az „ott ülést” vállalja, s ez az igazán döntő. Még akkor is, ha a kormány világkiállítási határozati javaslatának előadója a kérdésben teljesen érdektelen igazságügy-miniszter. Meglehet, Kupa ezt már nem vállalta. De, ismétlem, a döntő lépést megtette. Pedig jó pénzügyminiszter válhatott volna belőle…

Apró hír jelent meg a Magyar Hírlapban. A holland kormány több mint 60 millió forintnak megfelelő nagyságú segélyt nyújt Magyarországnak, aminek háromnegyed része energiaprogramokra fordítható. A holland kormánnyal a megállapodást az ipari tárca energetikai ügyekben illetékes helyettes államtitkára, Bakay Árpád írta alá a tudósítás szerint.

A segélyből közvetlenül a helyettes államtitkár korábbi munkahelyének, az Energiagazdálkodási Intézetnek (EGI) a részvételével használható föl 800 ezer gulden (31 millió forint), az úgynevezett kapcsolt hő- és energiafelhasználás lehetőségeinek hasznosítására.

Ezek után kíváncsian várom, hogy Kupa Mihály mikor köt államközi megállapodást, aminek keretében megelőző munkahelye, a DRT Hungary könyvvizsgáló cég jut sok milliós megrendeléshez. Hiszen ha a kormány egyik tagjának lehet, miért ne lehetne a többinek is?

Pedig az EGI aligha szorul erre a holland segélyre, kaphat itthonról is eleget. A magyar energetika vezetőcseréi az EGI diadalmenetévé várnak. Az MDF energetikai programjának meghatározó csoportja a cég munkatársaiból verbuválódott. A csoport tagjai sorban nyerik el kiérdemelt jutalmukat. A leglátványosabban Bakay Árpád s most a nyomában a Magyar Villamos Művek Tröszt vezérigazgatói székével a szintén EGI-s Halzl József.

Különbségek persze vannak közöttük. Helyettes államtitkárával szemben az MVMT új vezérigazgatója elismert szakember a maga területén, koncepciója van, s a hivatalostól eltérő energetikai elképzeléseit nem csupán ma kezdte hangoztatni. A HVG múlt heti interjújának enyhén rosszindulatú sugallatával ellentétben (a gyanakvást teljesen megértem) Halzl József valóban fontos szerepet játszott a vízlépcső elleni kampányban. Döntően az ő segítségével és szakmai támogatásával dolgozták ki a GNV ellenzői azt az alternatív programot, amely energetikai szempontból is egészében elhagyhatónak ítélte a nevezetes műtárgyat.

A különböző energetikai koncepciók és energialobbyk közötti vita és küzdelem akkoriban éppen holtponton volt. A harc a következő alaperőmű építése körül zajlott, ahol újabb 50-150 milliárdos energetikai beruházás volt a tét. A korábbi alternatívákat az újabb paksi atomerőmű és a bükkábrányi ligniterőmű jelentették. A beruházási erőforrások szűkülése megerősített egy másik érdekcsoportot, a gázturbinás lobbyt, mely nagyságrenddel kisebb beruházási költséggel tudna hasonló kapacitást fölépíteni.

A vízlépcsős vitákban a környezetvédők egy része termékeny kompromisszumot kötött ezzel a lobbyval. Mivel a gázturbinás program nem csupán a GNV ellen szolgáltatott érveket, hanem megvalósítása javítaná az energiahatékonyságot, s számol az energiaigények stagnálásával vagy csökkenésével, az egyezség jó szívvel megköthető volt. (Mellesleg a közelmúltban kiebrudaltak közül az OKGT vezetője, Zsengellér István – itt most nem részletezhető eltérésekkel – a gázturbinás koncepciót támogatta, az MVMT vezérigazgatója, Hatvani György az újabb nagy atomerőművet és a vízlépcsőt.)

De az érdekcsoportok a maguk természete szerint működnek. Ennek figyelmezető jele például a lobby által támogatott s az Őrség tönkretételére kiválóan alkalmas 2000-3000 MW-ra tervezett gázturbinás erőmű terve. (Ez utóbbi egy nagyszabású olasz–szovjet csereüzlet magyar hasznosításaként fogalmazódott meg, amelyben az olaszok tulajdonképpen villamos energiát importálnának a SZU-tól, s erre akasztotta a mi gázturbinás lobbynk az őrségi erőművet.)

Az MDF-fel és a kormánnyal immár „szervesen” összefonódott gázturbinás lobby térnyerése ugyanazokat a rémképeket idézi fel, mint a korábbi érdekcsoportok országlásai. A szakmailag posztjára teljesen alkalmatlan helyettes államtitkár vezérletével újra a korábbi egyoldalúságokhoz juthatunk el. A környezetvédők és a közgazdászok újra szerveződhetnek…

A kisgazdák megírták e heti soros levelüket elöljárójuknak, Antall Józsefnek, melyben szépen segítségét kérték az immáron „politikai következményekkel is fenyegető” sertés túltermelési válság miatt.

Az év elején a Pénzügyminisztériumban készült egyik tanulmány már kerek perec kijelenti, hogy a kormány késve reagált a sertéstúltermelésre, amivel egy rossz állattermelési ciklus is kialakulhat. A kései beavatkozásnak a konkrét költségkihatása még nem becsülhető – írták meg akkor. A Népszabadság újságírója most, kedden megpróbálta a becslést. Félmilliárdos állami intervenció és 3 milliárdos, a tenyésztőknél megjelenő veszteség elkerülhető lett volna 120 millió forintos tavalyi állami támogatással, aminek ráadása lett volna még az olcsóbb malachús is.

Bájos kiegészítése ennek az állításnak a Magyar Hírlap egy nappal korábbi cikke: az eladhatatlan hazai gabonafelesleg mellett a kisgazda irányítású tárca, rosszul fölmérve a kukoricapiacot, egy kedvezményes kamatozású kölcsön segítségével feleslegesen importálva fölverte az árakat.

Ennél már az sem lenne rosszabb, ha a következő héten arról számolhatnék be, hogyan vertem el egy nyugati segélyt, melyet kormányzati munka javítására szántak…

• Belföld