Skip to main content

Lenin si, Weber no

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Mivel éppen 25 éve végeztem az egyetemet, sajnos nem tartozom a pályázat potenciális résztvevői közé: nem is a holnap híreit hozom (legalábbis remélem), hanem „a velünk élő történelem” legrosszabb emlékeit kényszerülök felidézni – mondjuk az „Autonómia antinómiái” témakörében. Ezen antinómiák feloldását bízom a most huszonévesek, a holnap szerzői intellektuális és morális bátorságára, tőlem csupán a szomorú diagnózisra telik.

1989 eufóriájában, mint minden, a szakmai megtisztulás – nem tisztogatás, öntisztulás – is oly könnyűnek látszott. Az akkori (utolsó pártállami) kultuszminisztérium készségesnek mutatkozott a TDDSZ Rehabilitációs Bizottságával való együttműködésre, az ideológiai és politikai okokból kirúgottak számára a szakmai életbe való visszahelyezkedés megkönnyítésére. Ez persze nem ment minden feszültség nélkül, hiszen az üldözöttek között éppúgy akadtak kevésbé tehetségesek (akik kirúgatás nélkül sem vitték volna sokkal többre a szakmájukban), mint a konformak között, és a sohasem politizálók táborában – kiváltképp a fiatalabb generációban – európai színvonalú szakembergárda nőtt fel a 80-as évek ideológiai „szélcsendjében” (a fordulatot Papp Zsolttól kölcsönöztem). Ám a fentiek együttesen is csupán „törpe minoritást” képviselnek a filozófiai tudományok kandidátusa cím viselőinek mintegy kétszáz fős táborában,* kiknek túlnyomó többsége a dialektikus és történelmi materializmus, a tudományos kommunizmus, valamint a marxista–leninista ateizmus témaköréből írta disszertációját – ha egyáltalán írt valamiféle dolgozatot, mert tisztes számban egy szovjetunióbéli pártiskola elvégzése  után kapták meg a titulust, úgymond „munkásságukért”. (E fent említett „tudományos” témákat csupán 1992. [!] december 17-i ülésén törölte a Filozófiai Bizottság az ún. „nómenklatúrából”, ha végül is eltörölte, mert a happy end előtt végleg távoztam terméketlen üléseiről.) S itt van az autonómia döglött ebe elásva: az ember ugyebár a majoritárius demokrácia híve, márpedig szakmájában a formálisan fokozattal rendelkezők túlnyomó többsége a leggyengébb nyugati egyetemen sem nyerné el a Ph. D.-t a „burzsoá ideológia” avagy „a revizionizmus elleni harc időszerű kérdései” etc. tárgyú disszertációjával. Isten őrizz, hogy visszamenőleges hatállyal bárki bárkitől el akarná venni szerzett jogait, akármivel szerezte is azokat (ez inkább finanszírozási kérdés: hogy tudományos teljesítmény nélkül meddig kell az Akadémiának a jövőben fizetni a „nem író és nem olvasó” pártarisztokráciának…). Ám a többségi elv jóvoltából a jövő tudósait is ez a társaság (kontra) szelektálhatja: 1990-ben első ijedtségükben ugyan bevettek hat homo novust (pontosabban: két marginalizálódott exellenzékit, két szakmailag kiváló apolitikus kollégát s két félellenzéki „alkalmi aláírót”, Erdélyi Ágnest meg engem) a Filozófiai Bizottságba, de annak szakmai szempontokat egyre inkább háttérbe szorító működése 1992 decemberében oly sikeresnek bizonyult, hogy a hat újonc mind lemondott a tagságról, s 1993-ra immár helyreállt az eredeti állapot, a kétszáz fős tud. szoc.-os, dial. mat.-os és tört. mat.-os többség képviseletét felvállaló testület. Amely immár a „hatok” szakmai skrupulusai nélkül osztogathatja a nagydoktori fokozatot (a „nagy” TMB nyomására) a Lenin és a magyar marxizmus viszonyát tárgyaló és a Pártfőiskoláról kikerült opponensek által melegen támogatott irományra – és tagadhatja meg ugyane fokozat megítélését attól, aki „csak” Weber és Dilthey műveit fordította magyarra… Általában a filozófiai fordítás szakmai munkaként való elismertetését két év alatt sem sikerült elérnem a t. Bizottságnál: ezért mondhatja még mindig a TMB képviseletében jelen lévő hölgy (bocsánat: elvtársnő), ha egy politikai filozófiai disszertáció opponense (vagy bizottsági tagja)-ként Kis János nevét említem, hogy „fokozattal nem rendelkező, ugyebár…” Azt hiszem, ilyen társaságban „becsület és dicsőség dolga” nem tudományosan minősítettnek lenni.

Maradna megoldásként az autonóm egyetemek adományozta Ph. D. Bár az autonómia – nagyon hasonló – antinómiáinak megoldása itt sem triviális feladat. Remélem, a „jövő szerzői”, a diákönkormányzatok segítségünkre lesznek, hogy egész Európában érvényes diplomát szerezhessenek a magyar egyetemeken.

* Azért kínos az egész témáról írni, mert egy részük azóta újra az uralkodó párt ideológiájának harcos képviselője lett, és a filozófiai fokozatoknak egy tisztán szakmai alapú odaítélése éppen az újra államhatalmilag védettekké váltakra nem terjedhetne ki.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon